Kíméletlenül

Nem vagyok biztos abban, hogy Toma (Tamás) András, a magyar kir. hadsereg orosz fogságából legutoljára hazatért katonája örül annak, hogy ekkora nagy médiasztárt csináltak belőle. Sőt, meggyőződésem, a hetvenöt éves rokkant obsitosnak borzasztóan elege van a harsány nyilvánosságból, pokolba kívánja a körülötte szaladozó újságírókat, a nyüzsgő riporterinváziót, a tévékamerákat, rádiómikrofonokat.Erős a gyanúm, hogy Toma (Tamás) András, a Horthy-hadsereg egykori főtörzsőrmestere sokkal szívesebben üldögélne nyírségi falujának kapuja előtt a kispadon a sárguló akácfák alatt, sokkal szívesebben beszélgetne, hümmögne a szomszédék nyugdíjas Jani bácsijával, semmint a muslincaként körülötte zümmögő riporterekkel. Meggyőződésem, hogy Bandi bácsi ötvenöt év hadifogolytábor és rabkórház után nem a bulvárújság buldogfotósára, meg a gagyitévé operatőrére kíváncsi...Szegény Bandi bácsi nem tudja, hogy az ő közérzete itt és most a kutyát sem érdekli, a média nagy ívben fütyül az ő személyes hogylétére, idegállapotára, vágyaira. Bandi bácsinak itt és most országos sztoriszállítói feladatai vannak, ki kell elégítenie a néző, hallgató, olvasó információéhségét, szenzációvágyait, hírszomját.Toma (Tamás) Bandi bácsinak ebben a pillanatban halaszthatatlan és kikerülhetetlen kötelezettségei vannak a magyar lakossággal szemben.Vajon erre a fogadtatásra számított-e a szomorú sorsú, béna hadfi? Vagy valami egészen másmilyenre? És milyenre?Vajon élhet-e még egyszerű, jámbor nyugdíjasként ez a megnyomorított, szelíd ember? Vagy most már végképp sztárnak kell maradnia, hadtörténeti kuriózumnak, mankón járó történelmi ereklyének?... Olyan embernek, akit mutogatni kell, mint a ketrecbe zárt őserdei vadat, vagy a réten talált négylevelű lóherét?...A világ kíméletlen.