Kinek érdeke a demagógia?

Tíz éve szabadon – Átmenet és konszolidáció Közép-Európában, 1990–2000 címmel kétnapos nemzetközi tudományos konferencia kezdődik ma a Gellért Szállóban a XX. Század Intézet és a XXI. Század Intézet szervezésében. A tanácskozás egyik fő témája: szembenézés a totalitárius eszmék örökségével. Az alábbi írást e rendezvényhez kapcsolódóan közöljük.T alán dünnyögj egy új mesét / Fasiszta kommunizmusét... – A József Attila-idézet nem tükrözi az itt következő gondolatmenet mondandóját. Azért célszerű mégis leírni, mert jól mutat egy bizonyos félrevezető felfogást. Meggyőződésem szerint a kommunizmus és a fasizmus, vagyis esetünkben a kommunizmus és a nemzetiszocializmus rokonjelenségként való feltüntetése nem segíti egyikük megértését sem.Az utóbbi években azonban egyre nagyobb hangot kapott két, egymással szemben megfogalmazódó felfogás. Az egyik szerint a kommunizmus (pontosabban ennek szovjet változata) és a nemzetiszocializmus az európai történelem olyan fejleményei, amelyek egyazon szempontból értékelhetők. Eszerint mindkettő a politikai gondolkodás és cselekvés olyan eltévelyedése, amelyet megalapozott mérce szerint egyforma határozottsággal kell elvetni. A másik felfogás szerint a nemzetiszocializmus elméleti és gyakorlati elvetemültsége teljességgel egyedi; a kommunizmus ezzel szemben sok olyan kedvező elemet is tartalmazott, amelyek egyrészt lehetővé teszik kedvező megítélését, másrészt semlegesítését jelentik több kedvezőtlen vonásának.Mindkét felfogás közös hibája, hogy összehasonlításuk szempontjai homályosak. A publicisztikailag elnagyolt érvelésekben sokszor fedezhető föl a feltevés, amely szerint egy történeti jelenség értékelése nem más, mint a jelenség tényszerű sorsának megállapítása. Noha nem kétséges, hogy egy jelenség sorsa annak értékelésében szempontként kell hogy szerepeljen, ám az már túlzás, hogy ez a szempont legyen a döntő. A punok történelmi veresége, amelyet a rómaiaktól szenvedtek el a Földközi-tenger nyugati medencéjének uralmáért vívott harcukban, ma már aligha szolgálhatna döntő szempontként annak megállapításában, hogy a pun politikai rendszer mennyiben számíthatott helyesnek.A pun hatalom egyszer s mindenkorra alámerült a történelemben. Ám vannak olyan alakzatok, amelyek hosszabb időn át, akár évszázadokon keresztül is csak lappangva léteznek, majd némi idő elteltével ismét megjelennek a történelem színpadán. A görögkeleti kereszténység ilyen. Bizánc bukásával úgy tűnt, hogy egyszer s mindenkorra elpusztult. Nemcsak Hódító Mohamed vélte így, amikor megtapodta a Hagia Sophia oltárát, hanem azon nyugati keresztények is, akik a konstantinápolyi kereszténység összeomlásával tudományban, kultúrában, vallásban radikálisan újat kerestek. Ám mintegy kétszáz évvel később a nagyhatalomként fellépő Oroszország megváltoztatta ezt a képet: a keleti kereszténység ismét jelentős politikai-katonai hatalomként jelent meg az európai történelem színpadán. Maguk a történeti tények tehát nem szolgálhatnak az értékelés ismérveként, noha kétségkívül számolnunk kell velük. Ebben az értelemben a Bizánci Birodalom ezeréves fennállása jellemző, de semmiképpen sem döntő e civilizáció értékelésében; hiszen léteztek más történeti alakzatok is, amelyek viszonylag hosszú időn át fennállva nem voltak képesek a civilizációs szervezettség magas szintű megvalósítására.Ezért egy történeti alakzat vizsgálata a jellemzőinek elfogulatlan leírásán kell hogy alapuljon. Szükségünk van jól dokumentált tényekre, amelyek alapján az esemény megközelítőleg leírható. Ha ilyen tények és a rájuk alapozott leírások nem állnak megfelelő mértékben rendelkezésünkre, nem áll módunkban az adott történeti alakzat megfelelő jellemzése. Összehasonlítása más alakzatokkal még kevésbé lehetséges. Márpedig ma még úgy tűnik, hogy sem a kommunizmus, sem a nemzetiszocializmus tényszerű ismerete nem áll teljes mértékben a rendelkezésünkre. Noha ez utóbbiról több az ismeretanyagunk, az előbbit felületesebben ismerjük. A szovjet levéltárak döntő része mind a mai napig zárva van a kutatók előtt; így esetleg olyan információktól is meg vagyunk fosztva, amelyek a nemzetiszocializmus és a kommunizmus katonai összeütközésére vonatkoznak, és tájékoztatnak mind az előbbi, mind az utóbbi ma még ismeretlen vonásairól. Jól példázza ezt a Kommunizmus fekete könyve vagy a Mitrohin-akták közreadása, amelyek a sok érdekes részleten túlmenően ordító kérdéseket hagynak megválaszolatlanul. Ezért a két rendszer összevetése gyenge alapon áll. Ez nem jelenti azt, hogy átfogó jellegzetességeik ne lennének világosak – de sajátos jellegük ismeretének hiányosságai befolyásolják az átfogó értékelést is, különösen, ha e téren a tényszerű helyett egyéb szempontok is érvényre jutnak.A kommunizmus és a nemzetiszocializmus összehasonlítása még ma is politikai jelentőségű; ami az elfogulatlanságra törekvő tudósok dolgát nem könnyíti meg, ám segíti azokat, akik nem a történeti tények feltárásában, hanem aktuális politikai alkalmazásukban érdekeltek. Ez olyan zavart eredményez, ami a tények feltárásán túl kihat az értékelés átfogóbb szempontjaira. Lehetségessé válik a vizsgálati szempontok összekeverése; a történeti tények ismertetésének felruházása erkölcsi jelentőséggel; ideológiai szótárak alaptalan alkalmazása – egyszóval olyan viselkedés, amely nem a kiértékelés részét alkotja, hanem a történeti tények szaporításának az akaratát, vagyis az értékelés álcájába bújtatott, „meghosszabbított hadviselés” különböző módozatait.A kommunizmus és a nemzetiszocializmus összevetésének egyik legnagyobb akadálya az, hogy olyan történeti jelenségeket kíván minden további nélkül egységes szempont alá vetni, amelyek minden jel szerint nem állnak rokonságban. Különbségük ebben foglalható össze: a nemzetiszocializmus viszonylag jól megérthető az európai történelem megelőző fejleményei alapján, ideértve az évszázados francia–német hatalmi versengést, a német gyarmatok elvesztését, a németség hagyományos keleti terjeszkedését, a fokozódó antiszemitizmust és hasonló tényezőket. Ám a ténylegesen megvalósult kommunizmus jelensége hasonló megközelítésben a maga lényegében nem tárható fel. Ezt jól megvilágítja Várkonyi Nándor Az ötödik ember című művének harmadik kötetében. Lenin és társai hatalomra jutása Oroszországban bizonyos előjelek ellenére alig valószínűsíthető fordulat volt, amiképpen a szovjet kommunizmus gyakorlata és elméleti változásai sem lettek volna előrejelezhetők az elmélet korábbi fejleményei alapján. Noha bizonyos elemek kétségkívül érvényesültek – így az a hagyományos marxi eszme, amely szerint a forradalom erőszak és tömeggyilkosságok útján valósítható meg –, más elemek, például a szükségképpeni világforradalom, háttérbe szorultak.A kommunizmus és a nemzetiszocializmus e különbségét történeti beágyazottságuk eltérésének nevezhetjük. Ez az eltérés jele annak, hogy a két jelenség egyáltalában is gyökeresen eltérő. Ez óvatosságra int elhamarkodott összevetésük kapcsán. Sem az egyiket, sem a másikat nem fogjuk jobban megérteni az ilyen öszszevetések következtében, sőt inkább mindkettő alapos félreértését kockáztatjuk. Ez nem csak tudományos veszteség. A tudomány kétségkívül pótolja majd elmaradását, és idővel lehetőleg kiegyensúlyozott képet fog adni mindkét jelenségről és egymáshoz való viszonyukról. Ezért veszedelmesebbnek tűnik az, hogy az elnagyolt összevetések politikai demagógia alapjául szolgálhatnak. Az efféle demagógia nem azoknak áll érdekében, akik egy katonailag és eszmeileg megsemmisített felfogás vélt szimpatizánsai lennének. Inkább azoknak, akik akár érzelmileg, akár intellektuálisan vagy egyéb okokból a sajátos véget ért kommunizmus eszmeköréhez sorolják magukat. Ez az eszmekör manapság láthatóan ismét erőre kap, noha korábbi befolyását elveszítette. Valószínű, hogy a túlélés egyik kiváló eszköze a megalapozatlan összevetések széles körű népszerűsítése, amivel továbbra is megnehezíthető a kommunizmus valódi jellegének tényleges megismerése és kiértékelése.Ezért nem szabad elhamarkodottan igent mondanunk a József Attila-i gondolatra. A történeti vizsgálódások módszertani alapja véleményem szerint a fent említett kategorikus különbség. Hogy a felelősségteljes történész ezt figyelembe véve ne csak tényszerű feltárásra, hanem a vizsgálati szempontok elhatárolására is törekedjen. Ez nem fogja megakadályozni a publicistákat abban, hogy téziseiket akár logikai bakugrások mellett is fenntartsák; de a másként gondolkodót bizonyosan óvatosságra arra készteti, hogy eltöprengjen közelmúltunk valódi történetén és annak tanulságain.