Miért is adták föl?

Hosszú ideig küszködtem, átrágjam-e magam A kommunizmus fekete könyvén, amelynek alcíme: „Bűntény, terror, megtorlás”. Mi újat is tud mondani ez a tanulmánygyűjtemény annak, aki élete javát a szocialista rendszerben töltötte le? Féltem attól is, hogy a könyv hatására még majd rossz érzésekkel tekintek azokra, akik alsóbb szinten a párt hatalmának képviselői, politikájának megvalósítói voltak, akiktől annak idején féltünk, akiknek már megbocsátottam, és akikkel ma már szinte barátian tudok beszélgetni. Egyébként is – mint hallhattuk –, a könyv rossz, és angol történészek már írják a tökéletesebb változatot. Nem tudom, hogy az az angol, baloldali történész barátom köztük lesz-e, aki találkozásaink alkalmával a rendszer összeomlásáig bizonygatta a marxizmus(–leninizmus) és a szocialiazmus felsőbbrendűségét. Nem értette, miért nem fogadom el, hogy a világmegváltó eszme megvalósítása „buktatókkal” jár. Végül csak elolvastam a könyvet. Szégyelltem magam embertársaim butaságáért, hatalomimádatáért, szörnyű tetteikért. Elszomorított, mennyire kevés szó esik a hazai történésekről, mennyire szűkszavúan foglalkozik a könyv ’56-tal és a kommunizmus nemzetközi gyengülésében játszott szerepével. Amikor hozzákezdtem egy most megjelent interjúkötet tanulmányozásához, amelyben Kárpáti Sándor a szocialista korszak több mint harminc meghatározó személyiségének teszi fel a kérdést: „Miért adtuk fel? Miért bukott meg a rendszer, milyen külső és belső okok játszottak szerepet a létezett szocializmus vereségében, a történelmi kísérlet kudarcában?” Az interjúkötet tiszteletre méltó kezdeményezés. A jelen és a jövő szempontjából valóban nem érdektelen tudni, hogyan vélekednek társadalmi rendszerük bukásáról azok az elkötelezettek, akik annak sikeréért aktívan tevékenykedtek. Igazat adok a könyv szerkesztőjének: szembe kell nézniük a történelmi vereséggel, az elkövetett hibákkal, tévedésekkel. Talán csak a vázolt végső cél elérésének realitásával, „a megújulással, a talpra állással” kapcsolatban vannak kételyeim. Aligha hihető, hogy a közeljövőben a történelem ismét esélyt adna „talpra állásukhoz”. Való igaz, hogy mindnyájan egy jobb, igazságosabb, emberibb társadalmat szeretnénk, de ennek a megteremtése ezután sem érhető el diktatórikus módszerekkel, idegen hatalom fegyvereinek fenyegetése mellett.A megkérdezettek túlnyomó része érthetően elfogult volt a rendszerrel szemben. Az okok egész garmadáját sorolják fel, amelyek hozzájárultak annak gyengüléséhez, összeomlásához. Megdöbbentő viszont, hogy egyikőjük sem mondta ki a legfontosabb okot, hogy szocializmusunk egy külföldi hatalom által ránk kényszerített, különféle szörnyűségekkel tarkított, ellentmondásokkal teli diktatúra volt, amely ennek következtében már létrejötte pillanatában magában hordozta bukását. Még akkor is, ha a vezető elit – a hatalom megszerzése után –, ereje tudatában lazított a köteléken, és uralmának elfogadtatásáért, biztosításáért egyik (ál)reformot a másik után hajtotta végre. Azok a polgártársaink, akik a szovjet típusú szocializmus felépítésén fáradoztak – még ha jóhiszeműen is tették –, alapvetően rossz úton jártak, és vétettek a nemzet ellen. A megtisztulás, az esetleges megújulás előfeltétele nézetem szerint ennek elismerése.A hazai szocializmus összeomlásában, sikertelenségében, az elkövetett hibákban a döntő szerepet az első számú vezető, Kádár János játszotta, akit régi harcostársai között változatlanul nagy tisztelet övez. Jómagam igyekszem megértéssel szemlélni Kádár János korábbi munkatársainak, egykori híveinek a pártfőtitkár halála évfordulója alkalmából rendezett megemlékezéseit. Legfeljebb azon révedezek el, hogy ez a baráti kör mennyire nem volt elnéző – az erősebb kifejezésektől tartózkodom – az 1945 előtti politikusok tisztelői iránt, akiknek még azokat is el kellett felejteniük, akik semmi elmarasztalót nem tettek politikai ellenfeleikkel szemben.A közelmúltban Kádár János életútjáról, személyiségéről jelent meg a Rubicon folyóiratban egy értekezésgyűjtemény. Tíz évvel a rendszerváltozás után természetesen már senki, még a korábbi pártos, marxista történészek, értelmiségiek sem követhetnek el olyan műhibát, hogy ne mutassanak rá mindazon tényezőkre, amelyek Kádár János ’56-os szereplésével kapcsolatban jól ismertek. Ezt teszi Kopátsy Sándor is, akinek analízise számos részével egyetértek. Nem fogadom el viszont végső konklúzióját és az ahhoz tartozó érvelését. Tanulmánya kezdetén megemlíti, élete során többször megfogadta, hogy Kádárnak még a létezéséről sem vesz tudomást. Ezt szem előtt tartva hozzáállása idővel alaposan megváltozott, mivel tanulmánya végső következtetése: „Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb magyar politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel és bizonyos nosztaligával fog visszagondolni rá.” Ez az állítás már azért is meglepő, mert írásában több esetben rámutat Kádár János negatív jellemvonásaira, („belügyminiszterként vállalta..., a Rákosiék által irányított piszkos munkában a statisztálást” a Rajk-perben), és egyértelműen demonstrálja, hogy elítéli Kádár Jánost („erkölcsileg mindig megvetettem” stb.) Fenti tételét azzal támasztja alá, hogy „’56 után minden más helytartó sokkal rosszabb lett volna, mint Kádár János”, és „Bethlen Gábornak is megbocsátott az utókor, hogy a török szultán vazallusa volt...”.Mindenekelőtt szögezzük le: Kádár János bosszúját nem lehet Bethlen Gábor tetteivel összehasonlítani. Ez ügyben érdemes lapozgatni a történelemkönyveket! Egy nemzet ellen kegyetlenségeket elkövetőt pedig nem lehet felmenteni azzal az érvvel, hogy feltételezzük: mindenki más nálánál rosszabb lett volna. Először is: ezt nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni. Másodszor: még ha így lenne is, az se oldozza föl őt bűnei alól. Amint Kopátsy is rámutat: „’56 után, mint a forradalom elárulóját, szívből utálta őt (Kádár Jánost) a lakosság legalább 90 százaléka.” Nem lehet tagadni, hogy hazánkban évtizedekig nem sok szó esett, eshetett (!) az ’56 után elkövetett rémtettekről, ebből azonban semmiképpen nem lehet és nem szabad arra következtetnünk, hogy a magyar nép többsége megbocsátott volna árulóinak. Ez a látszólagos feledékenység egyáltalán nem tükröződött a hazánkat elhagyók táborában, ahol nem volt tabu téma ’56, ahol az emberek nem szenvedtek amnéziában, ahol a felnőttek nem féltek beszélni mindezekről gyermekeiknek, unokáiknak.Igaz, hogy a lakosság egy része, a rendszerváltozást követő, alapvetően megváltozott körülmények között nosztalgiával gondol arra az időszakra, amikor megvolt a munkája, amikor biztosítva voltak az élet- és munkafeltételei. Ezek az emberek nem hajlandók tudomásul venni, hogy végzetes lemaradásunk ennek a puha (vagy kevésbé puha) diktatúrának köszönhető, amelynek a bukását annak idején ők is lelkesen üdvözölték. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a szovjet típusú szocializmus gazdasági és társadalmi csődbe vitte az országot, és a visszasírt munkakörülményeket, a magas (?) életszínvonalat a megdönteni óhajtott kapitalizmus kölcsönei (is) fedezték. A magyar népet azonban nem csak ők és nem csak a régi MSZMP hatalmához kötődő párttagság jelenti.Kopátsy Sándor konklúziója sérti azok emlékét, akiket Kádár János kivégeztetett, sérti hozzátartozóikat és akiket bebörtönzött. Sérti azt a kétszázezer embert, aki – a megtorlástól joggal félve – hanyatt-homlok menekült ebből az országból, és azokat is, akik valami különös megszállottságból ragaszkodtak szülőföldjükhöz, akiknek szabadságát korlátozta, akiket évtizedeken keresztül éber szemekkel figyeltetett, szervezeteivel sakkban tartott. Akik kötelékein csak akkor lazított és adott nekik nagyobb mozgásteret, amikor már hatalmát megszilárdította, amikor már biztos volt abban, hogy semmi esély nincs arra, hogy a megszálló hadsereg és a saját erőszakszervezete árnyékában a magyar nép ismételten megkísérelje bilincseinek lerázását.Mindezek után hogyan lehet arra gondolni, hogy utódaink, a jövő magyar népe szeretettel és nosztalgiával tekint majd vissza rá. Hiheti azt bárki, hogy leghűségesebb harcostársaink, valamint a rendszerváltozás átmeneti veszteseinek a kihalása után bárki is nosztalgiázna az után a vezető után, akinek Kopátsy fogalmazása szerint „legnagyobb bűne, hogy jóváhagyta ártatlan fiatalok százainak a felakasztását”. Ez, mint írja, olyan tett volt, amelyet nem lehet és nem is szabad megbocsátani. Ha így van, akkor hogyan gondolja, hogy a magyar történelemben Kádár János pozitív figura lesz, hogy a magyar nép valamikor is szeretettel fog visszagondolni rá? Miért gondolja azt, hogy utódaink annyira balgák lesznek, hogy egy ilyen vezetőre kellemesen emlékezzenek, hiszen ők már mentesek lesznek apáik, nagyapáik esetleges kötődéseitől. Miként gondolja azt, hogy lesz olyan magyar fiatal, aki valaha is jót mondjon arról a politikusról, aki még a felnőttkort sem elért Mansfeld Pétert évekkel a forradalom leverése után végeztette ki. Hol van itt az államfői nagyvonalúság, a fiatalok iránti megértés, az élet tisztelete, a magyar nép szeretete? Ez nem más, mint egy hatalmi önkény szörnyű tette, amelyet semmi sem feledtethet el. Feltételezheti azt bárki, hogy a hasonló korú fiatalok valaha is nem az áldozatokra, hazánk kivégzett hőseire, hanem megsemmisítőikre fognak szeretettel visszagondolni? Igaz, ez lehetséges, de csak akkor, ha átírjuk a történelmet, ha félrevezetjük az utókort, ha elfeledkezünk az áldozatokról, ha egyre-másra a felmentő szempontokat keressük az ország árulóinak.