Ősz a Gutenberg-szigeten

Az utóbbi időben számos vélemény látottnapvilágot a Gutenberg-galaxis jövőjéről vagy jövőtlenségéről. E vélemények nagy részeazonban nem több érzelmi megnyilvánulásnál.Hallhattunk jajongást: „vége az olvasásnak, szétzúzza a technika”, és hallhattuk rá a dacos feleletet: „márpedig könyv mindig lesz”. Meg-megjelentek e kérdéskörről nagyobb gondolati merülésű írások, de az e műveket ölelő érzelmi óceán moraja erősebb volt. Átfogó elemzésre én sem vállalkozom. Csak felvázolok egy képet, amely talán segíti a helyzet megértését. Azzal, hogy a Gutenberg-galaxis fausti képétől eltávolodom, és szigetről beszélek, azt a teret próbálom kijelölni, ahol, ahonnan elgondolható az írás expanziója. Szigeten járva érezzük a bezártságot, miközben látjuk a határtalan csillagos eget.Régi elképzelés, hogy a föld az idők kezdetén a saját erejéből emelkedett ki a vízből, amely azóta övezi, körbefolyja. A görögök világát Okeánosz óvó-fenyegető gyűrűje övezi. Párja ez a világkezdeti sötét, tátongó semminek, a káosznak, amely a belőle kiemelkedett, megformált világot bármikor a semmibe visszanyelheti. (Az „okeanosz” szó a szanszkrit a-cayana-ból ered, amely annyit tesz: „ami körülvesz”.)A káosz–világ, ősvíz–föld archaikus párhuzama így folytatható: tudatlanság–tudás, külföld–belföld. Ahogy az ősvízből kiemelkedett a föld, úgy nőtt ki a nem tudásból az ismeretek világa, és ahogy a semmi pereme őrzi a mindent, úgy határolja a barbárok, a nem görögök világa Hellászt. A kiemelkedett, különb világ határokon túli semmije ellen örök védekezésre, építkezésre szorul, nehogy újból elmerüljön benne. És az analógia továbbvihető olyan képeken át, mint a véges emberi lét és az azt befogadó, fenyegető végtelen, az apeiron, vagy a biztonság és az azt körülfolyó eredendő bizonytalanság – egészen a heideggeri ontológiáig, de bennünket most más érdekel. Bennünket ennek a képnek egy vetülete érdekel, tudniillik a Gutenberg-galaxis mint sziget. Ezen a szigeten tennénk egy sétát, hallgatva a tenger mormolását.Peter Sloterdijk így ír Az emberpark szabályai című, a Jelenkorban nemrég megjelent esszéjében (Boros János fordítása): „A minden humanizmust megalapozó kommunitárius fantazmát az irodalmi társaság modelljére lehetne visszavezetni, amelyben a résztvevők az ihletet adó küldők iránti közös szerelmüket kanonikus olvasások által fedezik föl. Az így értett humanizmus magvában szekta- vagy klubfantáziát fedezhetünk föl – az olvasni tudásra kiválasztottak sorsszerű szolidaritásának álmát. (...) A humanizáltak először pusztán az alfabetizáltak szektáját jelentik, és mint sok más szektában, ebben is fellépnek expanzionista és univerzalista elgondolások.”Ezek az expanzionista elgondolások minden sétáló agyában megszületnek, a séta így tágul kirándulássá, a kirándulás túrává, a túra napi negyven-ötven kilométer lerohanásává, elmebeteg sporttá. A tájra egyre kevésbé van idő odafigyelni, a fák elmosódnak, az érzelmi környezet maszatos lesz, és végül még az is elvész, ami az elején megvolt. A megismert mindig szűkös, az ismeretlen mindig hív, és a rohanásban a szellem előbb-utóbb lemarad. Az eszme üldözőbe veszi a végtelent, de amit meghódít, az mindig csak a véges. A végtelen egy lépést mindig hátrál, és minden üldöző lépésünk megbosszulja magát. Ottlétünk egyre hígul.Sloterdijk szerint a humanizmus rejtett témája az ember megszelídítése, amelynek eszköze az olvasás. Eszerint a humanizmus expanziójának célképzete az az álom, hogy a Föld népe megszelídíthető, hogy az írástudás elterjedése egyre beláthatóbb szellemi magaslatok, valamint a végső, össznépi béke felé emeli az emberiséget. Sokak szerint ez már eleve elhibázott gondolat, mert ami a tömeggel keveredik, az hígul. (Gondoljunk a vallások történetére!) Innen nézve az európai gondolkodástörténetben (a nem író) Szókratész és (a már író) Platón, esetleg Platón és Arisztotelész között romlott el valami, a beszélt, hallott nyelv leírt-látott nyelvvé változott (aminek Platón még érzi a veszélyét, de Arisztotelész már nem), az ember már nem a logoszt követi, csak szódögökkel játszik. Ebből az aspektusból látható, hogy az expanzionista szellem az írott szó palackjából már a kezdeti időkben kiszabadult. Vagy hogy egy másik, indítóképünkhöz jobban illő metaforát használjunk: az írás rögzített, időben bármeddig terjedhető – szerzője szellemének tolakodó határőre.Ezek után lehetségesnek tűnik, hogy a Gutenberg-sziget végét a saját expanzivitása okozza, hogy halála a születésébe kódolt. Mégis addig, amíg az olvasni tudók szektája szellemi szigeten lakozott, és az analfabéták hatalmas, barbár tömege vette körül, ez valóban a béke szigete volt. A barbár volt az, aki a határon túl lakik, a formátlanság honában. Amikor aztán az írástudás lassan egyre szélesebb tömegek felé húzódik, hígulni kezd. A tömegek megszerzik a tudást, de – a szellem bosszújaként – az írás kettészakad. A szakadás mentén a két – már Platónnál és Arisztotelésznél is jelzett – alapvető embertípus egyre jobban elszigetelődik egymástól (mígnem a tömegek lázadásának korában a szellemi ember–tömegember megkülönböztető nevet kapják). A klérus melankolikus szigete továbbra is fennmarad, de már nem esik egybe az írástudás terepével. Amikor az írástudás privilégiuma a klérus számára végképp oda, amikor Gutenberg találmánya és a humanizált oktatás nyomán az alfabetizmus rohamosan terjedni kezd, az említett – és Ortega által később pontosabban behatárolt – szellemi és tömegemberek kasztja egyre merevebben, egyre reménytelenebbül szétválik. Az írás eloszlott, kikezdte a formátlanság. A zsurnalizmus (később majd a televízió) tetőzi be a folyamatot, végtelenül alacsony szintre szállítva le az olvasói (nézői) elvárásokat, és azoknak mindig folyamatosan aláígérve, nehogy túl megerőltető legyen a dilettáns társadalom számára a figyelem. Megjegyzendő, hogy a dilettáns a latin delectansból ered, ami rávilágít a mai szellemi közállapotokra. A posztmodern állampolgárok az élvezők, az édesgetettek, a könnyed gyönyörködők, a mai idióták, akiket a reklámok álmodnak maguknak. (Nota bene: az ógörög idiótész magánembert, polgárt jelent.) És az álom szédítő gyorsan válik valósággá.Így jutunk el odáig, hogy a szépirodalom, a filozófia nyelve néhány hülye érthetetlen „bonyolultkodásának” tűnik az újságolvasó tömegek számára. Igaz, hogy a gondolkodók mindig is a félrevonulás hívei voltak. Művek csak magányban születhetnek. De az elzárkózás régen mást jelentett. Az „ismerd meg tenmagad!” imperativusa olyan önmegismerésre, önmegvalósításra, entelekheiánk, bevégződésben-tartottságunk olyan megvilágítására hívott fel, amely távolról sem jelentette a világtól való elzárkózást. Épp ellenkezőleg: a gondolkodónak át kellett engednie a külvilágot belső világán, tompítatlan érintkezésben kellett lennie a köz állapotával, véleményével. Platón és Arisztotelész egybehangzó véleménye: az ember számára az a legfontosabb, ami a polisz számára a legfontosabb. Platón dialektikája, megismerési folyamata a doxából, a „halandók vélekedéseiből” indul ki, amelyekben ugyan „nincs igaz megbízhatóság” (Parmenidész), mégis minden gondolatmenet alapját képezik. A filozófiai gondolkodás ekkor még a közvéleménytől rugaszkodik el, hogy célba vegye tárgyát. A közgondolkodásra, a közösre építeni lehet, és aki nem épít rá, idióta.Egészen más a szellemi ember felfogása manapság. Ma „az ember nem nyitja ki az újságot, még ha mások kórusban zengik is, hogy a válságon csak úgy lehet felülkerekedni, ha tisztában vagyunk a »helyzettel«; nem hallgatja meg a kommentárokat, mert morálisan és esztétikailag elviselhetetlen számára a tévébemondók és -műsorvezetők mimikája; együtt érez ugyan minden javító szándékú vállalkozással, sőt akár közre is működik, de végső szava mindig a bizalmatlanságé... Nem elefántcsonttoronyba húzódik vissza, hanem ellenkezőleg, a tagadással járó veszélyeztetettségnek teszi ki magát; nem megfutamodik, hanem vonakodik átadni magát a világnak” (Földényi F. László).Ma a gondolkodó akkor maradhat meg igazi írástudónak, ha minél több ponton, minél vastagabban elfalazza magát attól, amit a média – tehát a medializált ember, tehát a mai ember – valóságnak nevez. Elefántcsonttorony-stratégiának, pláne struccpolitikának már csak azért sem nevezhető ez a magatartás, mert a szellemi élet – tehát az élet – már rég ott fönt, az elfalazott toronyban zajlik. És a globalizált, demokratizált, posztindusztriális, posztmodern társadalom fő bűne éppen az, hogy hitelteleníti az életet. Biztos, hogy nem lehet hiteles az olyan élet, amely kívül, a médiától, politikától elbutított terepen zajlik, és nem biztos, hogy hiteles lehet az olyan élet – képviseljen bármily magas szellemiséget –, amely egy gondolkodói betonbunkerben zajlik. Érdekes kettősségben él szellemi és médiaember egyaránt: az egyik magába vonul, mert ezt véli a kiterjedés egyetlen módjának, a másik szétoszlik, hogy végül teljesen individualizálódjon. A gondolkodók esélye, hogy a gondolkodói folyamat, élet végén a mikrokozmosz magja a makrokozmoszba hajt ki, a tömegek esélye semmi.A legújabb barbárság akkor jön létre, amikor az ember tud ugyan írni-olvasni, mégsem tud írni-olvasni. Amikor a legtöbb embert a társadalom a teljes elhülyülésig kényezteti. Amikor a személyes, a pillanatnyi, az egyedi, az esetleges lesz egyedül releváns, az individualizmus legmélyebb pontján, amikor a szellemi-lelki érést segítő irodalmi-filozófiai művek helyett szellemeskedő vagy érzelgős ponyvaregények, filmek helyett az élet hétköznapjait utánzó idióta tévésorozatok jelentik a szórakozást. Valamikor kiemelkedett a semmi tengeréből a művelődés szigete, és nőni, terjedni kezdett. Hatalmas területen kiszárította a tengert. A tenger helyén azonban terméketlen a föld, és a meghódított terület homoksivataga most elönti, fojtogatja szülőszigetét. A gondolkodás megszületett, kiterjedt, majd visszahúzódott. Íme az írás szellemének légzőmozgása! Sóhaja.