Őszi temetés

Megérkezett a kertészet rácsos szállítókocsija, pöfögő motor húzta. Kezelője beállt vele a ligeti fák közé, majd leugorva a vezetőülésről előkotorta az ötágú villát. Nagy kupac falevél várta már. Döbbenten néztem a műveletet. Villájával szilajon beletúrva a félelmetes kalitkába gyömöszölte a levélhulladékot.Olyan ez, akár egy őszi temetés. Nem is akármilyen, hanem egyszerre: hármas temetés. Mert itt van a tavaszi lomb, s ide keveredett a büszke fák nyári bokrétája, s végül már a sárgán virító vagy rőt lánggal égő levelek is temetésre várnak. Figyelem a markos fiatalembert, aki megszokott őszi munkáját végzi: egykedvűen mozog a keze, miközben fütyürészik.Azt is látom, amint egy pillanatra megtorpan. Közelebb húzza magához a villa ötkarmú vasujját: valami koppant az előbb. Mi lehet? Odanyúl munkakesztyűs kezével, s kiakaszt a villa ágai közül valamit, ami belekerült ebbe a „szemét”-be. Forgatja, nézegeti, majd lebigygyesztett ajakkal eldobja. Az apró tárgy koppanva ugrándozik az aszfalttal leöntött sétányon. Éppen ott, ahol valaha egy bódé állt, s ahol egy ősz hajú asszony perecet árult, mígnem egy éjszaka rágyújtotta valaki a bódét. Olykor, amikor erre járok, elrebegek érte egy imát.Megtelik a ketrec, meg is tapossa a nyár nyomait eltüntető szállító, hogy több férjen a kocsira. Aztán pöfögteti egy ideig a motort, míg ő is rágyújt, majd elkocog a terhével. Ekkor felkelek a padról, ahol eddig ültem, megkeresem azt a valamit, amit a színes avarban talált. Előbb a lábammal piszkálgatom, aztán lehajolok érte, és felveszem. Valami gyűrűféle vagy inkább bross, de a tűje már letört. Amolyan első bizsu, amit lányoknak szoktak vásárolni búcsúfiaként. Talán ez is így került ide, amikor a budapesti búcsú volt, egy fiú hozta a Dózsa György úti forgatagból, valamelyik sátor alatt vásárolta meg szíve hölgyének. És a szíve hölgye csókkal köszönte meg a figyelmességét, talán nyomban a blúza hajtókájára is tűzte valamelyik ligeti padon.Eljátszogatok a gondolattal, s elhiszem magam is, hogy így történt. A lány szőke volt, kissé szeplős, talán Emőkének hívták, a fiú alkalmi munkás a vízműveknél. A búcsú boldog forgatagában találkoztak, örültek egymásnak, és ünnepélyes fogadalmat tettek, hogy sosem hagyják el egymást, s minden ünnepnapon a Városliget ugyanazon padjánál találkoznak egymással, a tó mögött, ahol Washington szobra áll.És amikor a lány elindult a találkára, mindig kitűzte blúzára a fiútól kapott brosst. Ültek aztán szótlanul ők ketten, és fogták egymás kezét. Mert ez a világ legnagyobb boldogsága.Történt aztán, hogy a leány találkozott egy másik fiúval az állatkertben, a zebracsalád ketrecénél. És akkor – ki tudja, miért – annak a másik fiúnak fogta meg a kezét. Mert a lányok ilyenek. Gondolnak egyet, s máris döntenek.Ez lett a halála aztán ennek a szép bizsunak is egy napon. Észrevétlenül kikapcsolta blúzából a lány, és messze hajította a padtól, ahol ültek a másik fiúval. Ez ígéret is volt, mert innen már karonfogva indultak tovább. Alighanem haza, a kis szeplős lakására.Az eldobott búcsúfiát pedig rugdosták jobbra, balra, s végül itt kötött ki, lám, e fulladt kupacban. Innen aztán nincs már menekvés, meghalt a nyár, s vele az ősz is haldoklik, ki tudja, merre jár az a fiú, és hol ábrándozik a lány a régi forró napokról...Bánatosan tekintek abba az irányba, amerre a szállítókocsi eltűnt a sápadt lánggal égő fák között. Aztán hirtelen eldobom a brosst, mintha égetné a kezem.Visszaballagok a padra, ahol az előbb ültem. Társam, régi ligeti ismerősöm, akivel az előbb még beszélgettem, rám tekint, és szomorúan megkérdezi: „Talán valami baj van?”Összeszorítom a fogam. Csak annyit mondok: „Ugyan! Semmi baj...” Csak a nyarat temetjük.