Szétszakadó körök

Máriaremetére 1985-ben költöztünk.Nem létezett még mobil, nem volt ott vezetékes telefon, sem gáz, sem csatorna, s a telkeket sem adták drágán.Akik akkor ott építkeztek, nem voltak gazdagok, és kivétel nélkül maguk húzták fel a házukat,másfél-két éves verejtékes munkával.Volt köztünk iparos, főiskolai tanár, művészféle – mind ugyanabban a cipőben jártunk. Igyekeztünk alkalmazkodni a másik munkamenetéhez, kerítése, kertje formájához, és mindig abbahagytuk a munkát, ha valamelyikünknél több munkáskézre volt szükség. 1988 táján bevezették a telefont, pár év múlva a gázt és a csatornát. A terület fölértékelődött. Közben átalakult a társadalom is, legalizálódtak a furcsán szerzett vagyonok. Megjelentek az újgazdagok. Soha többé nem láttunk ásóval, lapáttal a kezében építkező pionírt. A korábbi, normális igényekre szabott házakat felváltották a monstrumok. Ekkor jelentnek meg a réz ereszcsatornák a házakon, a torony – s az 1990-es évek második felében már a nyugati terepjáró kocsi is a kötelező lett. Ekkor kezdtek elcsúfulni az addig gondozott utcák. Miközben a kerítésen belül márvány rostsütők, úszómedencék, töröksátrak, drága heverőgarnitúrák zsúfolódtak, a rácsokon kívül burjánzott a gaz.Zsákutcában lakunk, ráadásul igen meredeken. Régen, mihelyt leesett a hó, kora reggel az elsőként lapátolni kezdő zajára mindenki kitörölte szeméből az álmot, kapta a szerszámait, és nekidőlt a feljutást meggátoló hótömegnek. Az újak közül néhányan beálltak e körbe, mások elzárkóztak. Láttuk, amint az ablak mögül nézik szorgoskodásunkat, várják, mikor juthatnak ki a kocsival. Megszületett közöttünk egy új, a megvetésen alapuló szolidaritás. Amikor hétvégen nem kellett kimennünk az utcából, mi is az ablak mögül néztük: hadd küszködjön egyedül a nyavalyás.