Varsói főpróba

Az, hogy Lengyelország régi-új államelnöke Aleksander Kwasniewski lesz, már jó fél éve világos volt, mint a nap. Egyetlen közvélemény-kutató intézet sem kérdőjelezte meg egy pillanatra sem Kwasniewski vezető pozícióját. Csak azt nem lehetett tudni, hogy szükség lesz-e második fordulóra avagy sem. Mi volt tehát a tét? Talán a győzelem aránya? Vagy netán a stílusa? Az igazsághoz alighanem azok álltak legközelebb, akik a mostani megmérettetésben a jövő évi parlamenti választások főpróbáját látták.A sajtó négy jelölttel foglalkozott komolyabban – Aleksander Kwasniewskivel, „szolidaritásos” ellenfelével – Marian Krzaklewskivel, a függetlenként induló Andrzej Olechowskival és a parasztpárti Jaroslaw Kalinowskival. A többi kilenc jelölt csak halvány, bár néha hangoskodó hátteret jelentett. Sajnálatos, hogy ebben a csoportban találta magát Lech Walesa is, aki kitartó makacssággal nem hajlandó elismerni, hogy az ő ideje a forradalmak korával együtt már lejárt.Kwasniewski vezetése a verseny kezdete óta töretlen. Népszerűségi indexe végig jóval 50 százalék fölött mozgott, de időnként elérte a 70 százalékot is. Ez bizony irigylésre méltó eredmény, bár arra a kérdésre, hogy minek köszönheti a társadalom túlnyomó részének rokonszenvét, politológusok és társadalomkutatók eltérő válaszokat adnak. Sokan „műanyag figurát” látnak benne, azaz olyan politikust, aki mindenkinek tetszik, bár senki se tudja, hogy pontosan miért. Könnyedén fogalmaz, gyorsan megnyeri a hallgatók rokonszenvét, mindenre van válasza. Mégpedig olyan, amelyet elvárnak tőle. Jobboldali ellenfelei hiába bizonygatják, nincs egyetemi diplomája, olykor bizony elferdítette az igazságot, s hogy fontos szertartás előtt egy kupicával többet ivott a kelleténél... Személyében a választó talán mégis saját magához hasonló embert lát, néha tévelygőt, de alapjában véve „rendes fickót”. A mostani kampány a lengyel politikai gyakorlattól eddig idegen jelenséget hozott magával: a negatív politikai propagandát. A Szolidaritás elnökének stábja kampánya során néhány rövid klipet mutatott be, amely Kwasniewski éppenséggel kevésbé dicséretes viselkedését illusztrálja. E kard azonban kétélűnek bizonyult. Rövidesen csökkent ugyan Kwasniewski népszerűsége, de ugyanolyan arányban veszített maga Krzaklewski is. Kiderült, hogy a lengyelek lovagiasabb viselkedést várnak el politikusaiktól. A népszerűségi rangsorolásban Krzaklewskit megelőzte Olechowski, volt pénz- és külügyminiszter, jelenleg bankelnök, akinek még saját pártja sincsen. A kormányzó párt patrónusának ez már nagy pofon volt. Krzaklewski bukása fájdalmas. Bár a győzelemre úgysem gondolhatott komolyan, a vereség aránya mégis megszégyenítő. Való igaz, hogy a védnöksége alatt működő kormány négy nagy reformmal birkózik, amelybe azelőtt nem mert belekezdeni szocialista–parasztpárti koalíció, az is tény, hogy Lengyelország NATO-taggá lett, s az sem tagadható, hogy tartós (bár az utóbbi időben lassabb) a gazdasági növekedés, mindezek ellenére azonban a lengyelek többsége kritikusan szemléli Jerzy Buzek kormányának politikáját. Még az sem segített, hogy a kabinet az utolsó pillanatban általános magánosítást ígért, amelyet Kwasniewski kénytelen volt megvétózni.A lengyel jobboldal előtt most nehéz elszámolási időszak áll. Ki a felelős a nagyarányú vereségért? Vajon megőrizheti-e vezető szerepét a Szolidaritás vezetője, vagy a társai felelősségre vonják túlzott ambíciói és vezetési stílusa miatt? Itt-ott már hallani, hogy a parlament elnöke, Maciej Plazynski sokkal esélyesebb jelölt lehetett volna... De a valódi ok nem a személyes kérdésekben rejlik. A megosztott és igazi vezető személyiséget nélkülöző lengyel jobboldal nem képes megtartani hatalmát. Minden jel arra mutat, hogy a jövő évi választások után nemcsak az állam-, de a kormányfő is „rózsaszínű” lesz. Igaz, 1993 és 1997 között már volt néhány baloldali kabinetünk, akkor nagyobb baj nem történt, a „civilizált elvtársak” pedig nem próbálták visszaállítani a szocializmust – sőt, némelyikük épp akkor kóstolt bele a kapitalizmus előnyeibe. Az is igaz, hogy a politikai fék szerepét akkoriban az államelnök Lech Walesa töltötte be, aki harcias kedvvel folyton hadakozott az „utódkommunistákkal”. Vajon milyen lesz az elkövetkező „egyszínű” Lengyelország? Amikor sokkal simábbá válik majd az út a varsói elnöki és kormánypalota között, vajon nem jelennek-e meg kísértések az államgépezet olajozására?