A düh napjai

Csendes most a necárimi útkereszteződés. Pontosabban: romos. Az izraeli katonai állást homokzsákok támasztják, mellette, mögötte két felrobbantott ház romjai meredeznek az égboltra, kövek hevernek szanaszét, kiégett autó váza szomorkodik. Tájkép csata után.Jó pár hete, hogy a tűzharc itt pusztított. Több órán keresztül tartott a palesztin kődobálók és a fegyveres izraeli katonák között, s amelyben az izraeliek szemrebbenés nélkül agyonlőttek egy hazafelé igyekvő kisfiút, Mohamed al-Durrát, aki a palesztin felkelés egyik szimbóluma lett. Szörnyűséges halálát egy külföldi operatőr megörökítette. A képsor azóta világhíres lett: látta a világ, hogy egy tizenkét éves kisfiú kucorog az édesapja mellett, feltartja a kezét is, de nem menekül meg. A vacogó gyermeket agyonlövik az izraeliek. Édesapja ma is az ammáni kórházban fekszik.Gázában van a necárimi csomópont, Izrael déli határainál. Palesztin autonóm terület, amelybe zsidó települések ékelődnek. Az egyikük Necárim palesztin falucska mellett kezdődik. Most azonban üres. Kiürítették, a telepeseket máshová költöztették. „Csak” a katonai hadállásban vannak most izraeliek.A hadállásban egyébként mindenütt láthatók a harc nyomai, mázsányi kő borítja a tetőt, de kövek hevernek az épület belsejében is. A Giváti zászlóalj katonái közül senki sem hiszi, hogy ez a harc volt a végső. Egyikük, Árje most azt mondja, szörnyűek az élmények, s a történtek után hiába látszik úgy, mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba. A hetekkel ezelőtti iszonyat még mindig kísért. Másikuk, bajszos, fekete hajú fiatalember változatlanul értetlenkedik: hogy van az, hogy valaki tizenkét órán keresztül köveket hajigál, aztán, amikor egy helikopter a levegőbe röpíti az egész környéket, fél óra múlva visszajön, és megint köveket dobál?A köveknek ebben az új háborújában a propaganda egyik eszköze: a gyermek. A hazájától és gyermekkorától megfosztott palesztin kisgyerek, aki Gázában és Ciszjordániában az utcára vonul, követ ragad és megdobálja az izraeli megszállókat, hogy a maga módján harcoljon ellenük. Izraelben újabban szeretik azt hangoztatni, hogy a palesztinok szándékosan küldik ki gyermekeiket az utcára.Sidney Raskin, a hadsereg egyik szóvivője is ezt szajkózza. Közli, hogy ő nem küldené (!) olyan helyre a gyermekét, ahol veszélybe kerülhet, megsebesülhet, akár meg is halhat. S hozzáteszi: igen, lőnek a gyermekekre, mert az a parancs, hogy ha izraeli katona élete kerül veszélybe, akkor lőni kell, ami ugyan tragikus, de hát ezért a gyermek apja és anyja a felelős...Ezt az elképesztő álláspontot ismételgeti egyébként – már itt, Pesten – egy izraeli tábornok, Daniel Rothschild is. Sőt azt is hozzáteszi, hogy egyenesen Arafat parancsolta meg a palesztin gyermekeknek, hogy hagyják ott az iskolát, és menjenek ki az utcára követ dobálni.– Ezek a gyermekek elnyomásban nőttek fel, megtapasztalták, mit jelent édesapa nélkül élni. Hiszen az apjukat az izraeli megszállók hosszú évekre elítélték, vagy meg is ölték. Igaz, tényleg igaz, hogy a palesztin gyerekek undorodnak az izraeli katonáknak még a látványától is, gyűlölik az izraeli tankokat, de ki nem gyűlöli az elnyomót, a megszállót, aki elveszi a szabadságot és a függetlenséget?! Vajon hibáztathatjuk-e az áldozatot, amiért harcol, még akkor is, ha kiskorú? Az a felelős, aki ezt a helyzetet előidézte – ezt meg Huda Hammuda asszony mondja Gázában. A mosolygós hölgy a Palesztin Nemzeti Hatóság tájékoztatási szolgálatának egyik vezetője.Javában tart az izraeli propaganda-hadjárat (és álvita) a kődobáló gyermekekről, amikor megjelenik a francia Le Nouvel Observateur című baloldali hetilapban egy érdekes adalék: „Vajon a felkelők a gyermekek mögé bújtak, vagy éppenséggel őket tolták előtérbe, hogy maguk rejtve maradjanak? S a katonák immár gátlástalanul lövöldöznek kődobáló gyermekekre?” – ezeket a kérdéseket, írja a francia hetilap, Tel-Avivban fogalmazták meg 1945-ben. Csakhogy akkor a lövöldöző katonák britek voltak, a kődobáló gyermekek pedig – zsidók. Akik kövekkel dobálták meg a brit hatóságok irodáit. A történelmi Palesztina ugyanis akkor még brit mandátumterület volt, s őfelsége kormánya úgy döntött, hogy korlátozza a zsidó beáramlást palesztin földre. S a gyermekek e döntés elleni tiltakozásul köveket hajigáltak a britekre. Nyolc-, tíz-, tizenhat éves zsidó kisgyermekek estek a brit katonák áldozatául. A brit sajtó egy része pedig arról cikkezett, hogy mindezért azok a cionisták a felelősök, „akik otthon maradtak, s gyermekeiket küldték harcba a mi derék katonáink ellen”.A kövek háborúja elérte a zsidó államot is. Pontosabban az Izrael határain belül élő arab közösséget, amely mostanáig csöndes volt, ám most azt tette, amit korábban soha: kivonult az utcákra, és nem enged a negyvennyolcból. Az izraeli rendőrség lőtt, és izraeli arab állampolgárok estek a földre. Persze nem teljesen olyan izraeli állampolgárok, mint a többiek. Másodrendűek, akiket tucatnyi megkülönböztetés sújt; például lakásügyekben, a közpénzek elosztásában és még egy sor területen. Ez a kisebbség most egyenlő jogokat akar, a zsidó többségével egyenlő jogokat, ahogyan az egy demokráciában szokás.Azmi Bishara ennek a kisebbségnek az egyik képviselője a knesszetben, azaz az izraeli parlamentben. Vele beszélgettem.– Mi izraeli állampolgárok vagyunk, itt születtünk, őshonosak vagyunk e földön, s az állampolgárságunkra nem úgy tekintünk, mint valamiféle kiváltságra, amelyet Izrael állam megad nekünk. Az az Izrael állam, amely kétségtelenül másodrendű állampolgárokként kezel bennünket.Az izraeliek közül sokan azt mondják, hogy nem bízhatnak meg arab honfitársaikban, mivel ők nem zsidók, a szívükben az arabok érdekeit képviselik.– Ez az izraeliek ideológiai problémája, hiszen ők zsidó államként határozzák meg ezt az államot. A hiba bennük van, nem bennünk. Egy modern államot nem lehet vallási alapon meghatározni, a más vallásúakat pedig kizárni a jogokból s ezzel a demokráciából. Az izraeliek állandóan azzal próbálkoznak, hogy törvényen kívüliekké tegyenek bennünket és a véleményünket. Úgy gondolkodnak rólunk, mint afféle idegen testről, mintha nem is tartoznánk ide. Csakhogy emiatt nem kell állandóan igazolnunk magunkat és a jelenlétünket ebben az országban. Izrael létrehozása nem a mi döntésünk volt, de elfogadtuk, s ennek az államnak a polgáraiként megvan a saját véleményünk arról, mi is Izrael valódi érdeke.Érthető, ha az arab kisebbségnek elfogyott a türelme. Adózó állampolgára annak az Izraelnek, amely az ő adósékeljeit arra használja fel, hogy orosz és etióp zsidókat telepítsen be, nemegyszer éppen az őshonos araboktól véve el a munkalehetőséget és a földet.David Grossmannak, a nagyszerű írónak igaza lehet, amikor arra figyelmeztet, hogy a palesztin–izraeli békefolyamat lezárása után még mélyebb és fenyegetőbb konfliktus alakul majd ki zsidók és arabok között. Csakhogy az a konfliktus már Izrael állam határain belül zajlik majd. Küzdelem lesz ez a javából, az izraeli társadalom jellegének és az új izraeli identitásnak a meghatározásáért folyó küzdelem, amelynek tétje: egy valóban demokratikus állam létrehozása és beillesztése természetes környezetébe.