A koldus bosszúja

Ha fotós lennék, róla készíteném a legtöbb felvételt. Van a lényében valami megrázóan drámai, ugyanakkor meghökkentően bohócos is. Apránként, nagy gonddal kicsiszolt koreográfia lehet ilyen hatással az emberekre, mint az ő mozdulatai.Egy koldusról van szó, aki tulajdonképpen nem is igazi koldus, kéregető, inkább csak szerepet játszik; ki tudná eldönteni? Hetek óta oda járok, ahol a törzshelye van, figyelem áhítattal. Ha jön valaki jobb öltözetű, már előre felkészül a fogadására. Feláll, kissé féltérdre ereszkedik, szemét az égre fordítja, és hatalmas lendülettel keresztet vet. Csak ezután nyújtja felé kopott kalapját, amelyet különben bokréta díszít. Mezei csokor kissé már összeaszalódott virágokból.Zöldre festett padon ül, ott tanyázik, az a munkahelye. Lepihenek mellé. Nem akarok vele beszélgetni – mit is kérdezhetnék tőle? Csak ülök mellette, és figyelem. Lelki fényképezés az ilyen. Kicsit bánt, hogy tőlem sohasem kér alamizsnát, nem vet keresztet a láttomra; talán emberszámba sem vesz?Ülünk a bágyadt napfényben, a koldus olykor a nap felé fordítja az arcát, mintha a lelkét tárná ki. Könnyezik. Nem sír, csak könnyezik. Együtt figyeljük a járókelőket. Mintha az élet rejtelmes csodáját néznénk. Én nem is értem, de ő tudja, mikor kell felállnia és keresztet vetnie. Megfigyeltem: pravoszláv módra vetette a keresztet. Erre megkérdeztem: „Maga ugye erdélyi, Romániából érkezett?” Csak bólintott. Később elmondta, bákói, s náluk az iskolában román pópák oktatták a magyar diákokat is, tőlük tanult meg keresztet vetni. „Nem mindegy?”Közben figyeljük az előttünk elvonulókat; színes forgatag az élet. Sejtelmes ijedelmességgel suhan el mellettünk, látói vagyunk rejtelmes csodáinak, amelyet nem értünk, hiába a világ legegyszerűbb dolga. Aztán rájövök, ez nem is az igazi világ, csak a megálmodott, s nem azonos a valóság világával, a tülekedővel, a hazuggal, az önzővel, az igazságtalannal, mert csupán fikció. Ábránd, amelybe jó belekapaszkodni, mert melegít, elzsibbaszt, elaltat, de egyébként semmi haszna nincs belőle az emberiségnek. Mindanynyian egy kicsit öncsalók vagyunk.Figyeltem egyszer lopva, amikor az én koldus barátom eszegetett. Mert ott ebédelt a munkahelyén, a padon. Kioldozta a tarisznyáját, előszedte belőle a kenyeret, a túrót, a hagymát, a zöldpaprikát, és eszegetett. Olyan önérzetesen, akár egy született császár. Elhatároztam, hogy egyszer meglepem valamivel. Valami meghökkentővel, hogy lássam az arcán a csodálkozást. De mivel zökkentsem ki angyali nyugalmából, hogy aztán a nyakamba borulva feloldódjék végre?Sokáig töprengtem, aztán eszembe jutott, hogy amikor a mama hozzánk költözött, kis batyujában elhozta minden vagyonát. Összegyűjtögetett pénzét is. Hogy az már nem volt érvényes fizetőeszköz, azzal nem sokat törődött. Rakosgatta, számolgatta, kuporgatta, aztán rám hagyta a régi pengőket.Azóta én is csak rakosgattam fiókba be, fiókból ki, számolgattam is olykor a mamára gondolva. Mi lenne, ha ezt a kalapjába csempészném? Nyilván megrendülne a látványtól. Így is történt. Egy délelőtt, míg hányta magára a keresztet, teletömtem a régi pénzzel a kalapját, és eliszkoltam. Két hét múltán mertem csak mellé újra letelepedni. „Meg akart engem alázni? Megszégyeníteni egy tisztességes koldust? Azt hittem, hogy becsületes szándékkal telepedett mellém” – harsogta könnyes szemmel.Ezzel, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, a sok érvénytelen pénzt a közeli szemétkosárba dobta. Aztán gyorsan keresztet vetett, egy pap közeledett ugyanis. Babonásan tisztelte a papokat. A reverendás azonban rá se tekintett. Visszaült mellém. Duzzogott. Próbáltam békíteni, de nem volt hajlandó szóba állni velem.Ücsörögtem még egy ideig mellette, aztán hirtelen felálltam.„Ezzel vége is kettőnk barátságának?” – kérdeztem sértődötten. Nem válaszolt, csak amikor már négy-öt lépésnyi távolságra voltam a padtól:„Tudomására hozom, hogy a temetésére se megyek el!”Mélyen megrendültem. Arra gondoltam, ha így folytatódik, a nagy napra lassan elvesztem az utolsó gyászolómat is.