A modernizáció bajnokai

A Magyar Nemzet 2000. október 30-i száma Mezei Balázs cikkét közölte Kinek az érdeke a demagógia? címmel. Az írás lényegi mondanivalója az, hogy nem szabad elhamarkodott véleményt alkotni a letűnt szocializmusról, mert a folyamatban lévő kutatások, a most még feltáratlan levéltárak újabb szempontokat adhatnak a jelenség megítéléséhez. Világtörténelmi távlatba emelkedve a szerző megállapítja, hogy „a publicisztikailag elnagyolt érvelésekben sokszor fedezhető fel az a feltevés, amely szerint egy történeti jelenség értékelése nem más, mint a jelenség tényszerű sorsának megállapítása”. Majd szintén világtörténelmi magasságból példákat hoz fel egyes univerzális mozgalmakra – itt a keleti ortodoxia a példa –, amelyek szerint egy ilyen mozgalom évszázadokig lappanghat, majd újabb felbukkanása után egészen más lesz a megítélése.Elképesztő az az állítás, hogy a kommunizmus megítéléséhez még nincs elegendő tudományosan értékelhető adat. Nincs hely annak kifejtésére, hogy hogyan alakult ki szovjet rendszer működéséről – az államilag kontrollált titkolódzás, dezinformációk ellenére – tudományos színvonalú elemzés, de az ötvenes évek közepére ilyen összefoglaló művek megjelentek (Schapiro, Wolfe). Ezeket a hatvanas években tovább finomították, és a rendszer lényeges elemeit meghatározták. Azóta a rendszer lényegét érintő újdonságokat nem állapítottak meg. Az összeomlás után feltárt borzalmas ökológiai pusztítás, amit a SZU-ban önmaguknak okoztak, a külföldi baloldali mozgalmaknak juttatott dollárszázmilliók, vagy a hatalmas költséggel, de gyenge hatékonysággal működő kém- és dezinformációs tevékenység (Mitrohin-iratok) részletei a lényeges pontokon nem változtattak, és ez szerintem a jövőben sem várható. A cikk másik gondolata a nemzetiszocializmus és a kommunizmus összehasonlíthatatlansága. Az erre vonatkozó kulcsmondat így hangzik: „A kommunizmus és a nemzetiszocializmus összevetésének egyik legnagyobb akadálya az, hogy olyan történeti jelenségeket kíván minden további nélkül egységes szempont alá vonni, amelyek minden jel szerint nem állnak egymással rokonságban.” A fasizmus és a kommunizmus összehasonlításának sokáig uralkodó módszere a totalitarizmus elmélete volt, melyet Hannah Arendt vitt be a köztudatba az ötvenes évek elején. Eszerint a két – egyébként sokban eltérő – rendszerek közös eleme az antidemokratikusan egypártrendszeren alapuló politikai felépítmény. Közös elem a politikai ellenfelek erőszakos eltávolítása a politikai életből, fizikai megsemmisítésük, az egyéni szabadságjogok korlátozása, az információk kontrollálása, a mindent átható politikai propaganda stb. Természetesen vannak különbségek is, így például a gazdaság kezelése. Évtizedekig ezen alapon folytak a tudományos kutatások. A nyolcvanas évek közepétől a totalitarizmus elméletét támadások érték, módszereit nem találták eléggé hatékonynak, amiért a nácizmus abszolút „egyediségét” nem tükrözte. Részben erről szólt a nyolcvanas évek közepén a német történészvita. Újabb frontot nyitott a kilencvenes évek elején az amerikai akadémiai baloldal – marxista baloldal az USA-ban jelenleg főleg az egyetemi tanszékek körül működik –, amely lelkesen csatlakozott ehhez a posztmodernnel felhígult (Fr. Jameson, T. Eagleton, P. Anderson) angol marxista irányzathoz, és kitalálták az „anti-antikommunista” figuráját.A modernizáció bajnoka ezért lenézi azokat, akik unalomig szajkózzák a kommunizmus bűneit, és például A kommunizmus fekete könyvét ajánlják olvasmánynak vagy számháborút játszanak az áldozatok számával. Mivel ma már a tényeket nem lehet tagadni, a feltáró jellegű publikációk finnyás kezelése, színvonaltalanságukra való hivatkozás vagy elhallgatásuk a célra vezető módszer.Dr. Timár Sándor, Budapest