A nem mindenható jog

Napjainkban egyre hangosabb egyes körök követelése egy úgynevezett diszkriminációellenes törvény meghozatalára. Mintha az egész magyar polgári jogalkotás – egyezően az európai gyakorlattal – nem erről is szólna. Mintha bizonyos tilalomfák koncentrált felállítása és ezekkel kapcsolatos dörgedelmes szankciós fenyegetések bármit is eleve és százszázalékosan ki tudnának kényszeríteni. A szokásos „liberális” túlbuzgás ismét elért egy olyan fokot, ahol egy másik libertinus szent tehén, a magánélet abszolút szentsége terjeszkedik, ahol viszont semmiféle kényszert nem szabad alkalmazni, hiszen ott mindenki azt csinál, amit akar. Persze a „liberális” politikai korrektség most sem megoldást akar, csupán eggyel több, mások ellen forgatható új bunkó megfaragására vágyik.Hiszen miről is van szó? A magyar állampolgárok elvileg már több mint százötven éve egyenjogúak, vagyis a törvény előtt egyenlők. (Persze itt le kell számítani a szélsőjobboldali tömeges jogfosztás néhány évét és a kommunizmus egész társadalmat csonkoló négy évtizedét. Az utóbbi időben ugyan papíron mindenki egyenlő volt, de voltak egyenlőbbek az egyik és szinte létükkel „közérdeket sértő” törvényalattiak a másik oldalon.) Azonban sem nálunk, sem máshol a civilizált világban, a törvényelőtti egyenlőség, az egyenjogúság, nem egyenlő a társadalmi egyenrangúsággal. Az egyenrangúságot nem lehet törvénnyel deklarálni.A magánélet, a család, a rokonság és baráti kör, adott esetben nemzetiség vagy felekezet, egyáltalán az ismeretségi kör magánéleti jogait, vagyis azt, hogy mindenkinek joga van csak azokkal érintkezni, dolgozni, együtt lakni és együtt érezni stb., akivel akar s azt, azokat kerülni, kizárni, akiket nem szeret, mindezeket nem lehet törvénnyel szabályozni. Ez olyan elemi jog, amit nyilván senki sem vitat. Aligha van olyan ember, aki mondjuk a politikai korrektség szerint választ házastársat, barátot. Persze a magánélet viszonylatait – túl az egyéni rokon- és ellenszenveken – többnyire a bizalom irányítja, amely nem független nemzedékek sora alatt felhalmozódott családi s közösségi tapasztalatoktól, a sokféle életvezetési, viselkedési formák kultúránként s közösségekként többségileg „kanonizált” értékelésétől.Vagyis hát az emberi létezés konkrétságai igen igazságtalanok és akár ésszerűtlenek is lehetnek. Igen sok szenvedés származik abból is, hogy nem vagyunk egyenlően okosok, ügyesek, szépek, egészségesek stb. Ezzel azonban a jog tud a legkevesebbet kezdeni. Egy hátrányosan értékelt egyén és közösség azonban annál inkább tud változtatni saját osztályzatán, vagyis véleményezésén. Ez történik a mindennapi létezésben minden munkahelyen, iskolában, kapcsolatban. A valóság nem arról szól, hogy végleges skatulyákba lennénk – akár egyénileg, akár közösségileg – kényszerítve. Az állandóan mozgó társadalmi értékelésben azonban nemcsak emelkedni, de süllyedni is lehet.Az is világos persze, hogy mindig vannak az átlagos mértékeknél nagyobb hátránnyal induló emberek, közösségek. Az ő esetükben – deklarált egyenjogúság mellett is – általában azt mondhatjuk, hogy az ősök negatív társadalmi tőkéket/presztízst halmoztak fel. Még az is állítható, hogy az ilyen típusú negatív társadalmi tőke igen nagy mértékben az adott társadalomban uralkodó értékrenddel és „átlagos” életvezetéssel kapcsolatos nem teljesítésekből jött össze. Az emberi élet „létbiztosító technikái” közé tartozhat régóta, hogy bünteti a kipróbáltságok és igazolódottságok helyileg érvényes rendjétől történő eltérést. Ezt lehet igazságtalannak és méltánytalannak nevezni, de minden valóságos csoport így működik – leginkább így működik manapság a politikailag korrektek csoportja vagy a „humanistáké”, az ő másokat értékelő „osztályzataik” kemények igazán s ott egy elhajlónak aztán nincsen semmiféle előremenetele.Nem lehet egyenrangú csoportképző ereje például napjaink nagyvárosaiban a nem higiénikus életvitelnek. Természetesen itt az anyagi források sok mindent korlátoznak, de a törekvésnek nyilvánvalónak kell lennie. Nem lehet egyenrangúsági csoportképző tényező a mások magántulajdonával kapcsolatos „magátó értetődő” negativitásnak vagy olyan együttélési szabálytagadásoknak, amelyek a mások egyenjogú értékigényeit semmibe veszi. A sor folytatható volna, de talán ebből is világos, hogy az egyenjogúsági európai normák nem jelentik, nem jelenthetik automatikusan a társadalmi egyenrangúság megvalósulását, mert ahhoz az adott életvilágban elfogadott többségi értékelvekkel kapcsolatos „teljesítmények” a döntőek. Még mielőtt mennydörögni kezdene valaki arról, hogy a fenti fejtegetések tulajdonképpen fel akarják számolni, az általam is teremtési gondolatnak tekintett sokféleséget, le kell szögezni, hogy igen eltérő kulturális közösségek élhetnek együtt akkor, ha az általam fent emlegetett leginkább civilizációs normarendszernek tekinthető keretfeltételeikben konvergálnak, s az eltérésekben is egy előre kiszámíthatóság rejlik, amelyet a más csoportok „kalkulálni tudnak”. Az azonban elfogadhatatlan, hogy valakikkel – természetesen sohasem kivétel nélküli egy csoport – csak mint veszteséggel, kárral és ráfizetéssel lehet számolni. Szó nincs itt ilyenkor valami eleve meglévő gonosz rasszizmusról. Előbb vagy utóbb azonban szó lesz egy, az egyénekkel szemben csaknem mindig igazságtalan túláltalánosításról. A dühös ember nem értékel árnyaltan, a sok azonos rossz tapasztalat egy csoport tagjaival kapcsolatban mindegyik fejére száll.Bizonnyal helytelen ez, azonban az emberi természeten jogi deklarációkkal nem lehet változtatni. Viszont az ember nevelhető, alakítható, és így – mindenkor és mindenhol létező fanatikusokat leszámítva – egy rossz presztízsű, hátrányos helyzetű (kisebbségi) csoport egyenként és együtt igen sokat tud tenni azért, hogy megítélése javuljon. Erre mindig van számos példa. Bizalmat és megbecsülést azonban csak életvitellel, helytállásokkal stb. lehet kiváltani, jogokra való hivatkozással nem. S különösen nem lehet sikeresnek tekinteni azt, amikor valaki(k) a jog eszközeivel akarjá(k) kikényszeríteni azt, ami neki(k) a közmeggyőződés szerint – értékhiányos vagy ellenszenves életvitel miatt – nem jár.Azt természetesen büntetni kell – s erre meg is vannak a paragrafusok – ha valakit bőrszíne, nyelve, vallása, neme, származása miatt részesítenek hátrányban. Vagyis azt, ha értékei, szellemi-lelki öröksége folytán bántanak, megaláznak valakit. De a kultúrához nem tartozik hozzá az, ha valakik egy adott civilizáció alapkategóriáit is elutasítva élnek, sőt ezentúl – tagadásuk ellenére – a frusztrált másik közösségtől még minden „tagsági előnyt” is követelnek, noha a „tagság” követelményeit nem teljesítik. Nem lehet a jogok és kötelességek legalább viszonylagos összhangja nélkül élni. Nem lehet eljátszani azt, hogy benn vagyunk, mikor az osztás folyik, viszont kí-vülálló, más kultúrájú vagyok akkor, amikor elvárásokat kell teljesíteni.Szögezzük le tehát, hogy nem diszkrimináció az, ha valaki bizalmi alapon, számára fontos és törvényekben is biztosított jogokat szem előtt tartva nem kockáztat munkában, együttélésben, szórakozásban stb. Egyébként sincs olyan őrült, aki neki is előnyös vagy megfelelő ajánlatokat elutasítana azért csupán, mert az adott viszonylatban mellékes jellemzői is vannak egy partnernek. A szabadban önző modern gazdasági ember különösképpen nem cselekszik így. Viszont nem érdekli a modernség állítólagos „előítéletmentessége” akkor, ha kemény korábbi tények és tapasztalatok csak feszültségeket, kellemetlenségeket stb. ígérnek egy olyan „csoporttag” révén, akinek alacsony a társadalmi bizalmi tőkéje. S ilyenkor jöhet rendőr, ellenőr, paragrafus – a dolgon csak azok a hátrányos helyzetűek segíthetnek igazán, akiknek a társadalmi bizalmi tőkegyűjtését egy alapvetően individualista világban senki sem akadályozza.A nemrég hál’ istennek kimúlt diktatúra kényszeres egyenlősítési kísérleteinek végeredménye mutatja azt, hogy hová vezet az igazságtevő ember társadalommérnöksége: az egyenlőbbeket leszámítva az egyetemes nyomorba. Ahogyan a tudományos diktatúra, úgy a bunkósbotként használt emberi jogok diktatúraként való használata sem vezethet máshová. Az élet – óriási veszteségeket elszenvedve – előbb vagy utóbb lerázza ezeket magáról. Azon a jogos igényen túl, hogy egy önhibáján kívül hátrányos embert vagy csoportot segíteni kell, nem lehet menni, mivel a teremtés rendjét nem lehet meghaladni. S különösen nem lehet olyan emberek esetében – tisztelet a mindenkori kivételeknek –, akik csak követelnek, kívánnak, elvárnak előnyöket, javakat s egyenrangúságot anélkül, hogy ők azért ellentételezésként tenni, teljesíteni, alkalmazkodni akarnának. Az antidiszkriminációs tervek – már most megjósolható – inkább ártani fognak, mint használhatnak egy olyan kisebbségnek, amelynek nagy részében – sajnos – pillanatnyilag nincs egyensúlyban a jogérzet a kötelességtudattal.