A tehetség nem előjogok forrása

A jelen sokkal tartozik a múltnak, s ha ezt a tartozást ki nem egyenlíti, a jövőtől sem követelhet. Nemrég még a talpáról a fejére állított világunkban, egy igazságtalan értékrendben már-már porlani látszott mindaz, amire építhetünk, s csaknem feledésbe merült, ami továbbgondolásra méltó. Joggal utáltuk meg a diktatúra kultúrpolitikának nevezett erőszakos beavatkozását a szellemi életbe, a személyes lélek szabadságát sorvasztó előírtságokat, a megparancsolt ujjongást, a mindent eldöntő hatalmi szót: mi az, ami szinte kötelezően kívánatos, mi az, ami úgy-ahogy eltűrt, és mi az, ami egyértelműen tilos...?Sokszor mondogatták művészek, oktatók, tudósok, hogy meg kell tanulnunk gúzsba kötve is táncolni; a talentum erejét dicséri, hogy néha sikerült is. A rendszerváltás után, a hirtelen szabadságban őszinte öröm született: vége van a félelemnek, a méricskélésnek, az irányítottságnak, s ebben a mámorban némelyek azt hirdették, radírozzuk ki végleg a kultúrpolitika fogalmát a tudatunkból, nem kell, fölösleges, sőt káros. Holott történelmünkben a magyar kultúra felvirágoztatásáért nemcsak negatív előjelű, hanem a kultúráért felelősséget érző és e téren szilárd elképzelésekkel rendelkező, nagyszerű elmék is dolgoztak, akik nélkül az ország tanulatlan, műveletlen maradt volna, városaink nem fejlődtek volna, önbecsülésünk – különösen Trianon sokkja után – elveszett volna...Nagyra törő, de megvalósítható célok, okos stratégia híján szétforgácsolódnak az energiák; igaz, a „miniszter” szó eredetét tekintve szolgát jelent, de nem olyan szolgát, akit ide-oda rángathat bárki, s aki maga sem tudja, voltaképpen kit és mit képvisel, igyekszik alkalmazkodni, véleményében szeszélyes, koncepciót – nehogy önkénnyel vádolják – nem alakít ki... Igen, a „főhivatalnok” szolgál, a közjót szolgálja, s hogy mi a közjó, arról vitákban kialakított, de végső formában kikristályosodott, szilárd hite, tudása van, és nemcsak látványos beszédeket tart erről, hanem megfontoltan cselekszik is. Valamit akar, ami nemcsak egyes szerencséseknek vagy egyes klikkeknek jó, hanem a nemzet összes fiának. Nem zsarnok, de határozott. A feladatra az életét teszi, nem csak a karrierjét. Történelmünk ismeri a példákat. Akit most – születésének 125. évfordulóján – ünnepelünk, gróf Klebelsberg Kunó talán a legméltánytalanabbul elfelejtett a kiváló államférfiak közül. Van mit tanulnunk tőle, van mit folytatnunk, gondosan mérlegelve, saját korunk hogyan tudná az ő tapasztalatait hasznosítani, gondolatait napi gyakorlatunkba átültetni.Klebelsberg Kunó működése csaknem tíz esztendeig tartott; vallás- és közoktatásügyi miniszter volt 1922 tavaszától 1931 őszéig. Kapott időt arra, hogy terveit megvalósíthassa. Nagyon fontos a folyamatosság, hogy amit elkezd, be is fejezhesse a felelős vezető! Nem kapkodva, nem védekezések közepette, nem politikai viharok okozta szorongásban, hanem nyugalomban, kapkodás nélkül, áttekinthető távlattal. Klebelsberg erre bizalmat kapott, s ezt a bizalmat nem játszotta el.Az egykori Magyarország – még a csonkolás fájdalmában – a kultúraépítésben találta meg vigaszát – s ezt Klebelsberg Kunó kínálta fel a nemzetnek. Hazánk ma is lábadozó állapotban van: elsőrendű gyógyszerünk ma sem más, mint használni képességeinket, kiművelt emberfők sokaságát mutatni fel az előítéletekkel küszködő Európának. Klebelsberg „kultúrfölényről” beszélt, ami által a magyarság kiemelkedhet környezetéből. Ez – értelmezésem szerint – nem jelentheti más nemzeti kultúrák lebecsülését vagy elfojtását, hanem versenyszellemet jelent, azt az eltökéltséget, amellyel a saját, ránk jellemző, a Teremtés által ránk ruházott tehetségünket ápoljuk, s tényekkel bizonyítjuk, minőségi eredményekkel hitelesítjük vágyálmainkat.Hajlamosak vagyunk a gazdaság szerepét felértékelni kulturális értékeink rovására. Klebelsberg Kunó felismerte, hogy a kultúra gazdaságteremtő erő; a korszerű és alapos tudás mintegy alapja a gazdasági fejlődésnek. Ezért nem röstellt kormányától terveihez pénzt, anyagi fedezetet követelni, ahogy ő jellemezte magát e téren: ő volt a legkényelmetlenebb miniszter a kabinetben... Ugyanakkor elvárta a tanítótól, hogy szerény anyagi körülmények között is jól és szeretettel tanítson.Klebelsberg felismerte a tömegkommunikáció óriási szerepét a modern társadalomban. Gyakran élt a rádió, a sajtó, a könyvkiadás eszközeivel. Ma is égető kérdés: mi és hogyan jut el a közvéleményhez?A vidéki városok az ő kultuszminisztersége alatt hihetetlen utat tettek meg. Az addig hanyagolt Alföld kerül látószögbe. Szegeden kiépül a Dóm tér, megvalósul a Fogadalmi templom, az egyetem; Pécsett klinikák és szanatóriumok emelkednek, Debrecen is tudományos központtá fejlődik, Szolnokon bábaképző nyílik. Múzeumok, színházak sokasodnak. A zenekultúra és a művészetek támogatása Klebelsberg számára természetes; ne feledjük, az ő kultuszminisztersége alatt született meg az első könyvhét, illetve könyvnap!Nem volt fővároscentrikus, de fővárosellenes sem. Csupán azt hirdette, egy ország nem egyetlen megyéből és városból áll. A vidéki városok készséggel áldoztak a fejlődésért, Budapest nehézkesebben. Klebelsberg iróniája elbűvöl: „A paprika és a délibáb nem városképző elem. Az egyetem az.” Ma a vidékfejlesztési program és a keleti országrész felzárkóztatása – ha megvalósul – mintegy ennek az elvnek a folytatása.Klebelsberg nem volt közömbös az emberi kiszolgáltatottság, szegénység láttán. „Elítéljük a szocializmus államtanát – ám annál inkább kell védeni a szociálpolitika tisztességét” – mondja, és hozzáteszi: „A jogállamtól el kell jutni a jóléti állam eszméjéhez!” Ma is aktuális kívánalom. S azt is üzeni a jövőnek: eljön az idő, amikor a gazdagokat kötelezni lehet, hogy terheket vállaljanak!Klebelsberg szemlélete nem kirekesztő, hanem befogadó volt. „A születés adta kiváltságot, vezetéshez való jogot fel kell váltania a műveltségnek, tudásnak és szakértelemnek!” Egy gróf szavai ezek, aki a kapott előjogánál többre becsülte a szerzett érdemet. 1928-ban törvényjavaslatot terjeszt be a numerus clausus enyhítéséről. A faji megkülönböztetés idegen volt tőle: „... ha faji álláspontra helyezkednénk, akkor, hogy csak a hegycsúcsokról beszéljek, baj lenne a Zrínyiekkel, József nádorral, Petőfivel, Damjanichcsal, Erkellel, Munkácsyval, Semmelweisszel... akik nélkül a magyar haza nagyságát és művelődését elképzelni sem lehet.”A magyar közoktatásban egyaránt fontosnak tartja a nyolcosztályos népiskolát, a polgárit és az egyetemek létesítését. Együtt biztosítja a jövőt: a népiskola és az egyetem! Legyen kit tanítani, és legyen, aki tanít! Tudományos ismeretterjesztés és tudományos kísérletek! Egyik sem fontosabb a másiknál, de mindkettő életbe vágóan fontos. Nem elég a népiskolák hálózatát létrehozni: meg kell tanítani a fiataloknak a további önképzést, felébreszteni az önálló könyvtár kialakításának vágyát, ébren tartani a szellemi igényt a folyamatos művelődésre! Mindehhez azonban valóban rátermett vezetőkre, elhivatott tanárokra kell találni; ezért hangsúlyozza Klebelsberg: „Nemcsak intézményekre, de emberekre, elsőrangú szakemberekre van szükség.” Eszménye a tehetséges, szorgalmas, de a játékosságát megőrző gyermek, a sportban edzett testben lakozó tudásszomjas elme, s az erkölcsi normákhoz igazodó lélek.Mai közéletünk is megszívlelheti a több mint hetven éve elhangzott bölcs beszédet: „Nincs veszedelmesebb önhittség, mint másokat vezetni, ahhoz való képesség nélkül.” Hiszem, már megfizettük a tanulópénzt ezen a téren! Valamint sok úgynevezett társasági híresség, önmagát külön mércével mérő embertársunk leírhatná a kockás füzetébe: „A tehetség nem az előjogok, hanem a kötelességek forrása.” A politikushoz, a mindenkori miniszterekhez szól intelme: hiba „nagy dolgokat ígérni, ha aztán kis dolgok történnek”. Az ígéret szent – teszem hozzá. Elgondolás, kinyilvánítás, azonnali tett hármassága adja a miniszter igazi tekintélyét.Klebelsberg Kunó hazaszeretete hiteles és kikezdhetetlen. Korokon ível át, nem elévülő és nem elavuló, mert minden szélsőség között – vagy inkább fölött – a mérleg nyelvét tapintotta ki. „Az öntelt sovinizmus éppoly veszedelmes – mondja –, mint a nemzeti kishitűség.” Amink van, amit Isten kegyelméből éppen mi adhatunk a világnak, azt jobban meg kell becsülnünk. „Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.” Pesszimista hangulatban nincs nemzeti emelkedés. „Mert lehet egy nemzetet szegénnyé, koldussá tenni, de ha a nemzetben lakozó szellemi és erkölcsi erőket megtartani és gyarapítani képesek vagyunk, akkor a nemzet nincs elveszve.”Klebelsberg Kunó, az egykori cisztercita diák megőrizte hitét; soha nem deklarálta hangosan, de cselekedeteinek alapja a krisztusi vállalás volt: segíteni, felemelni az alacsonyságból mindenkit a lehető legmagasabbra. S ennek eszköze sem akkor, sem most nem a kard, hanem a művelődés fegyvere.„Nálunk a politikai fellendülést mindig megfeszített kulturális munka előzte meg s készítette elő. Szent István, hogy megszervezze országát, előbb behozta a kereszténységet. Amikor Mátyás nagyvonalú nyugati politikára készült, buzgón ápolta a reneszánsz kultúrtörekvéseit.” Klebelsberg így látta. S így van ez ma is, egy sötét történelmi korszak után tápászkodóban. Vagy megerősítjük szellemi értékeinket, s megvívjuk harcunkat az elgépiesedéssel, az eszköz szerepéből lassan céllá tolakodó pénzzel, a nihilizmussal, a rögeszmékkel – vagy szellemi alap nélkül kiürül a politika, üres héjjá válik a nemzet, és elsilányul egyéni életünk is.Klebelsberg Kunó, a kultúraépítő, természetimádó példaember feladata szűntével hirtelen halt meg. Könyvtára, kúriája ebek harmincadjára került. Virágai gyökerestül elhervadtak, védett madarai szerteszálltak. Élete párja kitelepítésben tengette napjait. Szomorkás szavait ma már értjük, nagyon is értjük: „Én nem tagadom, valóságos ellenszenvet érzek a párttorzsalkodásokkal szemben... Arra a meggyőződésre jutottam, hogy olyan súlyos helyzetben levő nemzetnek, mint amilyenben most a magyar van, voltaképpen nem is volna szabad pártokra szakadnia.” Klebelsberg nem holmi egypártrendszeri önkényre célzott, hanem összefogásra buzdított közös ügyeinkben. Vajha! Talán. Majd. A harmadik évezredben. De addig is hallgassuk az üzenetet:„Háromféle hazaszeretet van. Szónokló, kesergő, alkotó...” Szónokoknak bőviben vagyunk, a kesergésre rászoktattak bennünket. Sem a puszta pátosz, sem a sírás-rívás nem változtat. Csak a tettben, a kinek-kinek alkatára, sorsára szabott tevékeny működésben, a megfeszített munkálkodásban szunnyad a tisztultabb jövendő.