Ady Endre: A százezer forint

1.Kairóban meghalt valamikor egy gazdag, magyar úr, gavalléros, szép élet után, ereje javában. De még halála előtt volt ideje testamentumot csinálni, s e testamentumban Kovács Tamás mérnöknek százezer forintot hagyott. A Kairóban elhunyt úrnak olyan nagy volt a vagyona, hogy százezer forint annyit számított, mint egy krajcár. De Kovács Tamásnak ez a százezer forint Dáriusz kincsénél nagyobb kincs volt, s ahogy jött, az pláne egy villámütéssel felért. Kovács Tamás tudniillik még ezer forintot se látott egy csomóban, mióta csak élt. Valamint azt az urat is, aki Kairóban meghalt, csak messziről látta. Kastélya volt ennek az úrnak abban a városkában, ahol Kovács Tamás bajlódott. Olykor-olykor hazarándult ide, vacsorákat adott, s még a bálokra is eljárt. Kovács Tamás nem szerette a nagy urakat, s gőgösen kikerülte az ismerkedést. Már Kovács Tamásné nem volt ilyen szerencsés: ő találkozott néhányszor a kastély urával. A járásbíróné zsúrján, azután egy hangversenyen, ahová Kovács Tamás nem kísérhette el. És mégis a nagy úr, minden igaz ok nélkül, halálos ágyáról százezer forintot hajított oda a Kovács családnak.Az első hírvételre Kovács Tamás azt hitte, hogy bolondos tréfát űznek vele. Azután valami olyat érzett, mintha csendőrök jöttek volna érte azzal a váddal, hogy gyilkolt. A városka sunyian röhögött, s rettenetesen irigykedett, de biztosat a legkipróbáltabb rágalmazók se tudtak állítani. Kovács Tamás nagy leszámoló beszélgetésre bezárkózott a szobába az asszonyával:– Akarom tudni, hogy az a híres szoknyavadász mit akar megfizetni ezzel a pénzzel?Az asszony el se képedt, meg se sértődött s meg se döbbent:– Megbolondult, Tamás, honnan tudjam én ezt jobban, mint maga?– Én azt a pénzt azonnal, de azonnal vissza fogom utasítani.– Ez a maga dolga, fiacskám, maga jobban ért a pénzdologhoz, mint én.Kovács Tamás álmélkodott, nyugtalankodott, dühöngött még egy-két napig. Eközben a százezer forint még éjszakai álmában is csalta, varázsolta. S végül természetesen úgy döntött Kovács Tamás, hogy ő bizony ezt az esztelen, de csinos summát elfogadja.2.Kovács Tamásné nem volt szerelmes az urába, mikor hozzáment. De nem volt szerelmes senkibe sem, sem azelőtt, sem azóta. Olyan nagyon is szép asszony volt, akitől féltek a vidéki lovagok. Voltaképpen pedig önmaga olyan asszony volt, akinek nem volt programja. A vére elég álmos, a kíváncsisága nagyon mérsékelt, az érzékenysége alig több a semminél. Ha nagyon-nagyon forrt közelében egy-egy férfiú, ezt éppen tudomásul vette. Nem ütődött meg rajta, de nem is védekezett, mert nem forgott veszélyben. Az az úr, aki Kairóban meghalt, legjobban meg tudná mondani. Ámbár ki tudja, ez mind csak sejtés, okoskodás, holott az asszony is csak ember. Egy bizonyos, a Kairóban elhunyt úr már nem beszélhet.Kovács Tamás a százezer forint után megismerte azokat a kínokat, amelyekre voltaképpen semmi rendeltetése és képessége nem volt. Még ha önmagával rendbe is tudott volna jönni, s megbékülni, ott volt a világ. A világ pedig, főképpen a világnak ez a városkája, amiben éltek, nem tudta megbocsátani a százezer forintot. Sebaj, elmentek más városba lakni Kovácsék, de a százezer forint után költözött a hír is. És a százezer forint átka egyre terhesebb lett a Kovács Tamás lelkében. Ezerszer elhatározta, hogy elfecsérli ezt a nyomorult, átkos pénzt. Ehhez azonban megint nem volt tehetsége szegény Kovács Tamásnak.De még jobban, méltatlanabbul szenvedett az asszony. Kovács Tamás úgy bánt vele, mint egy bomlott teremtéssel, akit a leghitványabb férfi elől is el kell zárni:– Maga eladta magát bizonyosan – ezt mondta a feleségének minden vad elborulásakor Kovács Tamás.Az asszony, a szép Kovácsné, hihetetlenül gyorsan csúnyulni kezdett. De mert az ura egyre a szépségére emlékeztette a vádjaival, fölébredtek az ösztönei. Már-már odavágta nemegyszer dacosan az urának:Legyen büszke, hogy a felesége csókját ilyen sokra taksálják. De lehet, hogy többet is megérdemeltem volna annál a százezer forintnál.3.Nagyon megnyomorított életüket nagyon csúnyán élték Kovács Tamás és felesége. S ahogy öregedtek, egyre biztosabban egymás megrontóit látták egymásban. Az a százezer forint s ennek a százezer forintnak a titka űzte őket. Józan polgári eszük egy ideig csak fékezte, tartotta őket. De egyszer azután az is elkövetkezett, hogy észrevegyék az öregedésüket. Kovács Tamásnak az jutott eszébe, hogy neki talán egy becstelenségből kellett leélnie egy becsületes, szamár életet. Kovács Tamás-nénak még az álmait is elvette az, hogy mennyi igaztalan gyanúval illette őt az ura. Elzárta, őrizte, szidalmazta, s elpusztította ok nélkül az ő híres szépségét.Az asszony már hervadt volt, s Kovács Tamás is kopasz, amikor végleg úrrá lett rajtuk az átok. Gyermekeik nem voltak, akik tiszta szemekkel csodálkozva nézzék, vigyázzák s visszatartsák őket. Tombolva indultak el vénen azon az úton, ahol a Kairóban elhunyt gavallér fiatalon végezte. Kovács Tamás, a zsugori Tamás, úgy szórta a nőkre a pénzt, mint a pelyvát. Kovács Tamásné cifrálkodott, vacsorákat adott, utazott, s erővel is csak ifjú legények szerelmét akarta. Olyan volt ez, mint a lavina, melyet régen-régen egy véletlen meglazult kő már bizonyossá tett. A két nekivadult ember fátuma között egyvalaki lebegett. Az a Kairóban elhunyt gazdag úr, akiről biztosat csak Kovács Tamásné tudott volna mondani magának. Összetépetten, csúfosan, koldusan, átkozódva, szerencsére egymás után úgy haltak meg Kovács Tamás és felesége, ahogy csak ártatlan emberek szoktak. Én azt hiszem, habár csalódhatok, hogy az a Kairóban elhunyt úr, egy kis személyes bosszúval bosszút akart állni egy szerelemért, melyet megtagadtak tőle.