Alig lappangó ellentétek

A jelenlegi – hatalmi arroganciából, kivagyiságból, korrupcióból, gátlástalanságból összeállt – koalíciós vircsaftnak az eltakarítása immár kétségtelenül nemzeti érdek. Németh Miklós, a pártjában kissé félreállított exminiszterelnök beszédében elhangzott, az egyre banálisabb ellenzéki retorika már-már gyöngyszemének tekinthető mondat akár vezérmotívumnak is tekinthető az MSZP hét végi tisztújító és programalkotó kongresszusán. A párt különböző irányvonalai közötti, az elmúlt hónapokban felerősödött ellentétek – az ellenségkép plasztikus felelevenítése után – enyhülni látszottak. Alig akadt egy-egy sértett hang, kimondott vagy kimondatlan bírálat, igaz, az egyik legkeményebben fogalmazótól, Schmuck Andor Pest megyei küldöttől visszavonták a megszólalás jogát. Ám az igazsághoz tartozik az is, hogy Szekeres Imre az ellene irányuló korábbi támadásokról szólt, és Kósa Ferenc is a párton belüli ellentétekről, nevesítve a liberálisok „nyomulásáról” értekezett. Ugyanakkor minden beszédet – beleértve Szekeresét is – áthatotta a hatalom megszerzésének akarása, s az, hogy a közvélemény-kutatók szerinti komoly előny a Fidesszel szemben könnyen megszűnhet, ha a szocialista politikusok egymásra acsarkodnak.A már említett Németh Miklós-idézet és az e vezérfonal körüli gondolatmenet tehát háttérbe szorította az MSZP megoldatlan, többnyire saját vezetőik által gerjesztett problémáit. Legfőképp a belső vitákat indukáló Németh Miklós ügyét, amely egyáltalán nem rendeződött. A kongresszus ugyanis úgy döntött: nem határozzák meg, hogy mikor nevesítsék a párt miniszterelnök-jelöltjét, Kovács László és Horn Gyula pedig egyenesen azt sugallta: elég, ha a választások előtt nevezik meg a kormányfőjelöltet.A tisztújításból ugyanakkor a külső szemlélő leszűrheti: sok, korábban már ismertté vált név maradt ki a pártvezetők köréből. Vagyis a sokak által régóta hangoztatott, többek bírálatát kiváltó megújulás megtörtént. Kovács László az egyedüli, aki a szűk körű pártvezetésben bent maradhatott. (Igazán büszke lehet magára, hiszen egyedüli pártelnökjelöltként 447 szavazattal kapott többet, mint a kongresszuson vendégeskedő Gerhard Schröder.) Bekerült a vezetésbe a párt budapesti elnökeként már többé-kevésbé ismert Lendvai Ildikó, s a honvédelem és az olajügyek megkérdőjelezhetetlen szakértőjeként szereplő Juhász Ferenc is. Mindenki megelégedésére elnökhelyettes lett Szili Katalin, s megnyugodhatott (?) az MSZP „népnemzeti” szárnya is, hiszen Jánosi Györgynek sikerült legyőznie nagy riválisát, a liberális Földes Györgyöt.Az igazi kérdésre tehát nem adott választ a kongresszus. Arra, hogy képes lesz-e az MSZP a kongresszuson létrehozott látszategységét legalább a kormányfőjelölt megnevezéséig megőrizni, vagy a sértődöttek állandósítják a belső vitákat. Az ugyanis önmagában minden bizonnyal kevés lesz, hogy folyamatosan szocialista alternatívákat mutogatnak föl, s a legolcsóbb demagógiával fűszerezve a legkülönbözőbb ígéreteiket fogalmazzák meg a „kormány által megszállt médiában”.