Álom az olimpiáról

Olimpia Budapesten? Az Orbán Viktor által felvetett ötletet sokan eleve lesöpörték az asztalról, mások harsány gúnykacajjal fogadták. De vajon nem illuzórikus-e minden világesemény ideája az első pillanatban? Mit mond a szakember e megarendezvények keletkezéséről? Lukovich Tamás, a Pro-Régió Ügynökség ügyvezető igazgatója a közép-magyarországi térséget képviselve vett részt azon a sevillai konferencián, ahol épp a megarendezvények tervezése volt terítéken, különös tekintettel a térségfejlesztésre gyakorolt hatásukra.Az urbanista szakembert itt szerzett benyomásairól kérdeztük.A Metrex (a nagyvárosi térségek szakértőinek fóruma) olyan nemzetközi szakmai klub, amelyet az Európai Unió is támogat. Sevillai összejövetelükön kitűnt: a közlekedés és a területfejlesztés az ezredforduló legfejlettebb városaiban már integráltan folyik. Úgy tekintenek e teendőkre, mint organikus egységre; elképzelhetetlenek az egymás mellett dolgozó, de egymással együtt nem működő önkormányzati osztályok. Az úgynevezett „keresztfunkcionális” modell nélkül nemcsak a kiterjedt agglomerációk menedzselése, de bármilyen megarendezvény megvalósítása is reménytelen volna. Budapest számára ez az első tanulság: amíg sok kiskirályság ügyködik egymás mellett összpontosításra képtelenül, jogos a gúnykacaj.Ugyancsak ismeretlen nálunk a „public debate” intézménye, amely nyomaiban sem hasonlít a mi alibiszerű közmeghallgatásainkra. Valóságos városi show-műsorokról van szó, amelyek többek a nyilvános vitánál: színvonalas szakmai párbaj folyik olykor három-négyezer fős nyilvánosság előtt, a média fokozott figyelmétől övezve. Egy biztos: ez a publikum a választott városvezetőktől egyszerűen nem tűri el, hogy milliárdos nagyságrendű, közérdekű döntéseiket félhomályos irodasarkokban hozzák meg.A sevillai „megák” stratégiájára épp a házigazda andalúziai főváros mutatja a legékesebb példát. Az 1992-es világkiállítást tudatosan az 1928-as sevillai világkiállítás tradíciójára alapozták, de eszükbe sem jutott, hogy ne építkezzenek. (Az akkori új mór stílusú épületekben ma változatos profilú múzeumok működnek.) Amikor a második világkiállításukat szervezték, nem kételkedtek és nem kicsinyeskedtek: vadonatúj szigetet alakítottak ki egy folyó ölelte régi kolostor köré, a barcelonai olimpia évében (!) pedig képesek voltak gyorsvasúti összeköttetést is teremteni Madriddal. A spanyolországi belső források ezt nem fedezték volna – ma sem vallják be a szervezők, mennyi uniós pénz fekszik a kampányszerű, de azóta is kamatozó beruházásokban. Gaudi, illetve Cersa Barcelonája pedig időközben újabb kreatív projektet valósított meg: az első hazai virtuális egyetemet.Az utóhasznosítás gondja – amely a budapesti expó lemondásának egyik fő indoka volt – úgyszintén megoldódott: azt remélték: a pavilonok 30 százaléka talál majd gazdára, miközben ez ma már 70 százalékra rúg. Igaz, ebben a sikerben közrejátszik az is, hogy nem húzták az időt meddő, tudálékos vitákkal és álszent közbeszerzési eljárásokkal – egyszerűen meghívták és megfizették az urbanisztika élő klasszikusait (Sir Peter Hallt, Manuel Castellst); s az általuk kreált stratégia ragyogóan működik. A régi kiállítási területen ma technológiai park, rekreációs és sportcentrum, egyetem, konferenciaközpont, sőt egy kalóztémapark is működik – utóbbi a régi spanyol tengeri dicsőségre emlékeztetve.Evés közben jön meg az étvágy: Sevilla az expó sikerét követően megrendezte az 1999-es atlétikai világbajnokságot (ehhez építettek egy új, százezres stadiont), az öngerjesztő folyamat betetőzéseként pedig (miután megtapasztalták a világfigyelmet) meg akarják pályázni a 2008-as olimpia megrendezését is.Sevilla álmodozik – s álmai rendre megvalósulnak. Andalúzia 90 ezer négyzetkilométeren fekszik, hét és fél millió lakossal, amelyből Nagy-Sevilla 1,1 millió lélekkel részesül. Vessük össze ezt Magyarország és Budapest adataival, s tegyük hozzá: hazánk ma kedvezőbb gazdasági kilátásokkal bír, mint Spanyolország az EU-felvétel előtt. A magyar főváros már ma is közkedvelt konferencia-színhely, amit nem annyira szolgáltatásainak, mint másutt mesterségesen elő nem állítható adottságainak (fekvésének, fürdőinek, konyhájának) köszönhet. Kevéssé köztudott: a kongreszszusi turizmus toplistáján „a Duna királynője” az első húsz között van – ez elképesztő teljesítmény.A gúnykacaj már itt az ajkakra fagyhat, ám nem árt rögvest hozzátenni: Budapestnek már most temérdek látható és láthatatlan vetélytársa van szerte Európában. A színfalak mögött öldöklő városverseny folyik a megarendezvények megszerzéséért. Minden aspiráns igyekszik jellegzetessé, összecserélhetetlenné tenni magát, s bőséggel áldoz is is a közfigyelemért. Glasgow – egy látványos rehabilitációs program betetőzéseként – 1999-ben „a művészetek európai fővárosa” volt. Torino a 2010-es téli olimpia megrendezését tervezi, többek között új, nagy sebességű (ötven kilométeres alagutat is magába foglaló) vasúti összeköttetéssel Franciaország felé. Mindezt a „mindenből a legjobbat” minőségi jelszava jegyében. Bilbao évi egymillió látogatót vonzó Guggenheim-múzeumát Frank O. Gehry, a berlini Reichstag új kupoláját Sir Norman Foster tervezte (a legjobb árfolyamú sztárok a világépítészeti tőzsdén). A párizsi Louvre Pei által tervezett üvegpiramisának megnyitása óta a múzeumlátogatók száma megduplázódott. Az ilyesfajta kiemelkedő építészeti alkotások azonnal a „térképre teszik” az adott város nevét.Ám nem csak a megapoliszok versengenek. Az európai városrangsorban harmadrangú Toulouse például úgy építi fel magát, hogy – a meglévő repülőgépalkatrész-gyártásra alapozva – „az európai űrtechnika városaként” szerepel mindenütt, fejlesztéseit (tematikus múzeum, rakétaszimuláció) is ehhez igazítva. De még jobb példa a 680 ezres Wroclaw, amely megszerezte a lengyel államfő, a szejm és a lengyel nagyvárosok szövetsége támogatását, hogy megpályázhassa a 2010-es világkiállítást. Erre módszeresen építkezve készülnek. Van szlogenjük („A találkozások városa”), s a „Biztonságos jövőt az ifjúságnak” jelszó jegyében máris tudatos promóciót folytatnak a gyógyászat, a kultúra és a média témáiban. Wroclaw arra is tudatosan „rájátszik”, hogy a párizsi rendezvényiroda szerint a 2000-es hannoveri és a 2005-ös japán expó után 2010-ben Kelet-Közép-Európa következhet...A háromszor akkora Budapesten viszont talány, hogy mi történt 1990 óta; nemhogy markáns jövőképre, de még egy önazonosító városjelszóra sem futotta – véli Lukovich Tamás. Pedig – például az olimpia ügyében – 1960-ban fővárosunk jó eséllyel pályázott Róma ellenében: csupán szovjet utasításra léptették vissza Budapestet a határidő lejárta előtt pár órával, nehogy veszélyeztesse Moszkva 1964-es aspirációját. (Tudjuk, milyen sikerrel.)Most nincs „béketábori érdek”, nincs kire mutogatni. Budapest nem teheti meg, hogy ne szálljon ringbe a nagyrendezvényekért – különben az Európai Unión belül is periféria marad. Sydney hősei, sikeres rendezvényszervezői már sorra kapják az ajánlatokat a világból mindenfelől – mi nem állunk sorba értük. Pedig ha komolyan be akarunk szállni az elkerülhetetlen világméretű városversenybe, nincs vesztegetni való idő. Ehhez nemzeti egység szükséges, a főváros mögé az egész országnak fel kell sorakoznia. Ugródeszkaként közepes presztízsrendezvények sorát kell megszerezni, s akkor az olimpia sem marad reménytelen álom – állítja Lukovich Tamás.