Ausztria tegnap, ma és holnap

A második osztrák köztársaság a moszkvai négyhatalmi nyilatkozat (1943) alapján 1945-ben létesült az elsőnek a határain belül „mint a hitleri terjeszkedési politika első áldozata”. Ebből az következik, hogy az új-régi állammal szemben sem területi, sem anyagi, sem erkölcsi követelésekkel nem lehet jogosan élni. Ez vonatkozik Titoszlávia igényére Dél-Karintia lecsatolására vonatkozóan, valamint az izraeli politikának – kiváltképpen 1993 után – kinyilvánított bűnrészességi és kártérítési zsarolására. Ezeket a négy háború utáni bécsi kormány (néppárti–szocialista koalíció, ÖVP–SPÖ), valamint Bruno Kreisky, a legendás hírű szocialista külügyminiszter és később kancellár azzal utasította vissza, hogy a „második osztrák köztársaság sem erkölcsileg, sem anyagilag nem felelős a hitleri uralom idején a területén történtekért”.Ezen szempontok figyelembevételével meg kell állapítani, hogy a tavaly októberi választások eredményeként rendszerváltás ment végbe, amelynek messze ható következményei voltak. Az addigi szocialista (SPÖ)–néppárti (ÖVP), többségi egyeduralommal szemben a Jörg Haider vezette Szabadságpárt (FPÖ), valamint a Wolfgang Schüssel vezette Néppárt (ÖVP) a parlament 183 mandátumából együttvéve 104-et és ezáltal az erős többséget nyerte meg – senki által meg nem kérdőjelezett voksolás során. Ez az eredmény azért születhetett meg, mert a választók beleuntak a 29 éves szociáldemokrata és a 13 éves koalíciós vezetésbe. Csömörüknek azzal adtak hangot, hogy számosan Haiderékre (FPÖ) szavaztak.Ennek a politikai fejlődésnek az okai mindkét egykori államalapító párt, a Szocialista és a Néppárt személyi és szerkezeti alakulásában keresendők. Természetesen a Haider-féle Szabadságpárt felsorakozásában is, amely hat százalékról 27,5 százalékra tört előre. Kreisky a szocialistákat 1970-ben – először a bécsi politikai történelemben – győzelemre vitte, és 1971-ben a még nem Haider által, hanem egy volt SS-ezredes, Friedrich Peter által irányított Szabadságpártot maga mellé vette koalíciós partnernek. A náciüldöző Simon Wiesenthal ezért pogromhadjáratot hirdetett és vezényelt ugyancsak zsidó származású kormányfője, Bruno Kreisky ellen. Ezen sorok írója jelen volt a New York-i 75. utcában működő osztrák főkonzulátus előtt, amikor Wiesenthal (1975-ben) tömegtüntetést szervezett a „Kreisky-féle náci-fasiszta rendszer” ellen.A szocialisták akkor ocsúdtak fel abból a botrányból, amelyet egyik volt dísztagjuk, Franz Olah volt belügyminiszter és szakszervezeti főnök szocialista meghurcolása és bebörtönzése keltett. Olaht Ausztriában egyébként – pártállásra való tekintet nélkül – nemzeti hősnek és az ország megmentőjének tekintik, mert 1950. október 23-án a bécsi közlekedési művek dolgozóival verte le a szovjet kommunista puccskísérletet. Ezután Hamnes Andresch (SPÖ) alkancellár és pénzügyminiszter afférja keverte fel a kedélyeket. Adócsalás miatt próbálták befeketíteni az elvtársai. Erre otthagyta őket, magánvállalkozásba kezdett, és többszörös milliomossá vált. Mára vitriolos bírálójává lett az Alfred Gusenbauer által vezényelt szocialistáknak. 1983 után a Sinowatz alakította SPÖ-kormány hagyott csúfos emléket az osztrák politikai krónikában. A Lucoma- és a Nonicum-perekben szereplő belügy-, illetve külügyminiszterek törvénysértés, hivatali hatalommal való visszaélés és emberölésben való társtettesség miatt álltak a bíróság előtt.Fred Sinowatz 1983-ban az után lett szocialista kancellár, hogy Bruno Kreisky visszavonult. Az SPÖ-ben már akkor is jelentkeztek a széthúzás, valamint a bomlás jelei. Ezek után Kreisky tiltakozásképpen lemondott tiszteletbeli szocialista pártelnökségéről. Mivel bíróság előtt hamisan vallott, Sinowatz volt az első osztrák kormányfő, akit később jogerősen elítéltek. Az ő idejében, de még korábban is, párttagság szerint osztogatták a közhivatalokat és a jól jövedelmező állásokat. A burgenlandi politikusvezér nevéhez is fűződik az a propaganda-hadjárat, amelyet Kurt Waldheim volt ENSZ-főtitkár, későbbi osztrák államelnök ellen folytattak osztrák baloldali, szocialista internacionálébeli és izraeli körök Waldheim állítólagos náci tevékenysége miatt. Vele együtt természetesen célba véve magát Ausztriát is az izraeli titkosszolgálat és hamisított jugoszláv hírszerzési okmányok közreműködésével.Ezen előzmények nyomán kényszerült 1986-ban az SPÖ koalícióra egy rendkívül meggyengült Néppárttal (ÖVP), Franz Vranitzky szocialista vezetése alatt. Két és fél évtizedig tartó, államalapító kormányzás után az ÖVP 1970-ben csatát vesztett. A vezér, Joseph Klaus a választási vereség éjjelén kereket oldott, otthagyott csapot-papot, és a Kanári-szigetekre ment üdülni. A feje vesztett néppárti hajó kapitánysága Karl Schleinzer kezébe került, és ennek sorozatos gyengesége miatt a legendás hírű, szocialista Kreiskyvel kezdődött az 1971-től 1999-ig terjedő úgynevezett „vörös” uralom Ausztriában. A Néppárt működését semmiképp sem terheli a szocialistákkal összehasonlítható botránykrónika. Mégis az ÖVP rovására írható Alois Mock és Erhard Busek vezetősége alatt a polgári, nem marxista Ausztria válsága.Alois Mock után Schüssel tizenhárom évig folytatta a szocialistákkal a kormányzási frigyet. Sőt az 1999. októberi választások óta Thomas Klestil ÖVP közeli államelnök hathatós segítségével – amelyet a médiumok keserűen bíráltak – erőnek erejével próbálta átmenekíteni a „nagykoalíciót” beláthatatlan időre. Ez az SPÖ belső széthúzása, szószegése és pénzügyi válsága miatt lehetetlenült el. Így került sor arra, hogy Schüssel négyhavi kormányalakítási huzavona után ez év január végén, egyik napról a másikra felrúgta a szocialistákkal való alkudozást, és Haiderékkal lépett koalícióra. Ez jelentette Ausztriában a 29 éves szocialista uralom végét, és váltotta ki mind belföldön, mind külföldön a baloldal egyesült erői, a Szocialista Internacionálé, valamint az izraeli külpolitika dühét. A féktelen harag, éppúgy, mint a Waldheim-affér idején, áttelepült a nemzetközi médiába. Így lett Ausztria egyik napról a másikra „náci-fasiszta, fajgyűlölő, idegenellenes” országgá, a Schüssel-féle Néppárt (ÖVP) pedig Haiderék megvetendő cinkosává.Ezek után születtek meg a szankciók minden jogalap nélkül, annak ellenére, hogy valaha is figyelembe vették volna az EU-illetékesek: Ausztria második közjogi méltósága, a parlamenti elnök és a helyettes szocialista pártfőnök, Heinz Fischer nyilvánosan kijelentette: „Az osztrák kormány ellen felhozott náci-fasiszta vádak alaptalanok, és jogilag lehetetlenek is, mert az ilyen tevékenységet tiltja az 1956-ig (államszerződés) fennhatóságát gyakorló »Szövetséges Ellenőrző Bizottság« határozmánya, az osztrák alkotmány, valamint a parlamenti házszabály.” Akit tehát a bíróság a nevezett tevékenységben bűnösnek talál és jogerősen elítél, az börtönbe kerül. A manapság szabadlábon levő osztrák állampolgárok nem lehetnek sem nácik, sem fasiszták. A törvényesen megválasztott és Thomas Klestil által keserű ábrázattal felesketett FPÖ–ÖVP kormány tagjai pedig legkevésbé illethetők evvel a politikai megjelöléssel. A náci-fasiszta mumussal való riogatásban részben az ÖVP is ludas. Vezetősége addig, amíg részt vett a szocialista koalícióban, olykor ugyanezt a nótát fújta.Wolfgang Schüssel kancellár és ÖVP-pártelnök, Benita Ferrero-Waldner külügyminiszter asszony, Franz Fischler EU mezőgazdasági biztos és Andreas Kohl ÖVP-frakcióvezető Haider- és FPÖ-ellenes prózája nyomtatásban áll rendelkezésre annak bizonyítékaként, hogy a szankciós afférban egyes osztrák polgári politikusok saját maguk is felelősek. Így könnyű volt Klestil államelnöknek négy hónapig halogatnia a kormányalakítást, és – a „Täglich Alles” napilap szerint – mozgósítania nyugati hivatalviselő társait. Viktor Klima szocialista kormányfő sem azért sietett a stockholmi holokausztkonferenciára, hogy a hitleri rémuralom áldozatait, kárvallottjait sirassa, hanem azért, hogy megszervezze a külföld minél drámaibb ellenállását a hazai FPÖ–ÖVP kormányalakítással szemben. Csúfos aknamunkájának és FPÖ-kirekesztési politikájának, valamint az SPÖ-csődnek következtében Klima hivataláról lemondott, és áttelepült Argentínába VW-főnöknek. A süllyedő párthajót ugyancsak elhagyta Rudas András főtitkár, Joseph Kalina szóvivő és Brigitte Ederer városi tanácsnok.Az említett sakkhúzások után rajtaütésszerűen hirdethette meg az EU-ban elnöklő és egyben a Szocialista Internacionálét vezető portugál António Guterres az új osztrák szabadelvű–néppárti kormány elleni szankciókat ez év tavaszán. Miután a 15 EU-tagország közül 13 szocialista irányítás alatt áll, nem meglepő, hogy az Aula című, FPÖ közeli havi folyóirat a szankciókban nem az EU, sokkal inkább a Szocialista Internacionálé megtorló intézkedését látja azért, mert a bécsi elvtársak kibuktak a hatalomból. Hogy ebbe a műveletbe besegített a kommunista koalícióban működő francia kormány, valamint a német „zöldekkel” frigyben járó berlini kabinet, csak tetőzi a diplomáciai intrika fonákságát. Hiszen Ausztrián kérik számon az „európai értékeket”, amelyeket hazai pályán lábbal tipornak az észak-afrikai bevándorlókkal és a németországi újnáci verőlegényekkel kapcsolatban anélkül, hogy az EU-erkölcscsőszök szót emelnének Párizs, illetve Berlin ellen.Ilyen előzmények után kezdte el működését a Schüssel-kormány, anélkül hogy a szankciók káros hatását különösképpen megérezte volna az ország. A gazdasági fejlődés tart, az idegenforgalom tetőzik, és Németországból, Belgiumból, illetve Franciaországból több turista érkezik, mint korábban. Mindannyian saját szemükkel látják, hogy odahaza igaztalanul festettek ördögöt a falra. A szankciók kezdetekor a szocialisták és kapcsolt részeik ellenzéki csoportokat alkottak, tüntetéseket rendeztek. Amikor véget ért az Ausztria ellen rendezett szégyenletes színjáték (az euró időközben 84 USA-centes mélypontra süllyedt, és Dániában a szankciós cirkusz miatt leszavazták az eurócsatlakozást), ki kell emelni azokat a tényezőket, amelyek azonnal elvetették a Bécs elleni intrikát. Svájc elsőként látta vendégül hivatalosan Schüssel kancellárt és kíséretét, míg a Neue Zürcher Zeitung mint egyedüli világlap kezdettől fogva Bécs oldalára állt (Haiderék méltányos bírálata mellett). Bern után Budapest fogadta Schüsseléket hivatalosan, annak rendje és módja szerint. Orbán Viktor és Martonyi János a hagyományos barátság, egymásrautaltság és sorsközösség szerinti nyilatkozatait jól megjegyezték Bécsben. Sőt azt is, hogy Ausztria médiasztárja, Paul Lendvai professzor először ugyan összeakaszkodott Haiderékkel, de később megkövette őket, és most fenntartás nélkül az FPÖ–ÖVP vezetőség legitimitása mellett foglal állást. Ugyanez áll egész Észak-Olaszországra is.Nem meglepő, hogy a Trieszt és Velence közötti fürdőhelyeken kedvelik a mindenkori Ausztriát, úgy, mint mindenütt, ahol egykor Ferenc József császár és király uralkodott. Az EU-kiközösítés vége után sem Ausztriában, sem a szomszédságban nem változott semmi. Sőt talán még szorosabbra fűződik az együttműködés és az egymásrautaltság tudata. Így Benita Ferrero-Weldner külügyminiszter a minap foglalt határozottan állást az EU keleti bővítése mellett, míg előtte Erwin Watsch ny. osztrák nagykövet, az FPÖ külügyi tanácsadója biztosította Peisch Sándor bécsi magyar nagykövetet, hogy Haiderék támogatják Magyarország EU-csatlakozási törekvéseit.Azóta napról napra normalizálódik Ausztria külpolitikai kapcsolata a 14 EU-tagállammal. Chirac francia államelnök, a mai Ausztria volt főellensége Bécsbe készül. Megelőzte őt George Robertson brit NATO-főtitkár és Robin Cook külügyminiszter. Lamberto Dini, olasz kollégája kitüntető szívélyességgel fogadta Rómában Benita Ferrero-Waldner osztrák külügyminisztert. Az eleddig Bécs ellen tajtékozó német fődiplomata, Joschka Fischer pedig rajtaütésszerűen jelent meg az osztrák nagykövetségen a Berlinben megrendezett nemzeti ünnepen (október 26.).A németek elsöprő többsége sohasem támogatta az Ausztria ellen rendezett „vörös–zöld” kormányzati pogromhadjáratot. Annál inkább fejtetőre állt az október 15-i stájerországi tartományi választások óta az osztrák belpolitikai színtér. A Schüssel-féle Néppárt (ÖVP) elsöprő győzelmet aratott. A szavazatok 47,27 százalékát érte el, és 11,02 százalékkal gyarapodott, míg Haiderék (FPÖ) 12,43 százalékkal 4,72 százalékot veszítettek. Egyben elemi erővel tört fel az FPÖ-belviszály tartományi és állami síkon, míg az egyidejűleg kirobbant rendőrspiclibotrány tovább borzolta a szabadelvű „kék” sorokat. Nevezetesen az FPÖ-vezetőséget, illetve Haider tekintélyét.A személyi politika és az emberismeret sohasem volt az FPÖ erőssége. Meischberger frakcióvezetőt adócsalás (egy innsbrucki focista átigazolása) miatt jogerősen elítélték. Rosenstingel burgenlandi FPÖ-vezető 200 millió schillinget sikkasztott, és az Interpolnak kellett Dél-Amerikából hazahoznia. Mölczer, a Zur Zeit, az FPÖ közeli hetilap főnöke és Haider kultúrtanácsadója pedig arról vált „ismertté”, hogy esetenként a munkatársak illetményeivel maradt adós. Ennek folytán az alapítás óta (1998) féltucatnyian haraggal hagyták ott a lapot. A hatalmasan gyűrűző spicliügy is azért kerekedett ki, mert Kleindienst rendőrtiszt, aki Haiderék belügyi informátora volt, nem kapott a párttól parlamenti mandátumot, és bosszúból egy teljes könyv erejéig „kipakolt” az FPÖ-vezetőség ellen. Vádaskodásai sem túlságosan meggyőzőek nem voltak, sem az FPÖ-védekezés nem mutatkozott nagyon nívósnak. Botránykeltésre viszont alkalmas volt az affér, amelyet a szocialista és a zöld ellenzék ujjongva karolt fel.Schüsselék ma viszont erősebbek, mint valaha, mert a tőlük az FPÖ-be átpártolt választók visszatérnek az ÖVP-be, és az FPÖ-belviszály által megdöbbent hívek a Néppártban (ÖVP) keresnek új politikai otthont. A balszerencse is sújtja az FPÖ-t, hiszen hat miniszteréből kilenc hónap leforgása óta három távozott. Krüger (igazságügy) betegség, Siciklne (szociális ügyek) alkalmatlanság és Schmid (környezetvédelem) nézetkülönbség miatt. „Keserűséggel” – mondotta a stájerországi politikus. Haider a spiclibotrányt kezelő ÖVP-belügyminisztert, Strassert támadja FPÖ-ellenes, állítólagos részrehajlása miatt, és az ÖVP-vel kötött koalíció robbantásával fenyegetőzik, míg ellenlábasa, a szocialista (SPÖ) vezér Gusenbauer ezen frigy felbontását követeli. Aligha teljesül elképzelésük. A legutóbbi tévés kerekasztal-beszélgetés tanúsága szerint ugyanis – minden civakodás ellenére – 2003-ig, a jelenlegi kormányzati időszak végéig hivatalban marad az FPÖ–ÖVP kabinet. Ebben viszont az ecsetelt események hatása alatt – minden eddiginél határozottabban – az ÖVP a prímhegedűs.Az adott helyzetben a szocialista és a „zöld” ellenzék sem nem oszt, sem nem szoroz sokat az