Családi titkok Ritoók Emma naplójában

Egy átlagos közmagyar feljegyzései arról, hogy váratlanul kiderült: magyar családba született zsidó – vagy zsidó családba született magyar.Dobai Péter mondta pár évvel ezelőtt, hogy csak a rendszerváltás óta „van történelmünk”. Kopp Mária nemrég adatokkal bizonyította, hogy a közösségi tudat megléte önmagában egészségvédő faktor. Egészségesebbek azok, akik szorosabban tartoznak valamilyen közösséghez, részei közösségük történelmének.Híres ősök nyomára bukkantam a könyvtárban talált kéziratban. Ötvenöt éve a dédnagynéném, Ritoók Emma zárolta az Országos Széchényi Könyvtárban a naplóját – amely tervezett regényének része lett volna –, benne a családfájáról szóló utalásokkal.Meglepett így az ötvenedik életévemhez közeledve, hogy ismert történelmi személyiségek – Hunyadiak, Szapolyaiak, Drugethek, Báthoriak, Bethlenek, Kemények – bukkannak föl az őseim között, főként a nők, az ősanyák vonalán. Ráadásul úgy tűnik, Rákóczi rodostói szolgaszemélyzetének törökké lett leszármazottai is akadnak a rokonok között. Szépapám, Csányi Dániel tizenkét évig ült Bécsben börtönben Széchenyi titkáraként, a dédapám meg Deák titkára volt egy időben. Sem apám, sem anyám nem tudhatott erről, a nagyszülők gondosan titkolóztak. Emellett titkolniuk kellett az ötvenes években az oldalági rokonok közül a református püspököt meg a katolikus papot és a rabbit.Az említett naplót már csak azért is zárolnia kellett dédnagynénémnek (a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, kollégájára, Halász Gábor neves esszéistára bízta az iratokat, aki nem tért haza a munkaszolgálatból), mert a szöveg tele volt zsidóellenes megjegyzésekkel.A rendszerváltás idején, felnőttkoromban értesültem zsidó őseimről is. Róluk sem hallottam korábban, s eltartott egy darabig, míg lexikonokból és könyvekből megtudtam, mit jelentett a régi vallási közösségek számára egy-egy „messiásnak” szólított rabbi, mint Rási, illetve a prágai Maharal vagy Bál Sém Tov. Mindkét hagyomány érdekelni kezdett. Persze könnyebb volt az áldozatok utódának lenni, akiktől évezredeken át nemzedékről nemzedékre olyan kegyes mondások maradtak fönn (túl a Biblián), hogy „a harag rosszra vezet”, „a leggyakoribb bűn a rossz nyelv” stb. Néha ijesztő volt az elszigeteltségérzés. Valóságos ajándéknak érzem viszont, hogy úgy tudok az utcán a többi emberre nézni, hogy közös őseink vannak, ezért kevésbé érzem magam „idegennek”. Cserében meg kell küzdenem azzal a kevésbé kellemes érzéssel, miszerint a felbukkant ősök hatalmi mámorukban nem bántak kesztyűs kézzel a családtagjaikkal sem. A nagy emberek is csak emberek, mint mi – hol jól, hol rosszul oldják meg a gondjaikat. Az idealizált hősök is néha önzők. Azok pedig, akik „rossz lóra tettek” (csatavesztesek, zsarnokok, gyűlölködők), mégis megérthetők, és megtalálható a jó oldaluk.A dédnagynéném idős korában elhatározta, hogy könyvet ír hírneves őseiről, méghozzá a gyermek szemszögéből nézve. Különösen érdekelték a „boszorkánynak” tartott ősanyák (például Báthori Erzsébet, akit valószínűleg gyógyító tevékenységéért ítéltek el). Szeretett volna utánajárni az 1660-ban Törökországba férjhez ment szépanyja szépanyjának, Csiffi Borbálának. És akkor Emma néni eltörte a lábát. Utolsó hét évében már csak a ház körül tudott járni, nem jutott el a könyvtárig.Az iskolában keveset tanultunk a történelmi személyiségekről, s mióta előkerült a családfa, csak néhány érdekesebb epizódról értesültem. Évtizedeken át soha senkitől nem hallottam például, hogy Báthori István legyőzte csatában Rettegett Ivánt. Azt sem hallottam, hogy Bethlen Gábor magyar király is volt, és majdnem meghódította Bécset. Arról a politikailag kevésbé kényes adatról sem tudtam, hogy Balassi Bálint első unokatestvére volt az Egri csillagokból ismert Dobó Istvánnak, sőt Bocskai István fejedelem is első unokatestvérük volt. Olyan furcsaságok is kimaradtak a műveltségemből, hogy Bethlen Gábor fejedelem tizenöt évig nem temettette el megölt elődjét, Báthori Gábort; hogy Báthori állítólagos szeretőjét, Török Katát, a húgát, Annát és nagynénjét, Nádasdyné Báthori Erzsébetet mondvacsinált boszorkányperben fosztották meg vagyonától katolikus ellenfelei (Thurzó nádor vezetésével). Nem tudtam, hogy évtizedekig börtönben ült – per nélkül – Bethlen Gábor volt kancellárja, Péchi Simon. Azt sem tudtam korábban, hogy Péchi a szentháromság-tagadó szombatosok vezéralakja volt, akik az egymást öldöklő keresztény–mozlim–zsidó vallást akarták összebékíteni. Vagy hogy Szapolyai István (János király apja) nádor rokona Hunyadi Mátyás korában, 1494-ben személyesen gyújtotta meg a máglyát 117 zsidó alatt Budán, miután kínvallatással rájuk „bizonyították” a „vérvádat”. Újdonság volt számomra, hogy II. Rákóczi György szövetségre lépett Hmelnyickij hetmannal, akinek nevéhez véres zsidóüldözések, pogromok fűződnek. Talán szégyellnem kellene magamat, amiért nem érdeklődtem mostanáig e tények és személyek iránt, s beletörődtem, hogy csak közhelyeket lehet mondani „a magyarokról”. Hagytam, hogy az utolsó két évszázad „népi-nemzeti” ideológiai vitáinak érettségi tétellé vált árnyéka, hordaléka elvágjon a hagyomány élő forrásaitól.Korábban nem néztem utána, miket írt a leveleiben Bocskai István. Ilyeneket: „Isten megsegített... mint Dávidot, a juhok aklától a népnek királyává tette.” „Valameddig a magyar korona a németeknél lesz, hasznos egy magyar fejedelemséget fenntartani Erdélyben.” Bethlen Gábor pedig ezt mondja törökbarátságát védve: „Hogy pedig mi az törökkel az békességet keressük, ezt nagy és elkeseredett szükség kényszeríti ránk... A német császártól messze vagyunk, az oroszlán torkában... Mégis, nem vagyunk törökök, akiknek azt kívánjuk, hogy bárcsak mindjárt pusztulnának és tűnnének el.” Nem néztem bele azelőtt Pázmány intelmeibe: „Mózes is Jetró tanácsát követte: a jót megtalálta a pogányok írásaiból.”A dédnagynéném ilyen idézeteket talált volna, ha be tud menni a könyvtárba, hogy utánanézzen az őseinek. Lehet, hogy hallotta is ezek némelyikét gyermekkorában, akár az iskolában. De vajon miért váltak számára olyan fontossá ezek az ősök? Vad szembenállások, vallási kitérések, rágalmak, harag és gyűlölet, mérgezések és politikai gyilkosságok, koncepciós perek, birtokharcok, érdekházasságok jellemzik e nagyurak életét. Balassiról azt terjesztették (mivel törökből fordított), hogy körül van metélve, s a törökhöz húz. Ugyanezt mondták Bethlenről is az ellenfelei. A katolikus Pázmány Alvinczit, Bethlen prédikátorát „a zsinagóga szamarának” nevezi.Emma néni életében még éles ellentét állította szembe egymással a katolikusokat és a kálvinistákat (mint Bethlent és Pázmányt), és fájdalmas volt az ellentét a zsidók és a keresztények között is. Emma néni liberális nevelést kapott, Ady naponta köszönt neki a nagyváradi korzón (bár nem fogadta el a meghívását: „Mi nem szoktunk úri társaságba járni”). Balázs Bélával barátkozott, majd közeli viszonyba került Ernst Blochhal. Megdöbbent attól, hogy álmodozó zsidó barátai vezető szerepet vállaltak az első világháború utáni kommunista rendszer idején. Valószínűleg ennél is jobban megrázta, amikor megtudta, hogy költőbálványa, Balázs Béla a szegedi főrabbi leányába, Löw Eszterbe szerelmes – aki történetesen a másik dédnagynéném.Az első világháború után Ritoók Emma is úgy látta, hogy a zsidó materializmus az oka minden rossznak. (A szakértők ma is azt állítják, hogy a felmérések mintáinak ötven százaléka valamilyen mértékig időnként zsidóellenes.) Később újraértékelte alapállását – szorosra fűzte a kapcsolatát Babitscsal (akit „zsidóbarátnak” tartottak), s a harmincas években sokáig közösen vezették Emma néni szalonját vasárnap délutánonként. Oda járt Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Sárközi György, Illés Endre, Illyés Gyula. Az egyetemen (ahová csak negyvenévesen iratkozott be, mert a nőknek korábban nem volt szabad) filozófiát és pszichológiát tanult, Freudot is olvasott, sőt büszke volt rá, hogy egy freudista megdicsérte az egyik előadását.Haragudott a második világháború előtt is a németekre, kegyetlenségük rémisztette és megdöbbentette. Mivel nem hallott a megsemmisítőtáborokról (1945 elején meghalt), eszébe sem jutott, hogy ne lehetne haragudni egy-egy népcsoportra: hiszen Báthori Gábor is „meg akarta törni a szászokat”. Évezredek óta természetes, hogy a keresztények ösztönösen a zsidókra vetítik – ahogy Freud mondta – elfojtott énjük ijesztő, torz törekvéseit. A „túlkapásokat” (például az egyetemi zsidóveréseket) elítélte naplójában. Ám ő és kortársai elnézőbbek voltak, mint ahogyan elnézően viselkedtek a nőgyűlölő, szerepzavaros férfiakkal szemben is. Ha egyik-másik férfi erőszakoskodott, netán gyilkolt, azt kirívó, elítélendő esetnek tekintették, de nem hozták összefüggésbe a keresztény kultúra szellemiségével. Ugyanígy nem gondolta Emma néni, hogy a zsidók elleni, „jogosnak érzett” felháborodás mivé fajul másoknál a háború rendkívüli állapotában.Azért próbálom leírni a benyomásaimat, mert azt hiszem, nem vagyok egyedül: sokan leéltük úgy a fél életünket, hogy nem néztünk – mert nem nézhettünk – szembe ezekkel a problémákkal. Nem volt történelmünk, és most egyszer csak lett. Nem tudhatom, nyílik-e módom rá, hogy alaposan átvizsgáljam az elmúlt század – és az elmúlt öt évszázad – történelmét legalább a családunkban szereplő, ismert nevek vonatkozásában. Annyit tehetek, hogy bemutatom, milyen zavarba ejtő véletlen találkozások történnek – s ez akárkivel megeshet. Bizonyos értelemben mindannyiunkkal ez történt. Több évtizedes némaság után egyszer csak szembe kell néznünk a kérdéssel: kik is vagyunk, hová születtünk, s mi mindent örököltünk?Mindenesetre az őseink – sőt azok is, akik nem őseink, csak ezen a tájon éltek –: embertársaink. És mindegyik hősnek voltak testvérei, rokonai, ezerszámra, akik nem váltak történelmi figurákká. Jó és rossz tulajdonságokkal rendelkező, bármelyik mai közmagyar társunkhoz hasonló átlagemberek voltak. Szenvedélyes haragok, türelmetlen követelések hajtották őket, mint minket ma. És a különös ruhát viselő törökökben, németekben, zsidókban könnyebb volt meglátniuk a „gonoszt”, mint saját magukban.Gyakran úgy érezzük, hogy példátlan, az egész huszadik századon végighúzódó katasztrófasorozat után vagyunk, zavartan, ijedten nézünk körül. De Mohács után Szapolyai és kortársai nem voltak még ijesztőbb helyzetben? Vagy a tizenöt éves háború után Bocskai? Egyes helyeken a lakosság nyolcvan százaléka kipusztult. Vajon elér-e hozzánk őseink egy-két olyan szava, amelyre érdemes odafigyelni? Vagy lehet, hogy jobb gyorsan elfelejteni az egészet, visszazárni a poros kéziratokat a könyvtárba, és esetleg a gyerekeimnek ugyanúgy nem mesélni az ősökről, ahogyan én sem hallottam róluk gyermekkoromban?A történelmi folyamatosság érzése nem csak számomra szakadt meg évtizedekre, és nem csak bennem indulhat most újra. Abban bízom, hogy Kopp Mária főorvos asszonynak igaza lesz, és a váratlanul fölbukkant ősök inkább „egészségemre” válnak, semhogy magukkal sodornának az évszázados gyűlöletek örvényébe.