Egy buszpályaudvar vendégkönyvébe

Nekem már semmit sem súgott a váli erdő (Vajda élet-halál rengetege), igaz, azon a régi nyáron inkább az Ürményiek mauzóleumában kisinaskodtam, nem értem rá a környező erdőben tévedezni. Napközben szobrot öntöttünk, este Peck bácsival és Mária nénivel (aki a parókia szakácsnője és tragikája volt) vacsorázgattunk Aran és Kálmán atya asztali évődésének fanyar bora mellett. Chauchert és Lao-ce-t olvastam és egy filozófiatörténeti kézikönyvet, ami úgy száguldott végig a tudás gyümölcsétől mérgezett emberész zaklatott pályáján, mint egy rágcsáló a kísérleti labirintusban. Ha akartam, nézhettem a foci-világbajnokságot egy özönvíz előtti, szellemképes készüléken. Tehát gólok, szobrok és okos korok póznái közt siklottam az idővel. Jó volt ez a nyár (minden régi nyár jó), a kásásra lapátolt beton és a vödörszám csumiszolt gipsz elvárta a barátokat, s jöttek is, pár napra művészetet aszszisztálni, irodalmat inhalálni, s ők is, mint én, ráakadtak a falu szépére, aki a szódát osztotta a népnek, naponta többször, a szikvízüzem lovaskocsi-fordulásnyi udvarán. Vál vendége volt Győző, a szőke dramaturg, aki bájosan és reménytelenül próbált erőszakot tenni a munkán, s akinek finom lénye irtózott az olyan agressziótól, minthogy egy nehéz tárgy határozott testi ráhatásra odébb vonszolódik. Abszolút orfeuszi beállítottságú lévén az ügyeket kizárólag lant- és énekszóval próbálta helyreütni, az izommunka, a vasak, csavarok, szegek és csövek barbár ridegsége elkeserítette, taszította. Lassú és ügyetlen ténykedése így vált hőstetté, igazi áldozattá. Aztán befutott egy rövid hétre Reisinger Jancsi. Egyetemista volt, okos és megszállott, még a reggeli közben is a francia szótárt lapozgatta, jegyzetelt, böngészett. Addig unszoltam, míg megtanított egy francia táncdalra, ami a champagne-i szőlősgazdákat éltette. Meg beszélgettünk, egyszer szinte hajnalig. Tele voltam a friss olvasmányélmények büszke gőzével, azt sivítottam ki kissé fejhangon; főleg a filozófiatörténeti lendkerék forgott a bölcsködéseimben. Teát vagy bort ittunk, nem emlékszem, csak a konyhára, a kései órára és Reisinger Jancsi játékos vitastílusára. Egy hónapos őslakóként én kísértem ki az autóbusz-állomásra, amikor mennie kellett. A jármű már bent állt, fel is szállt gyorsan, nem ismervén a vidéki szokásokat. Beszélgethettünk volna még valami szavakkal kifényesített értelmiségi limlomról, elpáholhattuk volna a butaság szalmabábuját, ehelyett zavartan bámultuk a körmünket, a kockaköveket, a házak fölött az egészséges felhőket. Nemsokára büffent egyet a busz rozoga motorja, s megpróbált útrakelni. Hát most vegyem elő a gombócos zsebkendőmet, és rázzam a Reisinger után? Hirtelen ötlettől indíttatva, látván szenvedő, a hülye búcsúzkodástól émelygő tekintetét, jobb és bal hüvelykujjamat a halántékomnak szegeztem, s nyitott tenyeremet kétfelől lengetni kezdtem. A jávorszarvas-pantomimot tovább fokoztam azzal, hogy (állítólag van ilyen jógagyakorlat) tövig kinyújtottam a nyelvem. Beee, szamárfül neked! Ezt kapdki, Jánosom, ott a vízköves és légypettyes ablakú, szárnyaszegett Ikarus műbőrüléses gyomrában! A Reisinger pedig (mit tesz az egyetemi reflex) rádöbbenvén, hogy mindjárt kicsúszik alóla a váli placc, s ő örökre egy komoly nyári mikulás maradhat a helyi kalendáriumban, szintén kiöltötte rám a nyelvét, vagyis hát magára, cinkosságból, az értelmetlen integetés helyett. Azóta sem találkoztam (húsz éve?) Reisinger Jancsival, aki szintén irodalmár, előadásokat tart, és könyvet ír, s hiába nem botolhattunk egymásba a termeszvár furatosságú, langy kulturális hepehupában, nyugodt vagyok felőle. Érti a lényeget. Vagy mégis megváltozott, és örökre elutazott Válról, savanyú, precíz és fontos lett, és már nem táncol a champagne-i szőlősgazdák között? Meglehet. Mindnyájan változunk. Elindul az autóbusz, kigördül egy isten háta mögötti vakációs édenből, rádurrant egy kis édes kormot Peck bácsira, a halott Ürményiekre, Lao-ce-ra, Müller gólgyáros úrra, s irány a város, ahová szabály szerint tartozunk. Én Hódmezővásárhelyre. Negyven éve élek itt, s tanúja vagyok a változásnak. Nem a bontás és építés érdekel, a lila és citromsárga belváros (urbanista kifestőkönyv kezdőknek és haladóknak), a szétosztott pártházak, utak, csövek és kapcsolótáblák – hanem az arcok. Igen, a baráti és haveri ábrázatok, amik ugyanúgy gyurmálódtak, mint a történelmi és a holt anyag. Kezembe került egy könyv, amely arról szól, hogy hogyan árulkodik az arc a jellemről, a személyiségről, miben segítheti emberismeretünket, ha elsajátítjuk az orca egyes jellemzőinek a lelkiségre utaló jelentését. Ennél tanulságosabb csak az lehetne, ha ugyanannak az arcnak az emberi sorsból és élethelyzetekből kiinduló átalakulását tanulmányozhatnánk. Hogy hányféleképpen gyűrheti össze a vonásokat a nélkülözéssel versenyt futó ügyeskedés, a kezdeti vágyakat megtagadó vagy elfecsérlő mohóság, a valakivé kapaszkodás silány gőgje, az éberség, a ragadozó készenlét és a gyanakvás. Nyílnak és csukódnak a szemek, virágoznak és hervadnak a mosolyok az arcok kertjében, pici ráncok és vésett árkok indáznak, szemöldökhernyók araszolnak, orrgombák tüsszentik szét a spóráikat és szájcsigák nyálaznak maguk után hosszú, ezüst mondatokat. Ó, mivé lettek a gyerekkori arcok! Mondom a legijesztőbb példát, sosemvolt barátom esetét, akit hetenként közelről láttunk, s tekintete olyan egyértelmű volt, mint két tükörtojás a serpenyőben. Ismertük minden trükkjét, velünk nevetett az előre és helyette bemondott poénokon, de azért játszotta a nagyot, s mi is játszottuk, hogy ő nagy, ami persze kész röhej volt, de ilyen ez a színház: vannak szerepek és vannak rendezői utasítások. Minden a helyén volt (a látszatokat is beleértve), míg föl nem kapta a történelem forgószele, s föl nem repítette a rendszerváltás kolbászokat alácsüngető, deli májusfájára. Attól kezdve onnan kukkerolt le ránk. De hát ez nem is ritka vagy csudálatos, ennek így kellett történnie, mert megesett. A baj az arcába ütött, magam sem tudom, hogyan. Megkeményedett és egy félig áteresztő lemezzé maszkosult, amire belülről országos titkok feszülnek, s csak a szemen csordul ki egy kis huncut önelégültség. A mi fiunkból egy takarékos gesztusokkal hajladozó, fontoskodó lélek lett. S tényleg, az arca volt a legijesztőbb, mert (irgalom anyja ne hagyj el!) pont olyanná vált, mint a tegnap megbukott eszmezsoldosoké. Ilyen volt nemrég a KISZ KB félhivatalos káderábrázata, a megyei pártosztályvezetők gyűléseken kikalapált profilja. S most ő, a mi háztáji forradalmunk zsengéje hamis szemeket nyit és üres fintorokat virágzik! Hát akkor mi végre volt az egész? Emlékszem, fél év után, hogy országlani ment, huppant vissza egy gyertyafényes éttermi estére a kicsit pállott hangulatú haveri körbe. Körüllengte a politikai istállószag, atyásan korholt és helyeselt, és az arca – iszonyú, rettenetes – tele volt láthatatlan forradásokkal és hegekkel. Mintha a beavatási szertartás részeként egy örök apparátcsik klisébe préselték, valami izzó formába nyomták volna, s azóta egyensúlyozza égre emelt gőggel a fájdalmat hűtő, képzelt jégkockákat. Valami csúnya ügy van emögött, hogy már hátba sem lehet vágni, hogy te marha, olyan érintetlenül jelentőségteljessé fúvódott, már meg sem lehet szúrni, hogy szét ne robbanjon a titkok Vásárhelyig csörlőzött búvárharangjában. Ha lenne pénzem, hat siratóaszszonyt fogadnék a közülünk útravált arc búcsúztatására. Vagy hat bohócot sárga frakkban, akik szamárfüleket záporozva öltögetnék a nyelvüket, valószínűleg mindhiába. Nagyon meg tud változni az ember arca, nagyon messzire indulhat a busz, aminek imbolygó kipufogójára kötve még zörögnek pár kilométert az emlékezés, a hála, a jóindulat üres konzervdobozai. S ha velem is egyszer elindul? Miért hiszem azt, hogy védett vagyok, hogy bármikor kiölthetném a nyelvem egy másik, útrabocsátó, értem szorító szerencsétlenre? Vál az oka mindennek, ami megtanított erre. Aran megcsinálta a szobrait, Győző öreg színházakat látogat Japániában, Reisinger Jancsi századjára olvassa újra a Bibliát. Minden teljesíti a pályáját, változni csak az arc szokott. Ha szerettek, még időben szóljatok rám.