Egy sportember a múltból

A temetőben jártam a múltkor, fejfák, sírkövek feliratait olvasgattam.Ha most ideírom, hogy Bodor Ödön (1882–1927) milyen nagyszerű sportember volt a maga idejében, az olvasó meglepődik. Nem mintha kételkedne, hogy az egykori atléta-futballista-műkorcsolyázó-síelő valóban legény volt a talpán, hanem mert nem tudja, mi a csodát akarok én ezzel mondani ma.Utánanéztem ennek a Bodor Ödönnek. Két olimpián vett részt atlétaként, érmes volt és helyezett, tagja volt az első magyar labdarúgó-válogatottnak, csodálatosan síelt, neve volt a műkorcsolyázásban is – de ugyan kit érdekel ez ma? Hiszen egyetlen klubelnököt sem buktatott meg, egyetlen mérkőzésvezetőt, pontozóbírót sem várt meg a kijáratnál, egyetlen államcsínykísérletben sem vett részt...Bodor Ödön, miközben négy sportágban gyűjtötte az érmeket, munkahelyén ugyanúgy dolgozott, mint bárki más (Az Est, a Sport Hírlap, majd a Budapesti Hírlap riportere volt, sőt fiatal sportolók felkészítését is irányította), ebben nincs semmi szaftos téma. Az olvasónak valami más kell, valami pikáns, felháborító, leleplező. Legkevesebb egy irredenta, soviniszta Bodor-idézet kellene a halhatatlansághoz. Ilyen idézet azonban nincs. Bodor Ödön csak sportolt, győzött, dolgozott, írt, nevelt, nyelveket beszélt... Úgy élt, mint akkoriban sokan mások. Ma viszont azt mondanánk rá: különös ember.Persze állhatna itt más név is. A régmúlt bajnokaiban sok a közös. Bodor Ödön neve egy korszakot jelez. Ellenpontként állítom ide, szemközt a sporthősökkel, a ma „nagyjaival”.Unjuk a botrányhősöket, a doppingvitézeket, az egymásra fröcskölő szakvezetőket. És ha egyszer már mindenki sáros, talán újra visszatalálunk a Bodor Ödönökhöz.Hát erre gondoltam ott, a temetőben.