Ekvivalens lólopás

Két interjúszöveg hever az asztalomon napok óta. Már az első találkozás alkalmával rabul ejtettek a mondatok, amikor fotelomba süppedve a tévére bámultam. Akkor még nem volt tiszta előttem, hogy a halhatatlanságra kacsintó stiláris megoldások hatottak-e rám elsősorban, vagy inkább az a szellemi bőségszaru, amelyből csak úgy záporozott a sok-sok megjegyeznivaló. Most itt ülök lepattogzott festékű, félig elszenesedett íróasztalomnál, a gondolatgazdagság annyira süt a mondatokból, szinte éget.De nincs ebben semmi meglepő. Hiszen mindkét interjúnak Németh Miklós az alanya. Igen, a Londonból jött ember. Eljött közénk, hogy megmutassa „az új modell”-t. És a pilléreket, amelyek szerinte „nem sajtónyilvánosak”. Ezt jó, ha tudja az a néhány millió néző. Demokráciában meg kell mondani, mi az, amihez a kedves nézőnek nulla köze van. Megmondani nyíltan, bátran. Lebegtetés nélkül.Mit is tudtunk mi meg erről az új modellről? Mindenekelőtt azt, hogy „pilléreken”, „lábakon” nyugszik. A pilléreket pedig „fogaskerekek kapcsolják össze”.A bizakodó csecsemők tejszagú nyugalma töltött el e mondat hallatán. Bizony föllélegeztem. Tud valamit ez a Németh Miklós. Amit mi nem tudunk. „Ez a két pillér, ez nincs a sajtóban” – hallhattuk a rejtélyeket kedvelő londoni embertől. És utána a fantasztikus technológiát sejtető kibontakozás: „a 176-ot kezelő elnökség és a választási és kormányprogramot készítő második pillér között minden tekintetben a fogaskerekek összeillesztésre kerültek”. Bizonyos, hogy ez csak valami londoni innováció lehet. Nem ám pillérek a zúgó áradatban! Egy csudát. Az már a múlté. Lánchíd-szindróma! Tizenkilencedik századi vacak megoldás, az álreformer Széchenyiekre jellemző. (Az igazi reformistának tagkönyve volt, van és lesz.)Naponta láthatjuk (az országot járva), hogy ebben a jobboldallal fertőződött országban a pillérek közt ókonzervatív módon folyók hömpölyögnek, de ha győz az új modell, ki lesz ám cserélve a Duna fogaskerekekre! (Aztán majd a Themze is, ha győz a világforradalom.) De ne engedjünk a lelkesedésnek. Vagy ahogy a londoni embertől hallhattuk: „Szálljunk egy picit lejjebb a földre, arra a földre, ahol a Szocialista Párt is van”. Nehogy egy másik földön landoljunk! Oda szálljunk vissza picit, ahol a párt is van. Csak a biztonság végett. Mit tudunk még meg a régi-új Németh Miklóstól? Azon kívül, hogy megszüntetve megőrizte azt a pártzsargont, amelyre népi kiszólások cifra szűrét hiába borítja. Kihívásról beszél, komoly kihívásról, amelynek csak biztonságos körülmények között lehet „nekikezdeni, összeállni” (érdekes, az eredeti módon alkalmazott igéket még véletlenül sem használja vonzatuk szerint, az pedig már-már stílusjegye, hogy szavainak jelentése szürrealisztikus, távoli pisla fényt vet a mondat vélhető tartalmára.)Normál körülmények közt kihívást az ember elfogad, vállal, szembenéz vele stb., de egy kihívásnak nem lehet „nekikezdeni”. (”Összeállni” a kihívással pedig nehezebb, mint feleségül venni.) A média által közkedvelt interjúalany jelzőhasználata is rendkívül árulkodó: „voltak, akik egy nagyon erőszakos, nagyon ütőképes fellépést vártak” – nyilatkozza. Még véletlenül sem találja el a helyes szót: nyilván határozott, erőteljes föllépésről szeretett volna beszélni, és nem „erőszakos”-ról, amelynek az „ütőképes” sosem volt szinonimája. Az „ütőképes” egyébként tipikus pártzsargon szó, hiszen az „odaütni”-tartalmú vasöklös szlogenek még erősen kísértenek benne.Ugyanilyen leleplező, midőn (az országot járva) az MSZP-vel szembeni hatalmas várakozásra keres kifejezést, és (az országot járva) természetesen megint nem talál jelzőt. De ő (az országot járva) nem elégszik meg azzal, hogy ez a várakozás „hatalmas”, nem, ezzel érezhetően elégedetlen, és valami rendkívül egyedivel akarván előrukkolni, (az országot járva) rátalál egy tagadószócskával meghatározott, kizárással pontosítani vélt, igen suta és semmitmondó jelzőre, így születik meg (az országot járva) ez a felülmúlhatatlan állítás: az MSZP-vel szemben a hatalmas várakozás „nem egyszínű”.Akinek a stílusa úgymond szárnyal, az természetesen megengedheti magának a lírai váltásokat, meghökkentő fordulatokat, például hogy a várakozásnak színe van. De ezt csak olyannak hisszük el, aki ezt megfelelő kontextusban, fokozatként vagy a váratlanságot más módon hitelesítő szövegkörnyezetben teszi, azaz, aki a kifejezés pontosságával, expresszivitásával, erőteljes képi megoldásaival már korábban is lenyűgözött minket. Ellenkező esetben az ember arra a kínos megállapításra jut, hogy a nyilatkozó azt se tudja, mit beszél.Mert ha a szövegkörnyezetben ilyen fordulatokkal találkozunk: „olyan programokat és embereket válasszunk ki, amelyek oda szólnak, amelyek segítenek bennünket” (kiemelés tőlem – K. Zs.) vagy másutt: „Zömében olyanokból álljon, (természetesen a pártról van szó – K. Zs.), akik kikezdhetetlenek, hogy vadászpuskák a másik oldalról ne sülhessenek el”, vagy ilyen megállapítással: „A két láb, a két pillér... folyamatosan, a munkaszobákban koordinál”, nos, akkor halovány gyanú ébredhet bennünk, hogy talán mégsem a politika új zsenije szól hozzánk. És a gyanúnk csak erősödik, midőn az újságírókat óva inti, mitől is? Hogy „el ne kövessék a lebegtetést”.Ha költőt idéz, azt csakis pontatlanul teszi: kikéri magának azt, hogy az ő makulátlan neve áruvédjegy legyen, „mint egy mosóporé, amivel vissza lehet élni”. (Vajon hogyan lehet egy mosóporral visszaélni? Leszámítva azt az alapvetőnek mondható visszaélést, hogy porcukor helyett teszem a szilvásgombócra?)De maradjunk még kedvencemnél, a „nem egyszínű várakozás”-nál, amely, mint megtudtuk, a magyar nép kebelét feszíti, midőn az MSZP-re gondol. Vajon milyen színei lehetnek eme várakozásnak? Piros? Rózsaszínű? Szivárványos netán? Esetleg barnapiros? (ezt meg fogják glosszázni, nem a népdalkutatók) – a folytatást mellőzném, a végén még belebotlunk A kommunizmus fekete könyvének idevágó passzusaiba.) Az a tévénéző, aki túltette magát a „hárompilléres megoldás” fogaskerekein, hamarost új emésztenivalót kapott: jutalomfalatként egy „ekvivalens alternatívát”. (Mondta valaki, hogy nincs alternatíva?) Forgatja, nézi az ember a tenyerébe véve a kis szörnyszülött szókapcsolatot, egyik fele alternatíva, másik fele ekvivalencia, ilyenkor már csak abban lehet bízni, hogy nem csak matematikusok ülnek a képernyő előtt.A régi-új párt régi-új embere, úgy is mint négy kilátástalan évtized ekvivalens alternatíváinak kiváló ismerője, végül kedvenc, nem sajtónyilvános hárompilléres háromlábát közszemlére bocsátva határozottan leszögezi: „Erről beszéljünk, s ha ebben megegyeztünk, vagy ha ezzel ekvivalens alternatívát megtárgyaltunk, akkor kezdjünk el a személyek kérdéséről beszélni”. Nem mindegy, hogyan kommunikál egy politikus. Miniszterelnök-jelöltek és önjelöltek, pártelnökjelöltek és önjelöltek sok-sok megnyilvánulását leszünk kénytelenek meghallgatni az elkövetkező két saras-fröcsögős esztendő alatt. Nem lehet erre lélekben eléggé fölkészülni.De aki milliók előtt megszólal, annak talán mégis tisztában kellene lennie némely dologgal. Milyen jogon követ el merényletet a magyar nyelv ellen annyi közszereplőnk? És miért vállalnak közszereplést azok, akiknek nincs rend a fejükben, nincs rend a mondataikban, és akiknek mérhetetlen gondot okoz a magyar szavak magyar mondattá rendezése? Ráadásul akkor, amikor az ország végre fölnőhet önmagához, és kezdi elfelejteni pártzsargonban makogó álvezetőinek halandzsanyelvét. A stiláris és gondolati élvezetek legjava még hátra van. Többször is elolvastam ezt a – már hallva is remekbeszabottnak tűnő – mondatot, mert nem akartam hinni a szememnek. Egy múltjában sajátosan gazdag, nagy támogatottságú párt kormányleváltó programját aligha lehetett volna szebben tömöríteni. A mondat méltó a pártállam utolsó miniszterelnökéhez. Így szól: „Csak úgy lehet a kertek alatt elmenni lovat lopni, ha tudom, hogy ha kiléptem az ajtón, vagy véletlenül féloldalra fordultam, akkor se azon kell gondolkodjak, hogy honnan repül a kés”.Idáig volt kedvem ironizálni, innentől kezdve nincsen.