Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a magyar politikai és közélet feloldhatatlannak látszó ellentétei, vádaskodásai és akut problémái nemzetközi méretekben mennyit számítanak.Valószínűnek látszik, hogy például a pártviszályokból eredő gondjaink, bár tipikusnak tekinthetők, határainkon túlról nézve jelentéktelenek, legfeljebb maga a gyűlölködés kelt rossz benyomást. Sajtónk kívülről nézve furcsa lehet, egy rosszul sikerült válóperhez hasonlít, ahol elszabadulnak az indulatok, s az egyik fél számára a másik egyre ördögibb. Viszont nincs bíró, aki rendreutasíthatná az alperest vagy a felperest. A szavazópolgár pedig, aki végül is egy-egy választási ciklus végén ítéletet mond, maga is szívesen – bár tájékozatlanul – perbe száll, mintha a viszály őt is érintené. Elfogultságában nem azt kutatja, melyik a jobb, hanem azt, melyik a rosszabb.A sajtó is a rosszat keresi. Furcsa mód saját rokonszenvét és egyetértését szinte csak az ellenfél degradálásával tudja kifejezni. Eközben rendszerint arányt téveszt. Ez az aránytévesztés nemcsak a kölcsönös vádaskodások és minősítések brutális voltában nyilvánul meg, hanem például abban is, ahogy a jobb és a bal között őrlődő, magát liberálisnak vélő médiaelit egy eljelentéktelenedő pártot támogat már-már archaikus hevülettel. E „liberális” közírói körben ténykednek a legjobban leplezett dilettánsok. (Furcsa mód a műkedvelő a jobboldali sajtóban könnyebben szembetűnik.)Nézzünk egy példát a Népszabadság Fórum rovatából. Az ominózus cikket Ki szóljon Izraelnek? címmel Tamás Tibor közgazdász publikálta.„A mértékadó nemzetközi sajtó visszafogottan bánik a kritikával, a világ közvéleménye azonban – a helyszínen dolgozó újságíróknak hála – rémülten figyeli, mi történik.” (Izraelben.) Írja higgadt, nem kifogásolható stílusban. További okfejtése még mindig elfogulatlan módon abból indul ki, hogy „léteznek, sőt az utóbbi időkben a nagy nemzetközi szövetségek látványos beavatkozásai során világosabbak lettek bizonyos nemzetközi normák... minden civilizált országtól megkövetelik, hogy ezeket a normákat tartsa be. A normákat őrző nemzetközi közösségnek a Magyar Köztársaság is elismert tagja. Azokat tehát, akik eltérnek az általánosan érvényes szabályoktól, magyar részről is figyelmeztetni kell.”Eddig tart a józan hang. Aztán a szög lassan kezd kibújni a zsákból.„Azoknak kell felemelniük a szavukat, akik az országnak a lehető legkevesebb kárt okozva várhatóan a lehető legnagyobb hatással és a leghitelesebben tehetik ezt meg.”Kik ezek? – kérdezné az ember, aki evidensen a magyar kormányra gondol.Ám a szerző nem így véli.Ő nem „ajánlhatná jó szívvel (...) a magyar kormánynak, hogy Izrael bírálatával lépjen a nyilvánosság elé”.Mivel is: „Ha az az Orbán Viktor bírálná Izraelt, aki az EU-szankcióktól látványosan elhatárolódva fejezte ki bizalmát a botrányos osztrák koalíció iránt, az súlytalan volna és kétértelmű.” Itt kezdődik a (pártos) műkedvelés. Ugyanis eme állítás légből kapott. A szerző figyelmen kívül hagyja, hogy az osztrák kontra EU ügyben a magyar kormányzat előrelátóan és helyesen járt el, s valószínűleg Orbán Viktor az izraeli helyzettel kapcsolatban sem tesz meggondolatlan kijelentést.Ezek után a Népszabadság cikkírója felteszi a kérdést: „Melyik magyar politikai erőtől érkezhet olyan bírálat Izrael címére, amely nemzetközi figyelmet keltve, a rosszízű félreértelmezések lehetőségét kizárva pontosan célba találhat?”A kérdésre rögvest meg is adja a fantasztikus választ: ez az erő az SZDSZ. Tehát, ha a szabad demokraták dorgálják meg Izraelt, a maguk öt-hat százalékos hazai támogatottságával, abból csak jó származhat. Kérdem én: miért? Miért jobb bögöly az SZDSZ Izrael esetében a többinél? Tényleg: miért? Tán ezt a liberális magyar pártkezdeményt világméretű tisztelet övezi, aminek Izrael képtelen ellenállni? Demszkyék keze odáig ér? Helyes, ha valaki egy mértékadóként viselkedő politikai napilapban fantáziál?Én nem tudom.