Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a természet, amely minden emberi igyekvés ellenére létezik, mennyit változott a technikai civilizáció során. Feltehető az a kérdés is, hogy az ember visszatalál-e a természethez és önmagához, létrejön-e ismét egy sündisznók, hangyák és sügérek számára is kiszámítható világ. (A verebek, a galambok és a patkányok ebből a szempontból nem mérvadók, ők az emberi fejlődés „farvizén eveznek”, kedvelik a városok mocskát, rezisztensek és kipusztíthatatlanok. Persze azért ők is a természet csodái.) A sügért azért említettem, mert talán a legérzékenyebb a halfajok közül, csak tiszta vízben él meg, a Balatonban például a hatvanas évek nagy halpusztulása után a legutóbbi időkig alig-alig fordult elő.A természet tulajdonképpen a levegő, a föld és a víz, ezen „őselemek” állapotán múlik a különböző életzónák egyensúlya. Némi (részleges) bizakodásra ad okot, hogy a Balatonban ismét megjelent a sügér, amiként az újraélesztett svájci tavakban is.A magyar természeti környezet egyik legérzékenyebb pontja a Balaton, habár természetes voltához immár komoly kétségek férnek.Mégis, amikor egy csöndes őszi estén az ember elindul ladikkal a mély vizek felé, úgy érzi, mintha valami ősihez közeledne. Körös-körül városok és falvak fényei égnek ugyan, de csöndes a part, a strandok felől nem árad zsivaj, az utakon csak elvétve dübörögnek a motorok, a vonat távoli fényei szinte hangtalanul úsznak el az őszi ködben. A hullámok misztikus loccsanása közben a csónakra magány ereszkedik, ahogy északon a hegyek fölött kialszik a fény. Ilyenkor az emberben van egy csöpp szorongás, mert miközben kinyílik körülötte a tér, megérinti a végtelen.Egy estén, amikor a csillogó vízen a déli széllel olykor borzongás futott át, jelenségen akadt meg a szemem. Tőlem talán százméternyire hatalmas hófehér sirály állt a víztükör fölött. Nem úszott, nem lebegett, hanem felmagasodva állt, ami egy könnyű testű madár számára is képtelenség. Közelebb evezve láttam a lábait is, úgy tűnt, karmával a habfodorba, vagyis a semmibe kapaszkodik ez a csodalény. A természetben néha előfordulnak hihetetlenek, már-már csodásnak tetsző dolgok, elképesztő látvány például az, ahogy a törpe gém abszolút biztonsággal lépdel a szélben ingó nádszálakon. De ez a hatalmas, fehér sirály valami olyasmit művelt, ami ellentmondott a fizikai törvényeknek, azt művelte, amire csak a Bibliában találni példát: járt a vízen. Jobban mondva állt. Fejét néha felemelte, aztán lehajtotta, majd némi aggodalommal figyelni kezdte a közeledő csónakot. Teste az enyhe hullámzással együtt mozgott; a csodát elutasítva arra gondoltam, nyilván valami uszadékon áll. Amikor egész közel értem, a sirály felrikoltott és odébb röppent.És akkor megláttam a haltetemet. Méternél hosszabb fogassüllő volt, fejedelmi példány, életében nyilván minden mélység ura. Tizenöt-húsz kilós lehetett, minden horgász álma, vénséges vén süllőkirály, hatalmas ebfogakkal; immár férgekkel teli dög. „Minden hiába, ilyen mocsok leszel te drága, ilyen ragály és borzalom...” – villantak fel bennem a halhatatlan verssorok.Továbbeveztem. A sirály pedig visszatért, és vájta, vájta a horgászok álmait.Hogy az ősöreg süllő végelgyengülésben pusztult-e el, én nem tudom.