Erdő, erdő, kerek erdő

A tornateremben három hatalmas tükör. Nyílik az ajtó, belépnek az elsősök. Megilletődöttség és izgalom az arcokon. Nincs idő bámészkodásra, kezdődik a bemelegítés. Mintha sohasem látták volna magukat, úgy lesik tükörképüket, miközben kezüket, karjukat forgatják, előre-hátra hajolgatnak. Komolyan veszik a feladatot,ám a szigorúság feloldódik, amint a tánclépések következnek. Ti-ti-tá, tapsolják a ritmust, és aszerint ugrálnak.Kezdetben az a fontos, hogy jól érezzék magukat, később pedig az, hogy igényesen táncoljanak – vallja a néptáncot tanító Bettenbuk Krisztina. Első szóra hívták a XII. kerületi Jókai Mór Általános Iskolába, amikor 1992-ben felajánlotta: magyar táncot tanítana. Azóta órán vagy tanítás után megszólalnak a tornateremben a dél-alföldi, dunántúli, szatmári dallamok. – Eleinte ösztönösen figyeltem a táncon túli világra, később, ahogy elmélyedtem a zenében, a népi kultúrában, a tánc erősítette a magyarságtudatomat. Így vannak ezzel a gyerekek is, amikor belelátnak egy sok évszázados életformába. Mivel felmenő rendszerben tanulnak táncolni, egyre könynyebben sajátítják el a lépéseket: a kicsik utánozni akarják a nagyokat, fejleszteni őket lényegesen könnyebb.„Mély kútba tekintek, aranyszálat szakajtok, benne látom testvérkémet bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban” – énekelik az elsősök, feledve tükörképük érdekességét, átadva magukat a körjátéknak. Izgalmassá akkor válik mindez, amikor a kör közepén ülő kislány fiút választ, aki mögé ül, és ha egyfelé fordulnak, lesz csók, de ha más-más irányba néznek, elmarad. Ez utóbbi esetben nagyon csalódottak a körben ülő gyerekek. Következik a tánc, szintén körben, a tanító néni lépéseit utánozva. Van olyan gyerek, aki megbotlik a saját lábában, és elesik, ám nem neveti ki senki, hiszen inkább a csetlés-botlás a jellemző, még ha vannak is ügyesebbek.