Folytatódik a vita az Európai Unió jövőjéről

Felgyorsulni látszik az Európa jövője körül kibontakozó vita. Ennek így is kell lennie, azonban már megmutatkoznak az első jelei annak, hogy ez a vita egy lehangoló és eredménytelen, szinte süketek közötti párbeszéddé válhat. A legvilágosabb törésvonal a kormányközi megközelítés hívei és a nemzetekfelettiség mellett elkötelezettek között lángolt fel az utóbbi időben. Az alapvető kérdés az, hogy az Európai Unió reformjának vajon a közösségi modellen vagy a kormányközi együttműködésen kell alapulnia. Sokak szerint amennyiben az előző jut érvényre, a „létező világok legjobbikába érkezünk”, az utóbbi esetében azonban csak nehézségekre és csalódásokra számíthatunk. Douglas Hurd az igazi kihívást azonban ellenkezőképpen ítéli meg. A Financial Times október 11-i számában megjelent írásában az egykori brit külügyminiszter azt állítja, hogy a „valódi vita most nem arról szól, miként töröljük el a nemzetállamot, hanem arról, miként bírjuk rá a nemzeteket, hogy hatékonyan együttműködjenek azokon a területeken, ahol ez szükséges”.Elérkezett az idő, hogy túllépjünk ezeken az elcsépelt szlogeneken. A kormányközi modell és a nemzetekfelettiség – a közösségi modell – nemhogy nem ellentétesek egymással, de kölcsönösen erősítik egymást. Mint ahogy a múltban is, az erős és magukban bízó tagállamok az előfeltételét jelentik az unió fejlődésének. Egy ötletekben gazdag és vállalkozó szellemű bizottság inkább megerősíti, minthogy veszélyezteti a tagállamok szuverenitását.Amennyiben a legkisebb kétely felmerül ezekkel az állításokkal kapcsolatban, akkor a történelmi visszatekintés segít a dolgok tisztázásában. René Mayer, Monnet utódja a főhatóság (a bizottság elődje) elnöki székében a római szerződésről 1957-ben úgy vélekedett, hogy az „a nemzetekfelettiség halála”. A közösségi módszer védelmezői ezzel ellentétben azt tartják, hogy tulajdonképpen a római szerződés óta beszélhetünk csak igazán a nemzetekfelettiségről. Azt azonban nem látják be, hogy a rendszer központi elemeként létrehozott kormányközi szerv, a miniszterek tanácsa, amelyet Mayer kritikával illetett annak idején, a tagállamok számára fontos biztosítékot jelentett a bizottság ellensúlyozására tett erőfeszítésükben, s ez garantálta sikeres működését.A luxembourgi kompromiszszum alig tíz évvel később még ennél is világosabban megmutatta, hogy mi is tulajdonképpen az integráció kulcskérdése. Az elv, amely szerint egyetlen tagállamtól sem várható el jogosan, hogy nyíltan lemondjon életfontosságú nemzeti érdekeiről, alapvető jelentőséggel bír mind a mai napig az integráció közös vállalkozása számára. Ez segítette sikerre, többek között az 1969 decemberétől kezdve egymást követő kormányközi csúcstalálkozókat, amelyek átalakították az akkori gyenge lábakon álló Európai Közösséget és hozták létre a ma sikeres Európai Uniót.Az 1970-es évek közepén létrehozott Európai Tanács, amely az unió állam- és kormányfőit és a bizottság elnökét foglalja magában, az integrációs folyamat minden egyes jelentős előrelépése mögött ott találjuk. Az európai monetáris rendszer 1979-es elindítása, az 1985-ös egységes európai okmány, az EU 1988-as költségvetési reformja, az 1990-es évek maastrichti és amszterdami szerződései nem jöttek volna létre az Európai Tanács intenzív szerepvállalása nélkül. Ily módon, ez a látszólag kormányközi testület jelentős mértékben kiszélesítette Európa nemzetekfelettiségének határait.A fenti állítások fényében, tehát a most újjáéledő szócsata a nemzetekfelettiség és a „kormányköziség” pártfogói között anakronisztikusnak tűnik. Ahogy az unió napirendje kibővült, úgy váltak eljárási szabályai egyre különbözőkké. Nem kétséges, hogy az egységes monetáris politika egy központi bankot igényel. A fiskális politika ellentétben decentralizált, amely azt eredményezi, hogy a kormányközi koordináció és a szakmai közvélemény nyomása döntő szerepet játszik. Az intézményes háttér, amely hatékony a kereskedelempolitikában, nem feltétlenül felel meg a biztonságpolitika területén. A siker kulcsa nem egy megközelítés kizárólagos alkalmazásában áll, hanem abban, hogy az összes politikai eszköz hatékonyan van alárendelve az Európa Tanácsnak.Ennek alapján Romano Prodi október 3-i, Európai Parlamentben elhangzott beszéde sokaknak nagy csalódást okozott. Prodi ugyan helyesen látja, hogy egy erős tanács megerősíti a bizottság tevékenységét és azt, hogy a bizottságban részt vevő tagállamok adják az unió legitimációjának forrását, azonban magukról a tagállamokról meglehetősen negatívan nyilatkozott. A bizottság elnöke beszédében a „kormányközi megközelítés felé mutató trendet” veszélyként fogta fel, míg az Európai Tanács főtitkári posztjáról, amelyet Solana tölt be – akivel neki és kollégáinak együtt kell dolgoznia a következő négy évben –, úgy beszélt, mint egyfajta tévedésről. A bizottságot úgy jellemezte, mint a tagállamok képviselőjét, amely felelős a fiskális politikáért, és amely képes közvetíteni az Európai Központi Bank és a tagállamok között. Az Európai Parlamentet az „unió demokratikus magjaként” írta le, és ezzel párhuzamosan a nemzeti parlamenteket, amelyek jelentős szerepet játszanak az unió demokratizálásában, figyelmen kívül hagyta. Az Európai Tanácsot pedig említésre sem méltatta.Nehezen érthető, hogy miként tudná segíteni a nosztalgia és a megalapozatlan kritika e furcsa kombinációja általában az uniót vagy magát a bizottságot. Új idők új megközelítéseket igényelnek.Blair néhány nappal későbbi varsói beszéde ezzel szemben sokkal előremutatóbb volt. Távol állt attól, hogy tökéletes legyen, de mégis ez volt az első alkalom a 70-es évek eleje óta, hogy egy brit miniszterelnöknek sikerült az Európa jövőjéről szóló vita középpontjába kerülni. Természetesen arra még várni kell, vajon sikeres volt-e Blair retorikai váltása, és igyekezete, hogy megváltozzon az Európa-vita fő csapásiránya. Tudnunk kell azonban, hogy Blair külpolitikai offenzívája szorosan kapcsolódik a brit belpolitika felfűtött szuverenitásvitájához.Ez a sokszor igen keserű és heves belpolitikai vita azonban nem homályosíthatja el a tényt, hogy itt van végre-valahára egy brit vezető, aki képes felfogni és komolyan is gondolja, hogy az Európai Tanács középpontba helyezésével a közösségi dimenzió és a kormányközi együttműködés kombinációja lesz a béke, a prosperitás és Európa globális szerepvállalásának záloga a következő évtizedben.