Azok a gyönyörű kilencvenes évek

A Rajtakapva sötét humorral átszőtt krimi, amelyben egy bukott sportoló és egy harapós cica indítja el az események láncolatát – a kérdés csupán az, hogy Hank képes-e végre felnőni, mielőtt elnyelné az alvilág. Darren Aronofsky az elmúlt évek horrorral kacérkodó műfajkísérletei után életében először evezett könnyedebb vizekre, a Charlie Huston regényéből készült Rajtakapva a rendező eddigi legvidámabb, ugyanakkor legkevésbé karakteres munkája.

Darren Aronofsky ezúttal nem a drámára helyezte a hangsúlyt (Forrás: InterCom)

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek második felében már éreztette magát az úgynevezett Tarantino-hatás, ami egymagában egy egész szubzsánernek szolgált inspirációul: ezek a pörgős párbeszédekkel, színes karakterekkel, sokszor abszurd fordulatokkal, fekete humorral és implicit erőszakkal operáló bűnügyi filmek, mint a Szóljatok a köpcösnek!, a Nyomás!, a Hullahegyek, fenegyerek, a Leszámolás Denverben, a Mint a kámfor vagy a Blöff és a Torta. Tematikailag ezek is nagyon szerteágazó, de a drámai hatáskeltés helyett kifejezetten a szórakoztatást célzó alkotások, amelyekben sokszor a választott helyszín is már-már főszereplővé lép elő. 

A Rajtakapva kissé olyan, mintha Aronofsky a mid-kult filmek ezen két halmazát próbálná meg egybegyúrni, mintha egy régi Guy Ritchie-filmet néznénk, de közben mégsem rendelkezik ezeknek az alkotásoknak a könnyedségével, mivel a laza szórakoztatás helyett nagyon is mondani akar valamit a világról.

Leginkább azt – és ez már inkább Scorsese, Abel Ferrera vagy Spike Lee New Yorkban játszódó filmjeivel rokonítja –, hogy az a New York, amit rengetegen dédelgetnek a szívükben még ma is – legyen bármilyen mocskos, erőszakos vagy veszélyes –, egyszerűen megszűnt létezni, és ezzel együtt eltűnt az a világ is, ami 9/11 (a film az ikertornyok látképével indul) és az internet előtt létezett. Talán nem volt könnyű világ, de mégis sokkal valóságosabb volt, még a Rajtakapva hihetetlenül abszurd motívumaival együtt is, amik néha már-már a Lidérces órákat idézik (felteszem, Griffin Dunne szerepeltetése is egy Scorsese filmjére tett direkt kikacsintás). Ennek az állításnak viszont nem igazán érezni a mélységét, és Aronofsky mintha megragadt volna a rá egyébként egyáltalán nem, de Hollywoodra annál jellemzőbb, felszínesebb nosztalgiázás és hommage szintjén. Nem mintha ez baj lenne, és nem is ez a zavaró a Rajtakapvában, hanem hogy a rendező nem tudta hibátlanul összefésülni azokat a széttartó műfaji elemeket, amiket a fentebb említett generációs lázadástörténetekből és vicces gengszterfilmekből kölcsönzött. Néha csak mókázik, aztán hirtelen sokkol, és mi zavartan hitetlenkedünk, hogy akkor ezt most komolyan kell-e venni, vagy csak valami átverés van a dologban.

Borítókép: Rajtakapva (Forrás: InterCom)