Azok a gyönyörű kilencvenes évek

A Rajtakapva sötét humorral átszőtt krimi, amelyben egy bukott sportoló és egy harapós cica indítja el az események láncolatát – a kérdés csupán az, hogy Hank képes-e végre felnőni, mielőtt elnyelné az alvilág. Darren Aronofsky az elmúlt évek horrorral kacérkodó műfajkísérletei után életében először evezett könnyedebb vizekre, a Charlie Huston regényéből készült Rajtakapva a rendező eddigi legvidámabb, ugyanakkor legkevésbé karakteres munkája.

Hank Thompson (Austin Butler) levitézlett baseballtehetség, aki most New York egyik lepukkant negyedében – Lower East Side, közvetlenül a kínai negyed mellett, nem messze a Wall Streettől – dolgozik csaposként. Hank élete egyszerű: sok sör, szurkolás a kedvenc baseballcsapatnak, jó szex a mentősofőr barátnővel (Zoë Kravitz), egészen addig, amíg egy banális hitchcocki fordulat miatt egyszer csak azon nem kapja magát, hogy a környék gengszterbandái mind rá vadásznak. Az orosz verőlegényektől és egy zakkant Puerto Ricó-itól kezdve egy ortodox zsidó gengszter testvérpárig (Liev Schreiber és Vincent D’Onofrio) mindenki azt hiszi, hogy Hank tud valamit, amit viszont sokáig tényleg nem tud. Hank balhés szomszédja, Russ (Matt Smith) ugyanis megkéri, hogy vigyázzon a macskájára, amíg Londonba utazik beteg édesapjához, és ezzel nem is sejti, hogy rémálomba illő események sorát indítja el, amelyektől Hank csak úgy szabadulhat meg, ha a folytonos sodródás ellenében végre maga kezdi el alakítani az eseményeket. A történetben feltűnik még egy szimpatikus rendőrnyomozó (Regina King), és rengeteg érdekes figura, akik benépesítik Manhattan dzsentrifikációnak indult keleti negyedét.

A Rajtakapva című filmből kiderül, milyen gondot okozhat egy macskaszitterkedés (Forrás: InterCom)

A Rajtakapva Charlie Huston nagy sikerű, azonos című 2005-ös regényének filmadaptációja, aminek írott formában két folytatása is van, és mindegyiknek Hank a főszereplője (az első rész Magyarországon csak most, a filmhez kapcsolódva jelent meg). Huston azonban képregényíróként és televíziós producerként is ismert, a nevéhez fűződik a Gotham tévésorozat és a szuperhősök világában a hétköznapi detektívek munkáját követő Powers című széria is, és most saját regénysorozatának első részét is ő maga adaptálta filmre. A forgatókönyvből a fajsúlyos pszichológiai drámákat (A pankrátor, Fekete hattyú, Anyám!, A bálna) erős szerzői látásmóddal megvalósító Darren Aronofsky rendezett játékfilmet, aki jellemzően autonóm mesterművekben gondolkodik, és még a nagyszabásúbb, kevésbé kiforrott vagy jól sikerült munkáit (A forrás, Noé) sem érheti az a kritika, hogy nem elég egyediek. Éppen ezért meglepő, hogy a rendező új munkájáról az egyediség helyett inkább az jut eszébe a gyakorlott filmnézőnek, hogy hol látott már nagyon hasonlót.

A millennium környékén szárba szökkentek és rövid időn belül kultikus státusba is emelkedtek azok a filmek, amik elsőként festették meg a globális fogyasztói kultúrában felnőtt fiatal generáció vajúdását. A Trainspotting, a Harcosok klubja, A part, vagy az aktuális filmünk akkor még fiatal rendezője által készített Rekviem egy álomért a téma karcosabb oldaláról fogták meg a jelenséget – a skála túlsó felén pedig ott figyelt például a kevésbé dühös, klasszikus kertvárosi drámába bújtatott Amerikai szépség. Ezek a tematikailag lazán összekapcsolódó filmek jellemzően egyszerre szolgáltak őszinte társadalomkritikával (kifejezetten az amerikai álom kiüresedését téve meg célpontként) és rétegelt karakterdrámával, miközben sok esetben valamilyen függőséget vagy megszállottságot állítottak a középpontba, ami Aronofsky pályájának azóta is vissza-visszatérő eleme, a Rajtakapvában például a főhős alkoholizmusa okoz komoly gondokat.

Darren Aronofsky ezúttal nem a drámára helyezte a hangsúlyt (Forrás: InterCom)

Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek második felében már éreztette magát az úgynevezett Tarantino-hatás, ami egymagában egy egész szubzsánernek szolgált inspirációul: ezek a pörgős párbeszédekkel, színes karakterekkel, sokszor abszurd fordulatokkal, fekete humorral és implicit erőszakkal operáló bűnügyi filmek, mint a Szóljatok a köpcösnek!, a Nyomás!, a Hullahegyek, fenegyerek, a Leszámolás Denverben, a Mint a kámfor vagy a Blöff és a Torta. Tematikailag ezek is nagyon szerteágazó, de a drámai hatáskeltés helyett kifejezetten a szórakoztatást célzó alkotások, amelyekben sokszor a választott helyszín is már-már főszereplővé lép elő. A Rajtakapva kissé olyan, mintha Aronofsky a mid-kult filmek ezen két halmazát próbálná meg egybegyúrni, mintha egy régi Guy Ritchie-filmet néznénk, de közben mégsem rendelkezik ezeknek az alkotásoknak a könnyedségével, mivel a laza szórakoztatás helyett nagyon is mondani akar valamit a világról.

Leginkább azt – és ez már inkább Scorsese, Abel Ferrera vagy Spike Lee New Yorkban játszódó filmjeivel rokonítja –, hogy az a New York, amit rengetegen dédelgetnek a szívükben még ma is – legyen bármilyen mocskos, erőszakos vagy veszélyes –, egyszerűen megszűnt létezni, és ezzel együtt eltűnt az a világ is, ami 9/11 (a film az ikertornyok látképével indul) és az internet előtt létezett. Talán nem volt könnyű világ, de mégis sokkal valóságosabb volt, még a Rajtakapva hihetetlenül abszurd motívumaival együtt is, amik néha már-már a Lidérces órákat idézik (felteszem, Griffin Dunne szerepeltetése is egy Scorsese filmjére tett direkt kikacsintás). Ennek az állításnak viszont nem igazán érezni a mélységét, és Aronofsky mintha megragadt volna a rá egyébként egyáltalán nem, de Hollywoodra annál jellemzőbb, felszínesebb nosztalgiázás és hommage szintjén. Nem mintha ez baj lenne, és nem is ez a zavaró a Rajtakapvában, hanem hogy a rendező nem tudta hibátlanul összefésülni azokat a széttartó műfaji elemeket, amiket a fentebb említett generációs lázadástörténetekből és vicces gengszterfilmekből kölcsönzött. Néha csak mókázik, aztán hirtelen sokkol, és mi zavartan hitetlenkedünk, hogy akkor ezt most komolyan kell-e venni, vagy csak valami átverés van a dologban.

Borítókép: Rajtakapva (Forrás: InterCom)