Kapu Tibor: A csapat szíve én voltam

A versengést nem szereti, sokkal inkább a barátságot és a kollaborációt kereste mindig is, ebben tud jól működni – fogalmazott lapunknak a kutatóűrhajós, akivel nemcsak az űrutazásról, hanem az oda vezető – belső, önismereti – útról is beszélgettünk. Kapu Tibor a landolás óta egy pillanatra sem állt meg. Nem mintha akarna, szerinte ugyanis az űrmisszió fontos része az is, hogy minél többször elmesélje a történetét.

– A világűr hozta el önnek a digitális detoxot?

– Pontosan, és ezt mindenkinek tudom ajánlani, próbálja ki milyen, ha 1-2-3 nap digitális detoxot tart és leteszi a telefonját. Elképesztő pozitív hatásokkal jár, gyakorlatilag már néhány óra elteltével azt tapasztalhatja az ember, hogy mennyire kitisztul az elméje.

Kapu Tibor (űr)irodája, ahol minden kilencvenedik percben egy új nap kezdődik (Forrás: Facebook)

– Említette, hogy nagyon sok dolgot tanult önmagáról, vagyis egy önismereti út is volt a HUNOR-program. Mesélne ezekről? 

– Amikor a kiválasztás legelején voltunk, nehezen hittem el magamról – sőt, talán ez volt számomra a legnehezebb –, hogy elképzeljem, lehet bármi esélyem. A jelöltek között voltak summa cum laude végzett asztrofizikusok, akik egyébként elképesztő sportolók, jó személyiségek, és a pályájuk csúcsán voltak. Úgy éreztem, Kapu Tibor itt el is köszönhet. Ráadásul tőlem igen távol áll a vetélkedés, sosem voltam élsportoló, így az én életemben a versengés nem jelent meg alapvetésként.

Sokkal inkább a barátságot, a kollaborációt és a csapatmunkát kerestem, abban tudtam jól működni mindig is. A kiválasztási folyamat végére ezek a blokkok elkezdtek fokozatosan feloldódni bennem, Houstonban pedig már megszűnt a versenyhelyzet is: közös lett az utunk a lengyel, indiai, amerikai csapatársakkal.

Fontos tapasztalás volt az is, amikor tudatosult bennem, hogy bár rengeteg áldozattal jár mindez – például nem mehetek el egy családi születésnapra, vagy minden reggel 8-kor fagyoskodva ugrottunk a hideg vízbe a Duna Arénában –, mindez mégsem esett nehezemre. Mindvégig úgy éreztem, hogy nem letudni, hanem átélni akarom a folyamat részeit, és ahogy teltek a hetek, megfogalmazódott bennem egy nagyon magasztos cél. Nekem ez az időszak nagyon szép volt, egyrészt azért, mert láttam, hogy fejlődöm, és azért is, mert kikristályosodott a személyiségem abban a másfél évben.

Kapu Tibor édesanyja karjaiban, hazatérése után (Fotó: Facebook)

– Arra választ kapott az élettől, miért ön lett végül kiválasztott? 

– Nehéz erre válaszolni. A kiválasztás folyamata során megannyi faktort mértek: kognitív tudás, pszichológiai tényező, pilótaképességek, minden, ami mérhető és objektív. De azt sosem szabad elfelejteni, hogy itt emberek választanak embereket. Lehetetlenség kizárni a szubjektív véleményeket, de ezekben a projektekben kifejezetten fontos az is, hogy a tudás, képességek mellett a jelöltek emberi oldalát is lássák. Azt gondolom, nálam és Cserényi Gyulánál is fontos szempont volt, hogy nem volt rajtunk maszk, az emberi értékeink a helyükön vannak.

– Tehát úgy véli, hogy az otthonról hozott értékek lehettek az a plusz, ami miatt önre esett a választás?

– Szívesen gondolnám ezt. Amikor az általános iskolás, de főleg a középiskolás éveimre és Nyíregyházára gondolok, arra hogy mennyi mindent kaptam ettől az időszaktól, mindig megtelik a szívem. 

Ez a közösség, a város levegője, az épületek, a buszok, amelyek hazavittek, és persze az iskolatársak, nagyon-nagyon erős alapját adják a személyiségemnek. 

Minden, ami velem a középiskolában történt, segítettek az utamon. Ma már tudom azt is, mennyit jelentett, hogy mindig mi voltunk az az osztály, akik minden egyes október 23-án, március 15-én és tanévzárón felléptünk, hiszen folyamatosan fejlődtünk, közösen formálódtunk, közösséggé, csapattá váltunk.

– Úgy fogalmazott: csapatjátékosnak tartja magát. Ezt a misszió során is tudta hasznosítani? Mi volt a szerepe a csapaton belül?

– Abszolút így volt, mindenkinek megvolt a maga szerepe, esetenként hasonló, de egyébként nagyon különböző személyiségek vagyunk. Peggy például introvertált, míg a többiek kicsit extrovertáltabbak. 

Én pedig egyértelműen a csapat szíve voltam, hoztam a lelkesedést és a tüzet, ami azt jelenti, hogy nem én voltam a csapat esze, meg nem én voltam a csapat izma, meg nem én voltam a csapat vezetője sem,

de nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy azt tudtam hozzáadni a csapathoz, aki valójában vagyok. Váltig állítom, hogy nagyon kevés olyan jó csapat van, mint a miénk, nagyon szeretjük egymást, úgyhogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezekkel az emberekkel oszthattam meg ezt az élményt.

A nagy csapat: Kapu Tibor, Shubhanshu Shukla, Peggy Whitson és Slawosz Uznanski-Wisniewski (Forrás: Facebook)

– A hazatérése óta több elismerést kapott, a Szent István-rend mellett a Highlights of Hungary díjazottja is lett, nemrég pedig címzetes egyetemi docensi címet szerzett. A kutatóűrhajós titulus melletti címek felelősség és példamutatást is jelentenek. Él ezzel a lehetőséggel?

– Érzem, hogy valóban hatással vagyok az emberekre, rengeteg történetet hallok, például hogy kinek mit jelent a magyarok szerepének erősítése az űrkutatásban, vagy az, hogy sok gyerek mondjuk Kapu Tibor lesz a farsangon. Fantasztikus érezni a felém áradó szeretetet, ugyanakkor ez nagy felelősség is, hiszen tudom, innentől az életem egy része példamutatás, a gyerekeknek is. Nem esik nehezemre ez a „szerep”, őszintén bízom abban, hogy még hosszú évekig űrhajós lehetek, és az a lelkesedés a szakmám iránt, és a nemzetem iránti alázat, amit most érzek, életem végéig elkísér. De tudom, hogy azzal, hogy ezt a történetet minél több embernek elmesélhetem, a küldetés, az űrmissziónk egyik fontos része.

– Nemrégiben arról nyilatkozott, egy könyvben is elmesélné majd ezt a történetet. Hol tart ez a folyamat?

– Nagyon szeretek írni, korábban is voltak blogjaim, de ez egy egészen más léptékű projekt. Az biztos, hogy nem a következő pár hétnek a munkája lesz, és amit a beszélgetésünk elején kérdezett, a könyvírás kapcsán is igaz: hagynom kellene leülepedni az űrmisszión történteket, érzéseket, megéléseket. De megmondom őszintén, fel kell tennem majd magamnak azt a kérdést, hogy bár az elmúlt időszakról rengeteget tudok mesélni, de vajon mi az, ami igazán érdekli az embereket?

– A tudományos és kutatómunkán túl voltak szentimentálisabb megélései az űrállomáson?

– Sokszor gondolkodtam például azon, hogy nekünk, embereknek mi a szerepünk ezen a bolygón. Lenyűgöző, amit az ember lát a világűrből: látja, mennyire szépek a csillagok, a Hold, de a Föld látványa egészen elképesztő. Ahhoz, hogy pályán maradjunk a világűrben, szükséges a sebesség: 400 kilométer magasan, 28 ezer kilométer per órás sebességgel kell száguldanunk valamelyik irányba, hogy ne tudjon lehúzni minket a gravitáció. Kvázi „körbeessük a Földet”. E miatt a folyamatos száguldás miatt rengeteg mindent látunk a Földből, például hogy ötpercenként hatalmas viharok vonulnak át a felszín felett. Ilyenkor döbbensz rá, hogy mennyi minden történik egyszerre a világban. Amíg az emberek csak a saját környezetükben zajló dolgokat tapasztalják, addig mi a világűrből egységként láthattuk a világuk folyamatait, miközben nem látszanak az országhatárok, és maga az ember sem. Ami viszont látszik, azok a hegyek, az óceánok és az ember jelenléte: ami eddig zöld volt, az most már barnább, ami eddig tiszta volt, ott megjelent a szmog. Volt, amikor Sanghaj felett haladtunk el, és törölgettük egy darabig a kamerát, mire rádöbbentünk, hogy nem a kamerával van baj, hanem a szmoggal.

– A csapat amerikai tagja, Peggy Whitson fogalmazott korábban úgy, hogy több száz űrben töltött óra után sem találja a megfelelő szavakat arra, hogy mit jelent neki a bolygónk látványa. Önnek sikerült megtalálni ezeket a szavakat?

– Nem. Talán a katarzis egy jó szó, de az is inkább a felbocsátásra illik, mert az nagyon dinamikus, nagyon izgalmas, érzelmekben katartikus folyamat. De amikor az ember nyugodtan lebeg a kupolában és akár másfél órán keresztül tudja nézni a Földet, az előhív egy másfajta állapotot, egy elnyújtott katarzist. Bízom benne, hogy hamarosan újra átélhetem mindezt.

Borítókép: Kapu Tibor kutatóűrhajós (Fotó: Facebook)

További játékainkhoz kattintson ide!