Kapu Tibor: A csapat szíve én voltam

A versengést nem szereti, sokkal inkább a barátságot és a kollaborációt kereste mindig is, ebben tud jól működni – fogalmazott lapunknak a kutatóűrhajós, akivel nemcsak az űrutazásról, hanem az oda vezető – belső, önismereti – útról is beszélgettünk. Kapu Tibor a landolás óta egy pillanatra sem állt meg. Nem mintha akarna, szerinte ugyanis az űrmisszió fontos része az is, hogy minél többször elmesélje el a történetét.

– Jó néhány hónapja már, hogy landoltak az űrkapszulával a Csendes-óceánban. Leülepedett azóta az odafönt szerzett élmény?

– Mondjuk úgy, ezen a területen vannak elmaradásaim, kicsit dühít is ez a dolog, mert én magam is érzem, hogy szükségem lenne arra, hogy beleengedjem magam. Ugyanakkor van egy bizonyos érzés, ami a landolásunk óta, még most is ugyanolyan intenzíven él bennem. Amikor leszálltunk a kabinnal és ott hánykolódtunk San Diego partjainál, tudtam, éreztem, mennyire sikeres küldetést zártunk, büszke voltam nemcsak magamra, hanem a csapatra is, és az ott és akkor érzett motiváció ebben a pillanatban is bennem él. Hiába érkeztem meg, hogy „akkor lezárult egy fejezet, fújjuk ki magunkat”, közel sem ért véget ez a történet.

– Van olyan, amit a leginkább „visszasír” a világűrből?

– A pillanat valódi átélését. Amikor még odafönt voltunk, számtalanszor megengedtem magamnak azt, hogy tényleg átadjam magamat a fenti nyugalomnak. Az ember nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is távol van a Földtől, ami azt jelenti, hogy nem éri el a világ zaja, nincsenek közéleti hírek, nincs annyi benyomás, mint itt lent, a mindennapok forgatagában. Odafönt kiszorul a XXI. század a tempója. Az űrállomáson másfajta tempót kell felvenni, hiszen rengeteg a munka, napi tíz-egynéhány órát kísérleteztünk, de a zűrzavar, ami a világunkat idelent jellemzi, a világűrben megszűnik létezni, és ez az érzés semmihez sem fogható. Nem csak én, sok űrhajós gondolja ugyanezt, és amikor arról beszélgetünk, kinek mi hiányzik odaföntről, mind egyetértünk abban, hogy a fenti élet egyszerűsége.

A versengést nem szereti, sokkal inkább a barátságot, a kollaborációt és a csapatmunkát kereste mindig is (Forrás: Facebook)

– Az első perctől át tudta magát adni ennek az érzésnek, vagy eleinte frusztráló volt az elszigeteltség? 

– Számomra ez a folyamat nagy tanulás volt. Amikor felbocsátás után tíz perccel, már a világűrből elmondtam életem egyik legfontosabb harminc másodpercét, amit mind a 15 millió magyar embernek szántam, másfél napig sejtelmem sem volt arról, hogy mindez milyen hatással van az emberekre, vagy hogy mit mondanak. Nagyon bénító volt ez az érzés, hogy nem tudtam, hogy életem legnagyobb történésére egy teljes nemzet hogyan reagált. Majd, miután édesanyámmal beszélhettem, megnyugodtam kicsit, és lassan tudatosult az is, hogy oké, a következő két hét egy letisztultabb időszak lesz. Ez megkönnyebbülés volt. Amikor lent vagyok a Földön, a gondolataim túl zsúfoltak: hallom és olvasom a híreket, a figyelmem ezerfelé szakad, folyamatosan ingerek érnek. 

Odafent viszont mindez redukálódik egy-két dologra, a fókuszpont tiszta, a figyelem koncentrált és erős. 

Hihetetlen érzés megtapasztalni mindezt. Az egész folyamatnak, az elmúlt pár évnek és főleg az űrben való tartózkodásnak az egyik legnagyobb hozadéka számomra az volt, hogy mennyit tanultam magamról, hogy még ilyen izolált körülmények között is tudok működni.

– A világűr hozta el önnek a digitális detoxot?

– Pontosan, és ezt mindenkinek tudom ajánlani, próbálja ki milyen, ha 1-2-3 nap digitális detoxot tart és leteszi a telefonját. Elképesztő pozitív hatásokkal jár, gyakorlatilag már néhány óra elteltével azt tapasztalhatja az ember, hogy mennyire kitisztul az elméje.

Kapu Tibor (űr)irodája, ahol minden kilencvenedik percben egy új nap kezdődik (Forrás: Facebook)

– Említette, hogy nagyon sok dolgot tanult önmagáról, vagyis egy önismereti út is volt a HUNOR-program. Mesélne ezekről? 

– Amikor a kiválasztás legelején voltunk, nehezen hittem el magamról – sőt, talán ez volt számomra a legnehezebb –, hogy elképzeljem, lehet bármi esélyem. A jelöltek között voltak summa cum laude végzett asztrofizikusok, akik egyébként elképesztő sportolók, jó személyiségek, és a pályájuk csúcsán voltak. Úgy éreztem, Kapu Tibor itt el is köszönhet. Ráadásul tőlem igen távol áll a vetélkedés, sosem voltam élsportoló, így az én életemben a versengés nem jelent meg alapvetésként.

Sokkal inkább a barátságot, a kollaborációt és a csapatmunkát kerestem, abban tudtam jól működni mindig is. A kiválasztási folyamat végére ezek a blokkok elkezdtek fokozatosan feloldódni bennem, Houstonban pedig már megszűnt a versenyhelyzet is: közös lett az utunk a lengyel, indiai, amerikai csapatársakkal.

Fontos tapasztalás volt az is, amikor tudatosult bennem, hogy bár rengeteg áldozattal jár mindez – például nem mehetek el egy családi születésnapra, vagy minden reggel 8-kor fagyoskodva ugrottunk a hideg vízbe a Duna Arénában –, mindez mégsem esett nehezemre. Mindvégig úgy éreztem, hogy nem letudni, hanem átélni akarom a folyamat részeit, és ahogy teltek a hetek, megfogalmazódott bennem egy nagyon magasztos cél. Nekem ez az időszak nagyon szép volt, egyrészt azért, mert láttam, hogy fejlődöm, és azért is, mert kikristályosodott a személyiségem abban a másfél évben.

Kapu Tibor édesanyja karjaiban, hazatérése után (Fotó: Facebook)

– Arra választ kapott az élettől, miért ön lett végül kiválasztott? 

– Nehéz erre válaszolni. A kiválasztás folyamata során megannyi faktort mértek: kognitív tudás, pszichológiai tényező, pilótaképességek, minden, ami mérhető és objektív. De azt sosem szabad elfelejteni, hogy itt emberek választanak embereket. Lehetetlenség kizárni a szubjektív véleményeket, de ezekben a projektekben kifejezetten fontos az is, hogy a tudás, képességek mellett a jelöltek emberi oldalát is lássák. Azt gondolom, nálam és Cserényi Gyulánál is fontos szempont volt, hogy nem volt rajtunk maszk, az emberi értékeink a helyükön vannak.

– Tehát úgy véli, hogy az otthonról hozott értékek lehettek az a plusz, ami miatt önre esett a választás?

– Szívesen gondolnám ezt. Amikor az általános iskolás, de főleg a középiskolás éveimre és Nyíregyházára gondolok, arra hogy mennyi mindent kaptam ettől az időszaktól, mindig megtelik a szívem. 

Ez a közösség, a város levegője, az épületek, a buszok, amelyek hazavittek, és persze az iskolatársak, nagyon-nagyon erős alapját adják a személyiségemnek. 

Minden, ami velem a középiskolában történt, segítettek az utamon. Ma már tudom azt is, mennyit jelentett, hogy mindig mi voltunk az az osztály, akik minden egyes október 23-án, március 15-én és tanévzárón felléptünk, hiszen folyamatosan fejlődtünk, közösen formálódtunk, közösséggé, csapattá váltunk.

– Úgy fogalmazott: csapatjátékosnak tartja magát. Ezt a misszió során is tudta hasznosítani? Mi volt a szerepe a csapaton belül?

– Abszolút így volt, mindenkinek megvolt a maga szerepe, esetenként hasonló, de egyébként nagyon különböző személyiségek vagyunk. Peggy például introvertált, míg a többiek kicsit extrovertáltabbak. 

Én pedig egyértelműen a csapat szíve voltam, hoztam a lelkesedést és a tüzet, ami azt jelenti, hogy nem én voltam a csapat esze, meg nem én voltam a csapat izma, meg nem én voltam a csapat vezetője sem,

de nagyon-nagyon büszke vagyok arra, hogy azt tudtam hozzáadni a csapathoz, aki valójában vagyok. Váltig állítom, hogy nagyon kevés olyan jó csapat van, mint a miénk, nagyon szeretjük egymást, úgyhogy nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ezekkel az emberekkel oszthattam meg ezt az élményt.

A nagy csapat: Kapu Tibor, Shubhanshu Shukla, Peggy Whitson és Slawosz Uznanski-Wisniewski (Forrás: Facebook)

– A hazatérése óta több elismerést kapott, a Szent István-rend mellett a Highlights of Hungary díjazottja is lett, nemrég pedig címzetes egyetemi docensi címet szerzett. A kutatóűrhajós titulus melletti címek felelősség és példamutatást is jelentenek. Él ezzel a lehetőséggel?

– Érzem, hogy valóban hatással vagyok az emberekre, rengeteg történetet hallok, például hogy kinek mit jelent a magyarok szerepének erősítése az űrkutatásban, vagy az, hogy sok gyerek mondjuk Kapu Tibor lesz a farsangon. Fantasztikus érezni a felém áradó szeretetet, ugyanakkor ez nagy felelősség is, hiszen tudom, innentől az életem egy része példamutatás, a gyerekeknek is. Nem esik nehezemre ez a „szerep”, őszintén bízom abban, hogy még hosszú évekig űrhajós lehetek, és az a lelkesedés a szakmám iránt, és a nemzetem iránti alázat, amit most érzek, életem végéig elkísér. De tudom, hogy azzal, hogy ezt a történetet minél több embernek elmesélhetem, a küldetés, az űrmissziónk egyik fontos része.

– Nemrégiben arról nyilatkozott, egy könyvben is elmesélné majd ezt a történetet. Hol tart ez a folyamat?

– Nagyon szeretek írni, korábban is voltak blogjaim, de ez egy egészen más léptékű projekt. Az biztos, hogy nem a következő pár hétnek a munkája lesz, és amit a beszélgetésünk elején kérdezett, a könyvírás kapcsán is igaz: hagynom kellene leülepedni az űrmisszión történteket, érzéseket, megéléseket. De megmondom őszintén, fel kell tennem majd magamnak azt a kérdést, hogy bár az elmúlt időszakról rengeteget tudok mesélni, de vajon mi az, ami igazán érdekli az embereket?

– A tudományos és kutatómunkán túl voltak szentimentálisabb megélései az űrállomáson?

– Sokszor gondolkodtam például azon, hogy nekünk, embereknek mi a szerepünk ezen a bolygón. Lenyűgöző, amit az ember lát a világűrből: látja, mennyire szépek a csillagok, a Hold, de a Föld látványa egészen elképesztő. Ahhoz, hogy pályán maradjunk a világűrben, szükséges a sebesség: 400 kilométer magasan, 28 ezer kilométer per órás sebességgel kell száguldanunk valamelyik irányba, hogy ne tudjon lehúzni minket a gravitáció. Kvázi „körbeessük a Földet”. E miatt a folyamatos száguldás miatt rengeteg mindent látunk a Földből, például hogy ötpercenként hatalmas viharok vonulnak át a felszín felett. Ilyenkor döbbensz rá, hogy mennyi minden történik egyszerre a világban. Amíg az emberek csak a saját környezetükben zajló dolgokat tapasztalják, addig mi a világűrből egységként láthattuk a világuk folyamatait, miközben nem látszanak az országhatárok, és maga az ember sem. Ami viszont látszik, azok a hegyek, az óceánok és az ember jelenléte: ami eddig zöld volt, az most már barnább, ami eddig tiszta volt, ott megjelent a szmog. Volt, amikor Sanghaj felett haladtunk el, és törölgettük egy darabig a kamerát, mire rádöbbentünk, hogy nem a kamerával van baj, hanem a szmoggal.

– A csapat amerikai tagja, Peggy Whitson fogalmazott korábban úgy, hogy több száz űrben töltött óra után sem találja a megfelelő szavakat arra, hogy mit jelent neki a bolygónk látványa. Önnek sikerült megtalálni ezeket a szavakat?

– Nem. Talán a katarzis egy jó szó, de az is inkább a felbocsátásra illik, mert az nagyon dinamikus, nagyon izgalmas, érzelmekben katartikus folyamat. De amikor az ember nyugodtan lebeg a kupolában és akár másfél órán keresztül tudja nézni a Földet, az előhív egy másfajta állapotot, egy elnyújtott katarzist. Bízom benne, hogy hamarosan újra átélhetem mindezt.

Borítókép: Kapu Tibor kutatóűrhajós (Fotó: Facebook)

További játékainkhoz kattintson ide!