Eddie Horniman (Theo James) hivatásos katona, s nem mellesleg Halstead hercegének fia. Amikor apja meghal, ő örökli a nemesi címet, a hatalmas kastélyt és a vele járó vagyont. Bátyja, a kiszámíthatatlan bajkeverő Freddy (Daniel Ings) ezt rossz néven veszi, de kénytelen beletörődni helyzetébe. Eddie-nek a váratlan felelősség mellett azzal is szembe kell néznie, hogy a néhai herceg érdekelt volt az ország legnagyobb marihuánabizniszében.
Az Úriemberek filmként nagy népszerűségnek örvendett, elsősorban a nézők körében, a kritikusokat inkább megosztotta.
Az mindenképp jól állt Ritchie-nek, hogy visszatért a kaptafához, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff vonalára, noha messze nem érte el azt a szintet, ezt elvárni eleve meggondolatlanság lett volna.
A Netflixen futó nyolcrészes sorozat egy spin-off, vagyis teljesen más szereplőket mozgat, különálló történettel, egyezés csak a címben, illetve a sztori bizonyos részeiben van a moziváltozattal. Nincs ezzel gond, Ritchie ugyanis hozza a stílusát, azt, amiben annyira jó és rögtön beránt a bűntől mocskos arisztokrácia világába. Ő maga az első két felvonást rendezte, íróként azonban az egész évadot jegyzi, így nyugodtan hívhatjuk a saját projektjének.
A nyitány megalapozza a hangulatot, megismerjük a főbb karaktereket. Eddie és Freddy mellett az ültetvényt üzemeltető szemrevaló Susie-t (Kaya Scodelario), a birtok mindenesét Geoffot (Vinnie Jones), vagy az özvegy Lady Sabrinát (Joely Richardson), de rajtuk kívül még egy rakás érdekes és nem kicsit fura fazon tűnik még fel, főként a helyi alvilág bugyraiból. Egy klasszikus felemelkedéstörténetnek vagyunk tanúi rengeteg viszontagsággal, megfűszerezve némi modern tévedések vígjátéka szájízzel.
Az évad első fele félig-meddig epizodikus rendszert követ. Minimális kapcsolat van a részek közt, de zömmel azt látjuk, ahogy Eddie és Susie ténykednek, újabb kihívásokkal kerülnek szembe, melyeket meg kell oldani.
Ritchie érezte, hogy ez nem fog kitartani a végéig, így a hatodik epizódtól, mely talán a komplett szezon csúcspontja, elkezd összefüggő történetet mesélni.
Értelmet ad a korábbi eseményeknek, a bohóckodást felváltja a feszültség és a tétek súlya is sokkal érezhetőbb. Ezzel szemben a zárás kissé megúszósnak hat, az egyik fő konfliktusforrást ugyanis csúnyán elbagatellizálják. Mentségére mondva érthető alkotói lépés, csak kiszámíthatóbbá tette az egyébként remekül megírt és fordulatos cselekményt. Ritchie azonban gondolt a jövőre, építi a folytatást és a befejezést látva bőven van annyi az alapanyagban, hogy egy esetleges második évad újult erővel, más aspektusok alapján mutassa be hőseink alámerülését a kétes ügyletekbe.
A színészekre nem lehet panasz. Noha Theo James nem egy Matthew McConaughey, abszolút felnő a feladathoz, határozottsága és kellemes orgánuma elhitetik a nézővel, hogy ez az ember érti a dolgát.
Kaya Scodelario nemkülönben remek, a kémia kettejük közt pazar. Daniel Ings elsősorban a humort szállítja, Vinnie Jonest pedig afféle Ritchie-veteránként mindig üdítő látni.
Az Úriemberek nem egy cím kizsigerelése, szó nincs alibizésről, Ritchie láthatóan beletette a szívét-lelkét és tökéletesen átjön, hogy ebben a közegben érzi a legjobban magát. Változatos karakterek, frappáns humor, míg máskor thrillereket megszégyenítő feszültség jellemzik a sorozatot. Messze nem tökéletes, olykor felszínesebb a kelleténél, de borzasztóan nézeti magát, repül vele az idő és aki ennél szórakoztatóbb szériát akar kreálni idén, annak fel van adva a lecke.
Borítókép: Jelenetfotó (Forrás: Netflix)
