Holdra szállás – 4K-ban
A történelem egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor az Apollo–11 legénységének tagja, Neil Armstrong és Edwin (Buzz) Aldrin a Hold felszínére lépett 1969. július 20-án. Az emberiség teljes addigi története a Föld felszínén zajlott: birodalmak felemelkedése és bukása, háborúk tömkelege, országok születése és megszűnése. A Holdra szállás volt a legelső alkalom, amikor egy ember idegen égitestre tette a lábát. Ez olyan óriási privilégium, hogy összesen mindössze 12 ember járhatott a Holdon, legutolsónak Eugene Cernan, Harrison Schmidt és Ronald Evans 1972. december 7-én, az Apollo–17 programban.
Az azóta eltelt ötven évben azonban a technika többet fejlődött, mint addig bármikor. A Holdra szállásról készült szemcsés videók ma már ókorinak tűnnek, az űrtechnikáról nem is beszélve.
Ma már senki nem fogadna el olyan minőségű felvételeket, amilyeneket az Apollo csinált
– jelentette ki ennek kapcsán a műholdakkal és űrhajókkal kommunikáló brit Goonhilly Earth Station műszaki vezérigazgatója, Matt Crosby. A Goonhilly állomás közvetítette annak idején világszerte az első Holdra szállást, így a megállapítás nem is jöhetett volna hitelesebb helyről. Mint Crosby hozzátette, ma már 4K-felbontású felvételeket várunk a Holdról szinte valós időben. A közösségi média korában szerinte a szemcsés, fekete-fehér fotók már elfogadhatatlanok, így mindenképpen muszáj meglépni ezt a befektetést, ha megfelelő élményt akarunk.
Net a Holdon
Mindezek fényében izgalmas kérdés, mennyire lesz látványos a következő Holdra szállás. Merthogy lesz ilyen. Méghozzá a tervek szerint 2026-ban:
a NASA Artemis programja ugyanis célul tűzte ki, hogy ismét embereket juttat a Föld hűséges kísérőjének felszínére. Ehhez pedig az egyéb technikai megoldásokon kívül azt is vizsgálják, hogyan alkalmazhatnák a vezeték nélküli kommunikációs módszereket, így a Földön már elterjedtnek számító 4G és 5G technológiát holdbéli környezetben.
A dolgot nehezíti, hogy a program a Hold déli sarki területeit részesíti előnyben az ott potenciálisan jelen lévő vízjég miatt. Igen ám, de ennek hátrányai is vannak, az egyik lehetséges leszállóhely, a Shackelton-kráter ugyanis kétszer mélyebb a Grand Canyonnál, egyike azon kevés holdi területeknek, amelynek 4,2 kilométer mély fenekét soha nem éri napfény. Bár ennek köszönhetően maradhatott meg ott a jég, a meredek sziklafalak azonban nehezítik a megfelelő vezeték nélküli hálózat kialakítását.
A mindent ellepő púder
További problémát jelenthet a regolit, vagyis az égitest felszínét több méter vastagságban borító holdpor. A Holdnak ugyanis földi értelemben nincs légköre (emiatt égboltja nappal is fekete), így a világűrből érkező legkisebb kődarabok is akadálytalanul csapódnak be a felszínbe, tovább aprózva a sziklákat. A mállást gyorsítja a brutális hőingadozás is: +130 Celsius fok és –160 egyaránt lehet a Holdon, s ez nem csak az asztronautákat viseli meg, hanem a kőzeteket is. A finom holdpor pedig rátapad az űrhajósok ruhájára és a műszerekre is, megnehezítve a munkát.
Ha az állandó holdbázis létrehozása még sci-finek is számít, egy, az égitest körül keringő állandó holdállomás már jelenleg is tervezés alatt áll: ez lesz a Lunar Gateway. A nemzetközi összefogással készülő bázis az elképzelések szerint kiindulópontként szolgál majd a jövőbeli Hold-kutatásokhoz, és a Marx-expedícióhoz is.
Ha a Földön tapasztalt kommunikációs fejlődést a Hold-kutatásban is érvényesítik és valóban sikerül kiépíteni egy stabil vezeték nélküli hálózatot, akár még az is előfordulhat, hogy a Gateway legénysége tényleg streamingelhet filmeket a pihenőidejében, miközben a Hold körül kering, s az ablakból nézi a földfelkeltét.
