Vannak olyan popkulturális ikonnak számító regények, amelyeket mindenki elolvas. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy elolvasta. Helen Fielding Bridget Jonesa egy korszak húszas–harmincas nőinek életérzését határozta meg. Dan Brown Da Vinci-kódja abban az időszakban jelent meg, amikor a katolikus egyház mindenhatóságát számosan megkérdőjelezték. Julia Quinn Bridgerton sorozata pedig a brit régenskor reneszánszát indította el világszerte.
Audrey Niffenegger bemutatkozó regénye is egy az új évezred meghatározó könyvélményei közül. A probléma azonban, hogy nem a könyv története, sokkal inkább annak stílusa fogta meg az olvasókat, akik így jól fogadták a melodramatikus és sokszor több szempontból megkérdőjelezhető fordulatokat. Az alaptörténet szerint Henry de Tamble furcsa genetikai betegségben szenved, ami miatt kontrollálatlan módon utazik az időben. Nem tudja, mikor fog utazni, illetve milyen időbe érkezik. Életének meghatározó eseményei, illetve személyei ugyanakkor mágnesként működnek, így látja élete során számos alkalommal édesanyja halálát, illetve találkozik jövendő feleségével annak kislány- és tinédzserkorában is. Az időutazás során semmit nem tud magával vinni, így mindenhova meztelenül és némileg zavarodva érkezik, hamar kénytelen tehát megtanulni lopni, verekedni vagy éppen segítséget kérni.
Már a regény megjelenésekor kényelmetlenül érezték magukat az amerikai olvasók, mikor hosszú oldalakon keresztül azt kellett látniuk, hogy – az utazások időpontjától függően – egy harminc-negyven éves férfi hogyan barátkozik össze a hat-tíz éves kislánnyal, majd a tinédzser vadóccal. Claire Abshire története Rose Leslie, Caitlin Shorey és Everleigh McDonell tálalásában még bizarabb. Ahogy találkoznak az öregített Theo Jamesszel, és kijelentik, hogy egész szexualitásukat Henry megjelenései formálták, a néző nem tud szabadulni a gondolattól, hogy James Henryje valójában kineveli magának jövendő feleségét. Az üzenet rosszabb, mint a Twilight esetében, ahol ugyan egy százéves férfi és egy tinédzser kapcsolata áll a középpontban, ám a vámpír megpróbál ellenállni a tinédzsernek. Itt örök életű barátságról van szó, illetve arról, hogyan szeret bele a hősbe a hősnő, hogy idővel hőssé alakíthassa a húszas éveiben egyáltalán nem szerethető Henryt.
A szabad akarat, illetve a női emancipáció miatt sok szempontból megkérdőjelezhető történet ettől függetlenül működhetne is. Erre példa Niffenegger regénye. Azonban a filmes megjelenítéshez kiváló színészi játék, izgalmas dialógusok, ügyes fényképezés és vágástechnika, illetve meggyőző sminkcsapat szükségeltetne. Az időutazó felesége azonban az HBO minden költségvetése ellenére is szenved a legtöbb kérdésben. Hasonló történt a Rachel McAdams és Eric Bana nevével fémjelzett 2009-es feldolgozás esetén is, amely ugyan sok tekintetben áramvonalassá tette a történetet, de az egyéb filmes eszközök használatában elveszett.
A mostani sorozatban Rose Leslie (és a fiatalabb énjét megjelenítő színésznők) vidáman idézi meg a Trónok harca Ygritte-jét, hihetően alakítva a bájos mosolyú, kicsit hebrencs Claire-t. Theo James ezzel szemben nem hoz mást Henry szerepébe, mint jóképű arcát és kidolgozott fenekét. A vitriolos twitterezők véleménye szerint James fenekét a negyedik részben már külön szereplőként kéne említeni a főcímben, annyit szerepel. A fiatalabb énjét alakító Jason David sokkal kifejezőbben játszik, nem csoda, hogy viszonylag gyakori szereplő, ellensúlyoznia kell James faarcát. A harmadik említésre méltó szereplő Desmin Borges, aki Claire egyetemi szobatársának barátját játssza, és az idősebb Henry tanácsára a fiatalabb segítőjévé válik.
A nyolcrészes sorozat nemcsak a gyenge alakítások miatt élvezhető kevéssé. Bár a forgatókönyvben vannak megmosolyogtató sorok, összességében a lassú történetvezetés unalmassá válik. Ráadásul Steven Moffat szinte az egész évadot sárga, narancs és rózsaszín szűrőn át fényképeztette, mígnem eljutunk Henry és Claire esküvőjéig, amikor a kamera hirtelen sötétkékbe és szürkébe vált, így rágva a néző szájába, hogy baj közeleg.
Moffat hibáit a rendező munkáit ismerők nehezen értik. Nem tudják, hogyan lett a Sherlock mögött álló szakemberből egy ilyen összevisszaság felelőse. A sorozat egyébként Moffat szerelemprojektje is lehetne, mivel saját bevallása szerint rajong a regényért, sőt, a Ki vagy, doki? készítőjeként évekkel ezelőtt teljes történetszálakat emelt át a sorozatba. Most Az időutazó feleségében idézget a Ki vagy, doki?-ból piros esőkabátok és képzeletbeli barátok formájában.
Az HBO szemmel láthatóan nem sajnálta a pénzt a produkciótól, a smink több esetben mégis olcsónak hat, Balke Neely hegedű- és zongoraszólótól hangos zenéje pedig bármelyik Hallmark vagy Lifetime film aláfestő motívuma lehetne. Utóbbi persze lehet szándékolt is, mivel a sorozat sok tekintetben olyan, mintha a kilencvenes és kétezres évek romantikus komédiáit Christopher Nolan Csillagok közöttjével házasították volna. A probléma csak az, hogy nem éri meg az időt.
