Áttörni a bedeszkázott eget

Választ kellene kapnunk arra, mi az az elképesztő túlélési képesség bennünk, ami azt eredményezte, hogy – mialatt nemzetek tűntek el a történelem süllyesztőjében – mi megmaradtunk, és lelkiekben meg is erősödtünk – jelezte lapunknak adott interjújában Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke. A Kossuth-díjas építész szerint a művészet segíthet abban bennünket, hogy a világot jobban lássuk. Arról is beszélt: az építészeti múzeumot szolgáltató intézménynek tervezik, hogy akik nekifognak egy építkezésnek vagy lakást vásárolnak, érdemi segítséget kaphassanak.

Fotó: Mirkó István Forrás: MI

− Az építészet talán a legkomplexebben sűríti a művészeti ágak erényeit. Sokak számára szimpatikus emiatt az a kezdeményezésük, hogy minden állami beruházású házon legyen valamilyen képző- vagy iparművészeti alkotás.

− Való igaz, hogy építészet nélkül nem lehet, a többi művészeti ág nélkül pedig nem érdemes élni. A legutóbbi ötven-száz év alatt az építészet valamely oknál fogva elveszítette a kapcsolatát a társművészetekkel. A tereink addig hordoztak valamilyen eleganciát, aztán a második világháború után fokozatosan kiszorult ez a fajta szemlélet. Az akkori ideológia kívánta meg a különböző munkásábrázolásokat helyette, aztán már az sem kellett. Építészként leszoktunk arról, hogy próbára tegyük magunkat, és szobrászként, festőművészként is nézzünk a tereink, házaink adta lehetőségekre. Lázár János építésügyért felelős miniszter megértette ennek a kérdésnek a horderejét, és támogatta, hogy minden állami beruházás legkevesebb három ezrelékét ilyen célra kelljen fordítani. Érdekes módon egyébként a befektetők is nyitottak erre, mert tisztában vannak azzal, hogy üzleti szempontból is előnyös, ha valamilyen művészeti értéket tudnak közvetíteni.

– Miként illeszthető be a művészeti akadémia hivatásába az adventi készülődés és karácsony ünnepe? Hiszen ez az az időszak, amikor sok mindent alaposabban átgondolunk, amire esetleg nincs időnk év közben. Ilyenkor még az is keresztény, aki ­amúgy nem az.
– A kisded Jézus mindenkinek megszületik. Olyan eszme jött létre a kereszténységgel, amelynek lényege a szeretet. A szeretet pedig egy megismerő erő, nem csupán holmi édeskés érzés. Olyasvalami, amivel képesek vagyunk a másik lelkébe hatolni, ha van bennünk empátia. Valójában ennek az ünnepnek az eljövetelét várjuk egész évben. Csendre van szükségünk, és a karácsony ezt adja meg. Túl harsogó lett ugyanis körülöttünk a világ, túlzottan megszoktuk, hogy állandó impulzusok érnek bennünket. Karácsonykor viszont megpihenhetünk, és kiszabadulhatunk az állandó információözön és a természetellenesen felgyorsult világ szorításából, azért, hogy megsejtsük alapállásunkat, ahogy Weöres Sándor írta: „Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.” A karácsony üzenetéből, csendjéből és találkozásaiból egész évben töltekezhetünk.

– Eközben viszont az embereknek olyan érzésük lehet, mintha a memóriát be akarnák tiltani, a generációk által felhalmozott tapasztalatokkal egyetemben.
– Száz-százötven évvel ezelőtt egy ember még pontosan meg tudta mondani, kik a felmenői. Lehet, hogy csak kevés maradt meg róluk, ám nem ment teljesen feledésbe, esszenciális, rendezett példaként élt a lelkekben a nagy hírű dédapa, a kártyafüggőségben tönkrement nagybácsi, a családszerető dédanya. Ma, a felpörgött időben a legtöbben arra törekszenek, hogy a holnapot túléljék. Azon kellene elgondolkodnunk: mit kellene tennünk, hogy ez ne így legyen. S ennél a pontnál merül fel a szerepe az akadémiánknak. A fizikai érzékszerveink mellé ki kell fejlesztenünk magunkban azt a belső egyensúly- vagy arányérzéket, amely nem velünk születik, ám művészettel, neveléssel pallérozható. Azért, hogy éberen, jól reagáljunk a világ dolgaira, ne ideológiák fogságában, hanem saját akaratunkból. Akadémiai feladatunk, hogy ehhez segítséget nyújtsunk a köznek. Márai Sándor szerint nem szabad úgy eltelnie egy napnak, hogy ne nézzünk meg egy szép grafikát vagy ne olvassunk pár sort egy klasszikus szerzőtől. Amikor a világ zaja kint reked, a csendben, a mélyből érkezhet a jövőnket alakító impulzus. Ha ezek a belső érzékszervek működnek a társadalom nagy részében, a világot jobban látjuk. Nem jobbnak. Jobban. Olyannak, amilyenné vált, hogy az élesebb képben meglássuk a helyet, a lehetőséget, amiért tehetünk. Csak egy apróságot, de azt mindennap.

– Az építészeti múzeum projektje is a látókörbővítést, a kulturális horizont tágítását szolgálja?
– A Magyar Művészeti Akadémia egyik legnagyobb vállalásáról, a Magyar Építészeti Központ és Múzeum projektről van szó, amelyen hat-hét éve dolgozunk, s a korábbi elnöktől, Fekete Györgytől örököltük meg. Nem egyszerűen ismeretterjesztés lesz a fő profilja, hanem az embereknek az építészetről, illetve a lakhatásról való tájékozottságának a gazdagítása. Ezért is törekszünk arra, hogy a kamarák, innovatív vállalkozások is otthonra leljenek itt. Nem utolsósorban pedig szeretnénk általa a Városligetet is szervesebben összekötni a város belső részével. Nyitott intézményt szeretnénk parkkal, építészeti játszótérrel, ahol egy kávét meg lehet inni, miközben beszélgetünk egymással. Hasonlóra tervezzük, mint amilyen a Néprajzi Mú­zeum, azaz egy szabadon bejárható kulturális fórum lesz. A kiállításaink jelentős része a társművészetekről is szól majd, mert így könnyebben befogadhatóvá válnak az építészettel összefüggő kérdések. Szolgáltató múzeumot tervezünk annak érdekében, hogy akik nekifognak egy építkezésnek vagy lakást vásárolnak, esetleg átalakítást végeznek, érdemi segítséget kaphassanak ehhez a tevékenységhez. Ne legyen irreálisan megterhelő lelki teher egy otthon felépítése!

– Önök egy Makovecz Imre életművét feldolgozó intézet életre hívását is célul tűzték ki. Ennek mi lesz a feladata?
– Makovecz Imre számos – jellemzően képszerű – gondolatához rendszeresen visszatérünk, olyan világos, tiszta és bölcs útmutatást adnak. Ilyen például az, hogy az építészet összeköti az eget a földdel. A lélekházai is olyanok, hogy alkalmasak a belső világunk kinyitására, s az ember valahogy egyenesebben áll, jobban kihúzza magát, ha ott tartózkodik. A makoveczi életmű dokumentálását végzi az alapítványi formában működő Makovecz Központ és Archívum, amely a család és a szakemberek kezelésével kiválóan betölti a hivatását. Az organikus építészet azonban egy gondolkodási forma is, ezért kezdeményeztem egy Makovecz Imréről elnevezett kutatóintézet létrehozatalát, mivel a mesternek több olyan gondolata, elképzelése, kezdeményezése és víziója volt, amely érdemes lenne az alaposabb átgondolásra, kidolgozásra. Össze kell gyűjteni és meg kell vizsgálni, hogy például a lakhatással, a környezetünkkel, az anyaghasználattal, az emberi viszonyokkal, a revitalizációval vagy akár a közösségek építésével kapcsolatos újító elgondolásai hogyan használhatók fel. 

A híres olasz építész, Paolo Portoghesi mondta azt, hogy Makovecz a gondolataival, az ötleteivel negyven-ötven évvel megelőzte a korát, mert ő már a nyolcvanas években kidolgozta az építészetben azokat az újításokat, elveket, amelyeket mostanában próbálunk megvalósítani.

– A Makovecz-művek a magasba, az ég felé törés manifesztációi. Optimizmust, történelmi küldetéstudatot sugároznak, amire hatalmas szükségünk van azután, hogy évtizedekig a kudarcos nemzet önképét akarták ránk erőltetni. Történelmi tapasztalatainkból meríthetünk-e erőt a jövőnk felépítéséhez?
– Országunk történelme zivatarosabb volt, mint a legtöbb európai nemzeté. Valójában nem a veszteségeinkre érdemes elsősorban koncentrálnunk, hanem arra kellene választ találnunk: milyen rendkívüli képességeinknek köszönhető, hogy – veszteségeink ellenére – még mindig itt élünk? Az a gyanúm, hogy a kétfelé hallás, figyelés képessége az egyik erő, ami segíti a fennmaradásunkat. Mi, magyarok lélekben még mindig a pusztán lovagolunk, miközben vágyunk a nagyvárosi létre és a nyugati világra. Főépítészként három évtizede tapasztalom, hogy az emberek úgy beszélnek a pár száz négyszögöles telkükről, mintha a látóhatárig nyúlna. Választ kellene kapnunk arra, hogy mi az az elképesztő túlélési képesség bennünk, ami azt eredményezte, hogy – mialatt nemzetek tűntek el a történelem süllyesztőjében – mi megmaradtunk, és lelkiekben meg is erősödtünk. Ettől nem vagyunk jobbak vagy különbek, de van egy sajátságos túlélő képességünk, egy mély integráló tulajdonság.

– Lehet mondani, hogy kondícióban tartott minket a történelem, és talán különösen igaz ez a XX. századi balsorsunkra.
– Természetesen, és nagyon sok mindent megtanultunk. Ma az az ember érzése, hogy Európa az ideológiák rabságába esett. Mi azonban ezt már végigéltük, ebben nőttünk föl. Én is. Már gyermekkorunkban tudtuk, hogy miről lehet csak otthon beszélni és miről az iskolában, a munkahelyen. Azt is tudjuk, hogy milyen káros, ha megszüntetik a vitát, a beszélgetést és a gondolkodást. 

Megtapasztaltuk az ideológia bénító hatását. Ez a bedeszkázott ég, amikor már fel sem lehet vetni, hogy valamit vitassunk meg. Ez zajlik ma a világban. Valójában ez a háború most nemcsak tőlünk keletre, a szomszédunkban, de szellemi szinten is folyik. Mert nem fizikai színtéren folyik igazán, hanem ideológiák alapján. Ez a „szép új világ”, amelyik nem fölfelé, az ideák világa felé tör, hanem merevvé tesz, az ideológia ketrecébe szorítja a termékeny impulzust.

– A történelmi tapasztalatok átadásával viszont segíteni tudunk a Nyugatnak. Úgy tűnik, a nyugati civilizációt mi őrizzük tovább.
– A közép-európai népeknek mind megvannak ezek a tapasztalataik. Mondok egy példát: a 2001-es beregi árvíz, majd a 2010-es vörösiszap-katasztrófa idején a magyar állam vezetői azt mondták, hogy mindenkit kártalanítanak, függetlenül attól, hogy a második esetben egy magáncég okozta a bajt. Bárhol másutt biztosítási kérdésnek tekintették volna a tragédiákat. Mint ahogy annak is tekintették 1985-ben Észak-Olaszországban a Stava-völgyi iszapkatasztrófa, a 2005-ös Katrina hurrikán vagy a 2010-es haiti földrengés után. Mi viszont minden károsulttal egyedi megrendelőként foglalkoztunk. Az ősök szellemiségét folytatva technológiai szempontból tipizált, de otthonosságukban a családra szabott, egyedi arculatú családi házakat terveztünk, amelyek harmonikus lakókörnyezetet alkotnak. A tajvani külügyminiszter-helyettes, későbbi ENSZ-képviselő, Sen Liu-sun erre azt mondta: „Lehet, hogy mi építjük most a legmagasabb felhőkarcolókat, de mi ezt képtelenek lettünk volna így megvalósítani. Külön-külön mindenkivel foglalkozva. Önök az emberi lelkeket is építik.”