Hanghordozó

Nem egy ember. Csoport. Kórus, de egyenként énekel. Igen, kifejezetten énekel, hangja alábúg, fölível, lemegy és visszajön. Leginkább angolosnak gondolja magát, leejti, visszafogja a hangot. Az amerikai tudósítók szinte kivétel nélkül ilyenek – egyetlen főhangsúly: ne érezzenek magyarnak. Se hangsúlyban, se mentalitásban. Valahogy enyhén, de utálkozom a magyar beszéden. Úgy csinálom, hogy idegenül hasson.Tévében is hatásosan idegen –, hiszen azért tudnunk kell, hogy „az idegen – szép”. Miért, milyen lenne? Igazi hangterepe a rádió. Abban búg, bugdogál – tetszik magának. Már nem is anynyira a szöveg számít, hanem a dallam. Valami fojtó, fojtogató, bensőleg és kedvesen erőszakos dallam.Ám fontosabb a mentalitás. Külön csoport. Beékelődve a rádió hangtestébe, anyatestébe. Olyan finoman finnyás, ám öblögetéséből – vannak vagy húszan a tíz alapénekesen kívül – egyetlen ívelő tendencia hallatszik, zeng és vékonyodik vastagon: uraim, nem szeretek magyar lenni. Inkább csak kénytelen vagyok vele. Ezeknek a honi ütődötteknek teszek vele eleget, mintha még volna Magyarország. Ők azt hiszik. Hogy van. Hogy lehet. Egyáltalán. Talán úgy lehetne magamat meseszerűen kifejezni: „kiéneklem szájukból a sajtot”.Ha figyelmezteti az ember őket, csodálkoznak: – Jé! Én azt gondoltam, az a magyar. Nem gondoltam semmi rosszra, hidd el. De olyan monoton és egyszerű, ha az ember az első szótagra teszi a hangsúlyt. Nem úgy találod? Olyan ázsiai. Bunyevác – a szó lelki értelmében.És, bocsáss meg – megszoktam. Így, együtt, mindig így énekelünk. Gyere, majd beveszünk. Ha gyakorolsz. Meglásd, megszereted. Lassan mindenütt mi lépünk fel. Ne maradj ki belőlünk!