Ismét élni akarnak a Balkán szívében

Öt éve, hogy a NATO beavatkozása, illetve a daytoni békemegállapodás révén végre elcsendesedtek a fegyverek az egykori Jugoszlávia közepén, Bosznia-Hercegovinában. Azóta a nemzetközi szervek és haderők felügyelete alatt óriási lépések történtek a háború „testi és lelki” sebeinek gyógyítására, s bár az erőfeszítések még távolról sem értek véget, a városok utcáira visszatért a normális élet, s időről időre demokratikus választásokat is tartanak. A felszínen már „csak” az épületek falában éktelenkedő lövésnyomok és a romok emlékeztetnek a múltra, a háború utáni Európa legnagyobb szégyenére.Ha az ember egy „álomhozó” hivatalos eligazításról meglógva elcsíp egy kocsit a Szarajevó tengelyében közlekedő villamosjáraton – melyet nemrégiben még halálvillamosként ismertek –, akaratlanul is összeszorul a gyomra. Először felelőtlenségére gondol, hogy egy konfliktusok dúlta, sebekkel teli városban kíséret nélküli kalandra indult, zavartan kapkodja fejét, s úgy néz a járművel közlekedő helyi emberekre, mintha legalábbis a Marsra látogatott volna. Aztán öt perc zötykölődést követően ráeszmél a valóságra, mely azon az egyszerű törvényszerűségen alapul, hogy az ember kis idő elteltével végül is feláll, továbbmegy, s élni akar, bármekkora tragédia érte is – hiszen nincs más választása. Bosznia-Hercegovina fővárosának sokat szenvedett lakosaira teljes mértékben illik ez a megállapítás, s az idegen nyugodtan félreteheti félelmeit, amikor tovagurul ebben a történelemmel zsúfolt völgyben.A halálvillamosonA villamos ablakain túl egy irigylésre méltó földrajzi adottságokkal bíró nagyváros képe rajzolódik ki. S bár a Szarajevó nagyobbik részét kitevő nyugati – új – városrész szocreál betonházai a rajtuk éktelenkedő golyónyomoktól eltekintve sem kínálnak kellemes esztétikai élményt, a benyomás mégis mélyreható. Nem választható el a tudattól, hogy öt éve itt még életeket kioltó, sorsokat derékba törő 12,7-es lövedékek jöhettek be a villamos ablakán, amiket toronyházak tetejéről indítottak útnak az agresszorok. Saját emberi érzéseivel küzd az idegen szemlélő, miközben igyekszik hideg fejjel felmérni, mi történhetett, honnan lőhettek az orvlövészek, hogyan vágódhattak el az áldozatok, sikítozhattak a sebesültek.Karadzsics árnyaiKelet felé haladva bal kéz felől feltűnik a Holiday Inn szálló sárga tömbje, s akaratlanul is eszébe jut a megfigyelőnek, hogy itt kezdődött a háború, Radovan Karadzsics mozgalmának itt volt a kezdeti főhadiszállása. A szerb pszichiáter-költő-üzletember innen hívta – mint az egyik versében olvasható – a „hegyvidék népét egy kis városi gyilkolásra”, s mint tudjuk, ígéretét következő „munkakörében”, tömeggyilkosként be is váltotta. Amint azt Jacques Klein, az ENSZ bosznia-hercegovinai missziójának vezetője is kijelentette, továbbra is reménykednek a háborús bűnösnek és társainak, illetve a más etnikumhoz tartozó hasonszőrűeknek a felkutatásában. Politikai tanácsadója szerint a nép már nem háborodik fel, ha letartóztatják őket, sőt egyre több a hajlandóság ennek támogatására, mert belefáradtak a rejtegetésbe.Élni akarnakAz óvárosban meglepő módon sugárzók az arcok, csupa különböző nemzetiségű fiatal, akik valósággal elözönlik a kávézókat és a szórakozóhelyeket, de a kampánycsend előtti estén a választási nagygyűléseken is őket látni. A lányok többnyire úgy festenek, mintha divatbemutatóra készülnének, s bár sokukon látszik a – ki tudja, honnan eredő – jómódúság is, inkább a kirobbanó élni akarás teszi ragyogóvá megjelenésüket. A továbblépés szele érződik, a múlt feledésének igénye, mintha csak be akarnák pótolni a gyilkolással elvesztegetett időt. A görcsös múltidézés helyett immár valami más életérzés lengi körbe Szarajevót, melyről azonban még nem tudni, hogy egyszerűen „carpe diem”, vagy tudatos jövőbenézés.Előny vagy hátrány?A látottak alapján érdekes gondolatai támadnak az embernek, arról, hogy háborús múlt, különleges helyzet, nemzetközi ellenőrzés, kvázi megszállás ide vagy oda, az itteni is csak egy a kelet-közép-európai átalakulási modellek közül, mely nem csak hátrányokkal rendelkezik a többihez képest. A közigazgatási és rendvédelmi feladatok többsége például a nemzetközi szervek (ENSZ, EBESZ, SFOR) felügyelete alatt áll, előre lefektetett „nyugati típusú” játékszabályokkal, melyekből a múlt néhány nagyon sötét – akár humán, vagy anyagi – eleme ki van zárva. Számos kérdés az eltelt öt évben itt fel sem merülhetett, a hőbörgést, szélsőségeket, hatalomátmentést itt – mint a békeszerződéssel ellenkező tényezőket – szinte lehetetlenné tették. Noha tévedés azt hinni, hogy az ügyeskedő „ejtőernyősöktől” teljesen mentes lenne Bosznia-Hercegovina, a nemzetközi jelenlét és annak oszlopai rengeteg önemésztő vívódást, destruktív reakciót megelőz – melyek máshol, az önállóan, függetlenül fejlődő társadalmakban javarészt elkerülhetetlenek. A másik előny – nehéz leírni ezt a szót az óriási véráldozat és pusztítás tudatában – a jugoszláv múltban rejlik, nevezetesen abban, hogy a kapitalizmus, a piacgazdaság itt jóval nagyobb múltra tekinthet vissza, mint bárhol a térségben. Vajon egy súlyosan sérült „félpiacot–féltervgazdaságot” újjáépíteni, vagy a tervgazdaságról piacgazdaságra átállítani könnyebb? – merülhet fel a kérdés egy szintén térségbeli, bár tragédiától nem terhelt megfigyelő agyában, bármennyire is furcsának tűnjön is mindez. A harmadik tényező a nemzetközi segélyek, forszírozott befektetések jelenléte, mely az elesettségre válaszul, az újjáépítés céljaira érkezik ugyan, de végső soron mégiscsak Bosznia-Hercegovina jövőbeni érdekeit, széles európai értelemben vett európai integrációját szolgálja.Merőben eltérő érzés keríti hatalmába az embert, ha a fővárost elhagyva, délre utazik a hírneves Mosztárba. Az urbánus léttől merőben eltérő „vidéki” hangulat érezhető, bár ezen a tájon talán a hegyekben rejlő kis falvakra illene inkább ez a jelző. Szinte mediterrán a légkör, de a főút két oldalán – ami a szerb–bosnyák–horvát, majd a horvát–bosnyák háború idején demarkációs vonal is volt –jól láthatók a rombolás nyomai.A híd nincs messzeA két domináns helyi etnikum itt még mindig elkülönül, s bár az átjárás már szabad, ritkán élnek a lehetőséggel. A helyreállított házakon látható lövésnyomok pedig arról árulkodnak, hogy néha még mindig átlődöznek a „bulvár” túloldalára. A helyi ENSZ-szakértőknek sikerült elérniük, hogy a két fél bosnyák és horvát rendőrei immár kommunikálnak egymással, az etnikai problémákon egyébként felülemelkedő szervezett bűnözés legnagyobb bánatára. Az idegen szemek persze a Neretvát lesik, a gyönyörűen zubogó hegyvidéki folyót, de a hidat még hiába keresik. Praktikus könnyű gyaloghíd ugyan már átível a helyén, de az újjáépítésre még várni kell. Ahogy azonban a víz fölötti óriásstégen az Öreghíd magyarok kiemelte kőtömbjei feltűnnek, újra élni kezd a remény, hogy pár év múlva ismét látható, járható lesz Európa eme gyöngyszeme. Ilyen és ehhez hasonló remények – helyenként persze eltérő prioritással – segítik most továbblépni Bosznia-Hercegovina népeit.