Kezelhetetlenek?

Mint a vízbe dobott kő, egyre szélesebb köröket mozgat meg az a kérdés: igaz-e, hogy Magyarországon „legálisan drogoznak” gyerekeket? A probléma ilyetén feltevése hangzatos, ami mögötte van, veszélyes. Főként azért, mert eltereli a figyelmet arról az általános problémáról, amelynek része. A valódi kérdés az: alkalmas-e a mai közoktatás arra, hogy a tanulási, magatartási, önértékelési zavarokkal küszködő gyerekekkel megfelelően bánjon, és az, hogy mindig körültekintően döntenek-e arról, hogy mikor van szükségük orvosi kezelésre?Száz általános iskolás korú gyerekből húsz kiesik a hazai közoktatásból, állítják pedagógusok. A törvény lehetővé teszi az igazgatóknak, hogy a nehezen kezelhető gyerekről könnyen kimondják: legyen „magántanuló”, vagy menjen kisegítő, szaknyelven speciális általános iskolába, mint „más fogyatékos”. (Ebbe a kategóriába sorolják azokat is, akiknek az olvasással vagy írással vannak gondjaik.) A tanulási, önértékelési zavarokkal küszködő, változatos okokból talajt vesztett gyerekek száma riasztóan magas, és minden jel arra mutat, hogy a tömegoktatásra berendezkedett társadalom nincs felkészülve ezeknek a problémáknak a megoldására. Szinte törvényszerűen következik mindebből, hogy a helyzetet megpróbálják kihasználni olyan csoportok is, amelyek hangzatos jelszavakkal, saját üzleti érdekeiket (aránytalanul magas hozzájárulást kérő iskolák alapítása) érvényesítve akarnak terjeszkedni, frontális támadást indítva a pszichiáterek ellen. (Szülők fordultak ez ügyben panasszal az oktatási ombudsmanhoz, a főügyészhez, pszichiáterek, pedagógusok, szülők az oktatási és az ifjúsági miniszterhez.)Nagy vitát váltott ki szakmai és azon kívüli körökben a viselkedészavar egyik fajtájában, a „szélsőséges sajátosságnak” megítélt hiperaktivitásban szenvedő gyerekek kezelése. A túlmozgásos gyerek képtelen egy helyben maradni, ülni, állni, nem tudja összpontosítani a figyelmét, dekoncentrált. Kétségtelen tehát, hogy nehéz helyzetbe kerül az iskolában. De hogy szüksége van-e gyógyszeres kezelésre, és ha igen, mennyi ideig, azt csak nagyon körültekintő vizsgálatok után szabad meghatározni – mondják gyermekpszichiáterek és pedagógusok egyaránt.– A nemzetközi szakirodalomban használatos mértékadó tankönyvek szerint súlyos esetekben, meghatározott feltételek között, alapos diagnosztikai tájékozódás után adható a Ritalin (metil-fenidát), amely valóban drognak is minősül, nem gyógyszer. Adható, de lehetőleg rövid ideig. Mellékhatásai vannak, ha csekélyek is, és hozzászokást alakíthat ki, noha ennek gyermekkorban kisebb a veszélye. Szakmailag tehát nem indokolt az általános tilalom – nyilatkozta lapunknak dr. Tringer László, a SOTE Pszichiátriai Klinikájának igazgatója.A professzor azonban arról is beszélt, hogy a Ritalin, mint minden lelki működésre és magatartásra ható szer, sőt a nyugtatók egy csoportja is, elvben alkalmas lehet a visszaélésre. De a Magyarországon a hatvanas években Centedrin néven közkézen forgott, majd betiltott, nem forgalmazott, ezért Svájcból importált, nemrégiben újra regisztrált Ritalint szigorú szabályok szerint, csak kétpéldányos vényre szabad felírni. (Az Egyesült Államok egyes részein bizonyos benzodiazetin-származékokat, azaz nyugtatókat is kizárólag hárompéldányos receptre írják fel.)– Az alapkérdés az, hogy lehetséges-e bármely gyógyszer felhasználása visszaélések nélkül. Ha az ellenőrzést lazítjuk, mindig nőhet a visszaélések száma, de azoknak a száma is emelkedik, akik eddig azért nem kaphatták a gyógyszert, mert az orvost épp a bonyolult felírási mód riasztotta el – válaszolta Tringer professzor.A kérdés tehát úgy nem vethető fel, hogy az igazán rászoruló gyermek súlyos válsághelyzetben, kellő orvosi ellenőrzés mellett kapja-e a szert. Kapnia kell – hangsúlyozzák a Vadaskert Kórház és Szakambulancia pszichiáterei a rászoruló gyerekek védelmében. Szakmai kérdés – mondják –, hogy a Ritalinnak minimálisak a mellékhatásai, és az aggódó szülők figyelmébe ajánlják M. Selikowitz Diszlexia és egyéb tanulási nehézségek (Medicina, 1996), valamint C. Neuhaus Hyper- és hypoaktivitás, figyelemzavar (Kairosz) című könyvét, amelyből részletesen és szakszerűen tájékozódhatnak.Tringer professzor úgy látja, a világon mindenütt gondot jelent, hogy ha valamire van gyógyszer és van más kezelési mód is, akkor a rendszer hajlamos csak a gyógyszert használni és az egyéb kezelési módszereket elutasítani.Ha valaki megszokja, hogy tablettákat kap, függetlenül attól, hogy a szernek milyen a kémiai hatása, az igenis függőséget alakít ki, mert erősen gátolja a saját belső erők kialakulását, az énfejlődést. A gyerek kívülről várja a segítséget, hozzászokik, hogy nem neki kell tennie a helyzete javításáért, holott hosszú távon csak az ő közreműködésével, az ő erőfeszítéseinek segítségével lehet javulást elérni. Ezekkel a gyerekekkel nem az a legnagyobb baj, hogy túlságosan mozgékonyak, hanem az, hogy nincsenek jelen a való világban, mindig másutt „vannak”, mint ahol térben és időben éppen lenniük kellene. Bonyolult, személyre szabott észlelési és mozgásfejlesztő gyakorlatokra van szükségük, mindenre, ami a szorosan a testhez kötött érzékek fejlesztését szolgálja. Figyelni kell a táplálkozásukra, az emésztésükre, az alvási szokásaikra. Mindez az egészséges gyereknek is fontos, de a hiperkinetikus, azaz túlmozgásos gyerekek számára létfontosságú – tudtuk meg Pintye Mária gyógypedagógustól, akinek az a véleménye, hogy a többéves foglalkozást igénylő szakasz egy részében lehet gyógyszert is adni, ha indokolt, de soha nem a komplex kezelés helyett, ahogyan sajnos nem egy helyen előfordul.Négyszáz gyerek vár arra, hogy bejusson egy tizenöt éve létrejött iskolában megüresedett hat helyre. Ott épp ilyen összetett módszereket használva foglalkoznak az ország minden részéből hozzájuk érkező olyan gyerekekkel, akik kiszorultak a közoktatásból. Egyszer csak „kikattantak”, de ez nem neurózis, hanem annak a leképezése, amit maguk körül látnak. És ha ez még párosul azzal, hogy elvesztették egyik vagy mindkét szülőjüket, szinte megoldhatatlan gondok szorításába kerülnek.– Nem „túlérzékenységük” folytán szorulnak ki az iskolából, hanem elsősorban az iskolarendszer türelmetlensége miatt – gondolkodik hangosan Rab András igazgató, aki éppen az iskolaigazgatókat teszi felelőssé azért, hogy a magántanuló státusát szentesítő, szerinte túlságosan megengedő törvényre támaszkodva igyekeznek minél előbb megszabadulni azoktól a gyerekektől, akik problémát okoz(hat)nak. Hangsúlyosan került szóba ez a problémakör a nemrég megrendezett Esély 2000 című konferencián is.Rab András szomorúnak tartja, hogy a mai oktatási rendszer még mindig elsősorban arra figyel, hogy mit nem tud a gyerek, és nem arra, hogy mit tud. A nálunk forgalomban lévő IQ-tesztek csak kétfajta intelligenciát (nyelvi-verbálist és matematikai-logikait) mérnek, és ennek alapján határoznak arról, hogy „rendes” iskolába való-e a gyerek, vagy sem. Pedig lehet, hogy más területe(ke)n magas az intelligenciahányadosa – csak erre senki nem kíváncsi. Mint ahogy arról is ritkán hallunk, hogy a hármas cél (a gondolkodtatás, cselekedtetés, valamint művészeti foglalkozásokkal a lelki épség ápolása) helyett a mai iskola csak a gondolkodtatásra összpontosít, és a másik kettőt elhanyagolja.Számos pedagógus és gyógypedagógus meggyőződése, hogy kizárólag a komplex bánásmód segíthet a „problémás” gyerekeken. A baj az, hogy sokuk tapasztalatai szerint épp erre van a legkisebb esély a tömegeket érintő közoktatásban. Az is nagy baj, hogy egyelőre csak elvétve találunk olyan helye(ke)t – és ez megint társadalmi betegségtünet, a mereven hierarchizált társadalomé –, ahol gyermekpszichológus, -pszichiáter, gyógypedagógus és pedagógus együtt próbálja visszavezetni a közösségbe, és ott megtartani a nehezen kezelhető gyerekeket.