Meddig félünk még?

Néhány nappal az október 23-i megemlékezések után fölhívott telefonon egy egyetemista. Miután bemutatkozott – kissé félő, aggódó hangon –, arról tájékoztatott, hogy egyik tanáruk október 23-án berendelte őket előadására, mondván: számára ez a nap nem ünnep. A diákok nem mertek ellenszegülni: követték az utasítást, és közelmúltunk egyik legfontosabb eseményének megünneplése, a méltó megemlékezés helyett meghallgatták az ideológiai fejlődésben némiképp lemaradt, de minden bizonnyal tudása, más irányú ismeretei miatt nélkülözhetetlen oktató előadásait. Amikor azt kérdeztem tőle, miért nekem, miért nem az erre illetékeseknek jelenti az esetet, akkor bizony megint csak félelemmel teli hangú választ kaptam: „Gondolja, professzor úr, hogy ez eredményes lenne? Hiszen ön is tudja, hogy tanárunk barátai, eszmetársai mindenütt ott vannak. Szeretnénk sikerrel befejezni elkezdett tanulmányainkat”.A fiatalember telefonhívása azóta sem hagy nyugton. Azon nem csodálkozom, ha a régi rendszer itt maradt katonája – csak úgy mellékesen – ideológiai képzésben részesíti hallgatóinkat, hiszen tanúi vagyunk annak, amikor különböző visszaemlékezésekben, politológusi eszmefuttatásokban lassan fölmentjük, sőt szentté avatjuk a régi rendszer egy-két vezető politikusát. Amikor az ország színe előtt arról akarnak bennünket meggyőzni, hogy a diktatúra vezetője, az ’56-os forradalom aktív résztvevőinek megsemmisítője valójában kiváló államférfi volt. Negatív beállítása csupán napi politikai megfontolásokra vezethető vissza: történelmünkben szeretett figura lesz. Ezt hallva egyáltalán nem meglepő, ha egyes oktatási intézményeinkben a történelemórákon meglehetősen óvatosan tárgyalják ’56-os forradalmunkat, és kevés szó esik annak leverőiről, a későbbi megtorlásokról. Miért kellene csodálkoznom, amikor ügyvéddé lett, korábban áldozatait állítólag szörnyű módszerekkel vallató ávós tiszt tiltakozik az ellen, hogy fiatalkori fényképét bemutassa a sajtó, és az ügyvédi kamara – a jogszabályok miatt – nem tudja (vagy nem meri?) kizárni tagjai sorából. Ezen az alapon akár ítélkező bíró is lehetne a szóban forgó személyből – hiszen büntetlen előéletű –, és vezethetné például az ’56-os sortüzeket elrendelő ávósok bírósági tárgyalását!Mindezeken túl azonban elgondolkoztatott az az aggodalom is, amelyet óhatatlanul kiéreztem a telefonáló hangjából. Felmerült bennem a kérdés: vajon mi, felnőttek, tíz évvel a rendszerváltozás után megszabadultunk-e már félelmeinktől? Mielőtt megkísérelném a válaszadást, emlékeztetni szeretném az olvasókat, hogy nemcsak a Rákosi-korszakban, hanem a puhuló diktatúrában is tele voltunk szorongással. Lehalkítottuk hangunkat, és százszor is megnéztük, hogy ki van a közelünkben, amikor szűkebb körben elemeztük szocializmusunk „különlegességeit”, fölemlegettük a helyi kiskirályok hatalmi túltengéseit, a propaganda hazugságait, a csodálatos jelenre és jövőre vonatkozó szólamait. Hogy ezek az óvatossági rendszabályok nem voltak hiábavalóak, azt az azóta feltárt események jól bizonyították. Abban a csodálatos szocialista demokráciában – ahol egyes elkötelezett, pártos visszaemlékezők szerint a nagyobb szabadságra nem vágyakozó nép már boldog, és elégedett volt kertecskéjével, Trabantjával –, mindenkit figyeltek, természetesen azokat is, akik bennünket tartottak szemmel. A nemzeti ünnepek előtt „ritkán látott” emberek sétálgattak az egyetemek körül, a főmegbízottak pedig sűrűn látogatták az intézmény illetékeseit, hogy időben értesüljenek bármiféle megmozdulásról. Az utcákon időnként feltűntek a munkásőr-egyenruhába bújt polgártársaink, akik éppen „összetartásra” igyekeztek, vagy lőgyakorlatra készültek, hogy megvédjék szocializmusukat a belső ellenségtől. A rendszer végül úgy összeomlott, hogy még próbalövésre sem adott lehetőséget számukra. Jelenlétük azonban akkor figyelmeztető, félelemkeltő volt.A rendszerváltozás mindenkiben felszabadult érzéseket keltett, az emberekből évtizedekig elfojtott indulatok szabadultak fel. Amit eddig nem volt szabad, azt most mindenki megtehette: nyíltan szapulhatta, szidhatta a kormányt, sztrájkokat szervezhetett, sőt még az ország életét is leblokkolhatta. Ennek a „paradicsomi állapotnak” bizonyos mértékig véget vetett, hogy az utódpárt visszajött a hatalomba. Nemcsak az új kormány hívei, hanem a leváltott koalíció támogatói is azonnal visszafogták magukat. Az a tény, hogy azok, akiktől korábban olyannyira tartottunk, újra pozícióba kerültek, automatikusan bekapcsolta félelemreflexeinket, annak ellenére, hogy tudtuk: visszarendeződés nincs, és az ismét hatalomba került régi káderek már nem a világmegváltó eszme hazai megvalósításán, a diktatúra megőrzésén fáradoznak. Emlékeinket azonban megőriztük: ezeket a honfitársainkat sohasem volt szabad bírálnunk, velük illett mindig mindenben egyetértenünk.Nem vagyok gyáva ember, de a pártállami időszakban sohasem tudtam igazán felszabadultan, gátlásoktól mentesen társalogni a pártfunkciót betöltő kollégáimmal. Mindig ott bujkált bennem a figyelmeztetés: vigyázz, bármit mondasz, felhasználhatják ellened. Bevallom, hogy ettől a szorongástól a mai napig sem tudtam teljesen megszabadulni, olykor még most is azon kapom magam, hogy jelenlétükben óvatosan fogalmazok, meggondolom, mit mondok. Ezektől a gátlásoktól az én generációm már aligha tud mentesülni, és nem egy esetben kemény csatákat kell vívnunk magunkkal beidegződéseink, indokolatlan félelmeink, gyávaságunk leküzdéséért. Ez a magatartás, szinte a génjeinkbe ivódott elővigyázatosság dominált a ’98-as választás előtti időszakban is. Meggyőződésem, hogy az ország, és ezen belül az értelmiség többsége kívánta a kormányváltást, de mivel ennek sikerében nem volt teljesen biztos, kellő óvatossággal tevékenykedett, nehogy kiváltsa a hatalmat esetleg megtartó MSZP–SZDSZ-kormány korifeusainak, kisebb-nagyobb tisztségviselőinek a rosszallását. Soha nem felejtem el, amikor a választás előtt vonaton utaztam egy szakmájában igen kiváló kollégával. Természetesen politizáltunk. Bár senki nem volt a fülkében, barátom kellő körültekintés után fülemhez hajolva súgta – nehogy meghallják a velünk szemben rohanó expressz utasai –: „le kellene váltani az MSZP-kormányt.” Mivel ez a túlzott óvatosság zavart, kissé provokatív módon – jó hangosan megismételtem: „Tehát úgy gondolod, le kellene váltani a szocialista kormányt?” Mondanom se kell, útitársam majd szörnyet halt ijedtében. A tartózkodásnak, a túlzott félelemnek számos más példáját lehetne említeni. Nem véletlenül beszélt Orbán Viktor a választás előtt fél évvel az óvatoskodó, az egérlyukakban megbúvó értelmiségről.Két éve ismét politikai változás következett be hazánkban. Felmerült a kérdés: vajon a polgári kormány által vezetett demokráciában megszabadultunk-e régi félelemgócainktól, és nincsenek-e újabb aggodalmaink? Nem fontolgatjuk-e túlzottan, hogy javaslatainkkal, egyes intézkedések analízisével kiváltjuk a hatalomban lévő politikusok rosszallását, vagy más esetben a régi hatalmasságok nemtetszését? Ha ezt tesszük, akkor sohasem tudjuk befejezni a rendszerváltozást. Le kell már küzdenünk félelmeinket. Óvatoskodó, némiképp saját érdekeinket, karrierünket szem előtt tartó magatartásunkkal rossz példát mutatunk ifjúságunknak.