Milyen is Sztambul napsütésben?

Vagy legalábbis milyen lehetett volna, ha a „Sors bona nihil aliud” török áfiumként nem felhőzi be az eget, éppen a dobogóra lépés utolsó pillanatában. Turáni ajakbigygyesztésünk most – az osztott harmadik-negyedik hely (Bucholzcal 4.) – az elpasszolt nagy esély múltán már a jövő kihívásainak szól: nem törtünk össze, a következő század sem lesz rosszabb, mint az előző volt a száznál több arany-, ezüst- és bronzéremmel.És különben is: helyezésünk 126 ország vetélkedésében igazán nem rossz, ha arra gondolunk, hogy 1986 óta nem remekeltünk valami nagyon jól az olimpiákon. Hát igen, a felcsillanó remény kétszer is elillant: a németek elleni 3:1-es ruha, majd az utolsó forduló peches, fáradt döntetlenje vezetett el a lelombozódáshoz, ahhoz, hogy most a bizonyítvány magyarázgatása közben visszarévedezzünk hasonló élményeinkre: Moszkva 1956, Hamburg 1965, La Valletta 1980.Két ezüst és egy arany „zöldasztalos” (majdnem azt mondtam: trianoni…*) vesztesége mellé most még egy bronz is jutott erre az évszázadra, amely azonban egyáltalán nem volt katasztrófa – legalábbis a 64 kockás mezőkön nem volt az, hiszen az öt olimpiai arany csapatban, egy világbajnoki cím (Polgár Zsuzsa) egyéniben a szovjet-orosz sakknagyhatalom után a magyarokat teszi eredményességben a második helyre a XX. században.Azért ez is olyasmi, amire az utánunk jövők is büszkék lehetnek majd, nemcsak sakkozók, de az egész ország sportsikerekre érzékeny polgárai is – Futbólia megszállottjait is beleértve.Egy felettébb izgalmas nagy játszma a 13. fordulóból, amikor a remény még visszacsillantott némi csalóka fényt az isztambuli éjszakába… s talán nem is egészen múlt idejű fogalmazásban.