Nemzeti fogyókúra

A minap egy tizenéves gyermek kérdezte tőlem: igaz-e, hogy nemsokára már csak hatmillióan leszünk. Továbbá:hallottam-e arról, hogy idegen népek fognak itt élni, s mi, magyarok eltűnünk? Aggodalma őszinte volt, mint ahogyaz „idegeneket” sem előítéletes hangsúllyal említette.A miértre adott válaszokra újabb kérdések következtek,s miként az lenni szokott, előkerültek a könyvek, a térképek az egykori meg a mostani Magyarországról és Európáról.Később az is eszembe jutott, vajon miért nem tudunk létkérdéseinkről indulatok nélkül beszélni. Ha hazánk lélekszámának alakulásáról, a népesedési kérdésekről esik szó, miért csak a végletes megközelítések – így a nemzethalál vagy a betelepítéstől való félelem – uralják a médiumokat és a közbeszédet? Vagy ami talán még rosszabb: a teljes közöny, amely a vészjelzések esetén lázas és kapkodó igyekezetre válthat. Nemegyszer tapasztaltuk: nincs nagy köszönet abban, ha durván belenyesnek abba az élő szövetbe, amely az egymással természetes módon összefüggő vagy éppen egymásnak ellentmondó biológiai, lelki, társadalmi és gazdasági törvényszerűségekből fonódik össze. Annál nagyobb nyereséggel járhat, ha a politika elsődlegesen a különböző szakterületek képviselőinek véleményére, tudományos kutatásaira támaszkodik.Két éve hangzott el első ízben, hogy a közelmúlt és a ma tendenciáját figyelembe véve a magyar népesség fogyása visszafordíthatatlan. A számítások szerint 2000 nemcsak a millennium ünnepelt éve lesz, hanem demográfiai fordulópont is abban a tekintetben, hogy a 2001-es esztendőben hazánk lakóinak száma a tízmilliós szám alá esik, a későbbiekben pedig folyamatos lélekszámcsökkenés várható.Ez év tavaszán került a kormány elé annak az átfogó munkának az eredménye, amelyet Cseh-Szombathy László irányított. A kutatócsoport azokat az utakat és lehetőségeket vázolta fel, amelyek által e folyamat befolyásolható és kedvező irányba terelhető.Időközben egyre intenzívebbé váltak az eszmecserék a demográfiai helyzetünkkel összefüggő kérdéskörökről a különböző tudományos fórumokon, így nemrégiben a Magyar Tudományos Akadémián is.Milyen tényezők hatottak a történelmi Magyarország népességi állapotára? Melyek azok a gazdasági, társadalmi folyamatok, amelyek pozitívan befolyásolhatják népesedési helyzetünket? Milyen a gyermekek és a fiatalok egészségi állapota ma? Mit adhat a diaszpóra az anyaországnak? Örülhetünk-e a külföldieknek? Csupán néhány olyan előadás címét említem, amelyeket viták követtek.A történelmi Magyarország természetes demográfiai össztevőin: a nyelvi, kulturális, vallási kölcsönhatások pozitív egymásra hatásán épp úgy el kellett gondolkodni, mint a két világháború magyar népességet megcsonkító, a természetes folyamatokba erőszakosan beavatkozó, napjainkat meghatározó lenyomatán. Ismétlődően és makacsul visszatért a kérdés: milyen lehetőségek és eszközök szükségesek ahhoz, hogy a magyar népesség fogyását megállítsuk vagy legalább a mai állapotnak megfelelő népességi szintet tartani lehessen?A demográfusok türelmes emberek. Jól tudják ugyanis, hogy a születések, halálozások, a népességvándorlás körforgásának a társadalomra, gazdaságra gyakorolt hatásai évtizedek alatt, igen csendesen mennek végbe. Ám amikor az említett folyamatok következményei megmutatkoznak, erőteljes változásokat idézhetnek elő az adott ország vagy földrajzi térség gazdasági viszonyaiban, közállapotaiban. A túlnépesedésnek is megvannak a negatív következményei, ha nem készül fel rá időben a gazdaság, az oktatás, az egészségügy. Az ellenkezőjét sem lehet azonban belenyugvással szemlélni.Csekély vigasz, hogy nem vagyunk egyedül gondjainkkal. Közép- és Kelet-Európában is jelentősen visszaesett az élveszületések száma, holott tíz évvel ezelőtt a születési mutatók meghaladták a nyugat-európai átlagot. Németországban és Olaszországban is csak azért pozitív valamelyest a demográfiai mérleg, mert a veszteséget pótolják a bevándorlók gyermekei – állítja Hablicsek László és Kamarás Ferenc demográfus. Ami Magyarországot illeti: 2000-ben még 10 millió 64 ezer a lakosok száma, de 2050-re ez a lélekszám nyolcmillióra csökkenhet. Vannak azonban ennél borúlátóbb számítások is. Maradjunk annál a kérdésnél, miként lehet hazánk lakosainak számát a „bűvös” tízmillió körül megtartani?A népesség számának csökkenésére vagy növekedésére nemcsak a születés és a halandóság természetes folyamata lehet befolyással, hanem a nemzetközi vándorlási folyamat is, demográfiai mélypontok esetén pedig felmerülhet a betelepítés gondolata is. Az utóbbi hipotézist – amely Tóth Pál Péter és Hablicsek László átfogó tanulmányának csupán egy eleme, meglehetős félreértés fogadta. Pedig a magyar történelemben többször is volt erre példa a nagy demográfiai csapások után. Tény, hogy a népesség alakulásával kapcsolatos demográfiai kutatásokból nem lehet kihagyni azt az újkori népvándorlást, amelyet lokális háborúk, gazdasági egyenlőtlenségek indítanak el vagy – jobb esetben – az új perspektívák és boldogulás lehetősége. Hazánk e tekintetben a nyolcvanas évek elejétől volt már menedéket adó és befogadó ország, anyaország – ma inkább a tranzitország elnevezést hallani. A szakértők szerint jelenleg nincs kiforrott migrációs politikánk, s az utóbbi időben inkább a szigorító intézkedések jellemzik magatartásunkat, mintsem az átgondoltság, a tervezés. Meglehet, mindebben az európai uniós csatlakozás körüli kérdések is közrejátszanak, ám ma is világosan látható, hogy hazánk – a letelepedési szándékokat tekintve – elsősorban a határainkon túl élő magyar ajkúak számára jelent „vonzáskört”. Ezt támasztják alá azok az adatok, amelyek szerint az 1990 és 1997 közötti új magyar állampolgárok 88,2 százaléka korábban valamelyik szomszédos országban élt.A tavalyi évben 6066 személy kapott magyar állampolgárságot, ezt megelőzően több mint ötven százalékuk Romániában élt. Érdemes megemlíteni – s ebben a két világháború hatásai köszönnek vissza –, hogy az összes új állampolgár háromnegyedének ősei között már volt magyar állampolgárságú. Ami a bevándorlási kérelmeket illeti, számuk idén az ötezret sem érte el. Bevándorlási engedéllyel hetvenhatezer-ötvenkét személy rendelkezik, zömmel szintén a szomszédos országokból jöttek, illetve német és kínai származásúak.– Nem kellene pánikba esnünk ettől a folyamattól, hiszen semmiféle szélsőséges irányt nem mutatnak az adatok – szögezte le Tóth Pál Péter, aki több változatot dolgozott ki a bevándorlás, a betelepítés, illetve a migráció magyar népességre gyakorolt lehetséges hatására.A cél az úgynevezett fenntartható fejlődés állapota, amelyben nem pusztán a lakosságszám megőrzéséről van szó, hanem arról, hogy a mai generáció kiegyensúlyozott és fejlődni képes gazdasági és társadalmi állapotokat hagyjon az utódokra. Jelen esetben az a kérdés, hogy miként lehetne 2050-re a lélekszámot ismét a tízmillió fölé vinni. A felvázolt modell ehhez a kétgyermekes családdal, évi húszezer fős bevándorlással és az időskorú népesség nyolcvan évet meghaladó élettartamával számol.A jeles ökológusprofesszor, Balogh János jegyezte meg, hogy minden civilizációs, önsorsrontó folyamattal szemben is látja a magyarság életképességét, szívósságát. Ide kívánkozik az aggodalmak mellett az, hogy a 2000. évben hazánkban már nem csökkent a születések száma, sőt már eddig is több kisbaba érkezett a világra, mint az előző esztendőben. Az életerő, a remény mellett feltételezhetően szerepe lehet ebben azoknak a kormányzati intézkedéseknek és szellemiségnek is, amellyel könnyíteni kívánják a gyermekek vállalását és felnevelését.