Rózsa Sándor szeretője

Kezdő újságíró korom egyik kimagasló emléke fűződik a témához. Még diákoskodtam Újvidéken, de már fordítgattam szerb költők verseit vagy akkori kedvencem, Jovan Ducic nosztalgikus prózáját. Ez idő tájt szereztem arról tudomást, hogy szülőfalum legidősebb asszonya, Kiss Örzse néni, aki a temerini Gyepsoron lakott, igencsak híres személyiség.– Tudja, ki volt az Örzse fiatal korában? – mondta nagy hévvel s kissé talán irigykedve az Ilka ángyom. – Rúzsa Sándor szeretője! Nálunk Temerinben még ma is Rúzsa Sándorként emlegetik, vagy az idősebbek csak a keresztnevén: „A Sándor!”Ez a hír persze hogy izgalomba ejtett volna minden kezdő tollforgatót. Be is kopogtattam másnap Kiss Örzse néni gyepsori házába. Nagyon kedvesen fogadott, töpörödött volt, tétova, a századik évéhez közeledett. Két napig fáradoztam a riport megírásán, amelyet aztán az akkori Bácsmegyei Napló közölt. Így jutott el a hír Magyarországra is, hogy Sándornak Temerinben is volt szeretője. Lóháton járt hozzá éjszaka idején, amit nem is lehet csodálni, mert olyan szép volt az Örzse fiatal menyecske korában, hogy még a vásáros kupecek is meg-megálltak a házánál.Jóval később levelet kézbesített számomra a posta. Móricz Zsigmond írta, s arra kért, ha tudnék még valamilyen érdekes adatot Sándorról, közöljem vele, mert ő könyvet ír a betyárról. Mondanom sem kell, hogy a nagy megtiszteltetésről a fél falu értesült, Zsiga bácsi levele avatott akkor engem íróvá. Mutogattam is mindenkinek, mert mindig magamnál hordtam: „Nézzétek! Így kezdi: Kedves Kollega!” Hát ezután ki mert kételkedni az én íróságomban?Igyekeztem is minden adatot megszerezni Sándorról, amikor csak tehettem, mindig ott lábatlankodtam Örzse néninél és meséltettem. „Milyen időközökben látogatta meg magát?” Rendszerint a kemencepadkán ült, kendőkbe bugyolálva. Nyámmogott, mintha a szavakat keresné. „Azt sose tudtam előre. Lóháton gyütt, akár a szélvész, a lódobogásról tudtam, hogy ő az. Neki egyenesen a nagykapunak és átugratta... Már itt is vót az udvaron...”A fokosával verte meg az ablakfélfát, és érces hangján bekiáltott: „Én vagyok, a Sándor!” Örzse néni ilyenkor kendőt kapott magára, s kiszaladt hozzá az udvarra. „Tudja, olyan vót az, hogy mindig sietett valahová, mintha űznék, hajtanák. És nem engedte, hogy lámpát gyújtsak. Bément a kamrába, vágott egy darabka szalonnát, tört egy fél szál kolbászt, s azt ette hagymával. Nem köllött annak a főtt étel. Aztán megölelgetett, majd fel a lóra és uzsgyi! Vót, nincs, ki látta? Csak a lódobogás... Meg a kutyák ugattak nyugtalanul reggelig...”Megkérdeztem egyszer tőle, hogy az ura mit szólt mindehhez? Merthogy Örzse férjes asszony volt akkortájt. „A Tiszáhó járt kubikba, csak a hét végén gyütt haza. De egyszer itthon maradt valami miatt, s hallja ám, hogy beugrat valaki az udvarra. Felkapja a fejét. Rám néz, én meg bevallom neki: A Sándor gyütt meg... Nem szólt az egy szót se, hanem elkotródott otthonról. Féltek ám a Sándortól. Rettegték, az olyan betyár vót...”Amikor Örzse néni meghalt a harmincas években, 98 éves volt. Mindössze tízen kísértük ki a temerini temetőbe. Meg is ütköztem rajta: Hát így is temethetik Rózsa Sándor szeretőjét?Aztán megjelent Zsiga bácsi könyve: egy sorban sem említette Kiss Örzsét. Gondolom, utánajárt az adatoknak, s rájött, hogy az egész mesét Örzse találta ki. Később én is rájöttem. Istenem, pedig milyen meggyőző volt gubancként ülve a kemencepadkán, amikor felsóhajtott, „Sándor!”, mintha világosság gyúlt volna a szobában. Egy egész élet vágyakozása volt benne. Reménység és könyörgés; diadalmas kiáltás, ujjongó lelkesedés: Sándor! De Sándor akkor már halott volt régen, még 1878-ban megnyuvasztották a szegedi Csillagban. A legenda azonban tovább élt a temerini határban, ha vihar támadt és mennydörgött, az öreg parasztok felnéztek az égen gomolygó fekete felhőkre, és azt sóhajtották: A Sándor!De ahogy meghalt Örzse néni 1930-ban, a legenda fénye is kopni kezdett. Aztán meghalt az is. Amikor utoljára a temerini temetőben jártam, vittem egy szál virágot életem első riportalanyának, de már a sírját se találtam...