A döblingi menhelypokol

Az egykori döblingi elmegyógyintézetben vagyunk, ahol Széchenyi István tizenkét évet töltött. Előzőleg a Szent Pál-templomban imádkoztunk; itt ravatalozták fel 1860. április 10-én a legnagyobb magyart. Az Obersteingasséban, a főépülettel szemben,a kerítésen kívül márvány emléktábla emlékeztet a gróf személyére. Kísérőnk, Kurt Apfel professzor,a kerületi múzeum igazgatója – múlt heti riportunkban – részletesen beavatott bennünket az épület történetébe.De csalódottan vettük tudomásul, hogy az útikönyvekben emlegetett Széchenyi-emlékszobát nem leltük sehol.Mi lehetett az emlékszobában? – kérdezzük Apfel professzort a bírósági épület földszinti folyosóján. – Nekem azt mondták: volt ott egy ágy, egy szék és egy asztal. De hogy mennyiben volt eredeti? Itt a közelben van a Beethoven-múzeum, ahol az Eroicát komponálta. Előzőleg szebb volt, mint most. Korábban állt benne egy zongora, körülötte biedermeier bútorok. De a muzeológusok kijelentették, hogy ezek nem a sajátjai voltak, és kidobták valamennyit. Jönnek az amerikaik, a japánok, és keresik Beethoven bútorait, mert az érdekli őket, hogyan élt a zeneköltő. A válasz az, hogy minden a könyvekben van. Most kidobták a bútorokat a Schubert-múzeumból, a Johann Strauss-múzeumból. Mindent kidobnak, csak a képek maradnak.– Valamilyen tárgyi emléket őriznek Széchenyitől?– Itt Bécsben semmit.„A park mellékutain egy folyosóhoz érni, attól balra vezetett föl a lépcső az emeletre, a gróf lakához” – írta Kecskeméthy Aurél az első, 1857-es látogatásáról. „Oldalt egy asztal szivarkészlettel, órákkal, mögötte nagy üvegszekrény; az ő karszéke, mögötte állványka, újságokkal és könyvekkel és a többi. Széchenyi számra öt szobáinak fényképei ezer példányokban forognak azóta közkézen, s mindenki képezhet magának azokról körülbelüli fogalmat.”Újabb adalékul szolgálhat az Elmegyógyintézetek Ausztriában című, 1912-ben Bécsben megjelent könyv – Apfel professzor ritka becsben tartott tulajdona –, amely képekben számol be – egyebek mellett – a döblingi intézetről. Jóllehet fél évszázad telt el közben Széchenyi ott-tartózkodása óta, mégis a képek közelebb vihetnek bennünket a „menhelypokol” megismeréséhez. A könyv adatai szerint az intézet legtöbb épülete egy csoportban tömörül, amiből a „nagyház” (Grosses Haus) a legjelentősebb. A hosszan elnyúló főépület második emeletén van (és vélhetően volt is 1848 és 1860 között) az igazgató lakása, a könyvtár egy része, továbbá egy laboratórium és a „nyugodt” hölgyek részlege. Utóbbi kilenc kétablakos és két egyablakos betegszobából áll, amelyek átlagosan 36 négyzetméter alapterületűek és 4,24 méter magasak. Általában egy beteget egy szoba fogad be, de olyan páciensek is vannak, akiknek a kívánságára két vagy több szoba áll rendelkezésre. Ebben az egységben van egy nagy, 5,7 méter magas terem, ami közös ebédlő is. Az első emelet a „nyugodt” uraké. A folyosó két oldalán húsz betegszoba található, ebből négy kétablakos. (Feltételezhetjük, hogy a gróf lakosztálya – a Lenauéval ellentétes oldalon – a nyugati szárnyra, az épület szélére esett, és a hátsó udvarról is megközelíthető volt.) A második emeleti nagyterem alatt foglal helyet a szalon. A földszinten öt betegszobát tartanak fenn azok számára, akik a „fentiekhez nem sorolhatók”.– Bruno Görgen már az épület átvételekor, 1831-ben a módosítások egész sorát kellett hogy végrehajtsa – mondja Apfel professzor –, és ugyanez várt a későbbi tulajdonosokra is. Mindenkor a kor kívánalmainak megfelelően igyekeztek eljárni. 1912-re például befejeződött a központi fűtés beszerelése, amit a feltalálótól, Meissner bécsi professzortól szereztek be. A híres bécsi hegyvidéki forrásvizeket is bevezették az épületbe, így minden emeleten rendelkezésre állt. Korábban a gáz a külső világítást szolgálta, a századforduló után Döblingben már csak fűtöttek vele.A gázvilágításról jut az eszembe: egy 1974-ben megjelent nagycenki útikönyvben az áll: „1840. augusztus 20-án (...) szinte biztosra vehető, hogy már gázlámpák világították meg a kastélyt.” Környei Attila, a cenki múzeum néhány éve elhunyt igazgatója szerint a szóban forgó időben a cenki kastélyban gázvilágítás nem volt, ellentétben a most élő közhiedelemmel és főleg a legújabb írásos ismertetésekkel. A gázvilágítást csak az utókor látta – tette még hozzá.Pest-Budán 1850-ben vezették be a gázvilágítást, elképzelhető tehát, hogy Széchenyi évei alatt Döblingben is volt már.Elindulunk. Néhány méter megtétele után balra egy ajtó a lépcsőházhoz vezet, a hátsó kapuzathoz (ahol most csak eltávozni lehet) és felfelé, Széchenyi valószínűsíthető lakosztályához. „Eleinte minden látogatás előbb az igazgatónak jelentetett be – írja Kecskeméthy a szolgák vallomására utalva –; később a gróf kulcsot kapott az alsó pitvarajtóhoz (a hátsó kapuzathoz – K. A.); s ez idő óta a nap és est minden óráiban fogadott látogatásokat.” A lépcső állítólag eredeti, ezeken a köveken még kopoghattak a gróf csizmái.Ez az a pillanat, amibe könnyű beleszédülni. „Lernen wir träumen, meine Herren – mondja Friedrich Kekulé XIX. századi vegyész –, dann finden wir vielleicht die Wahrheit.” Tanuljunk meg álmodni, uraim, akkor talán közelebb kerülünk az igazsághoz. A kortárs gondolatát mondhatta volna a mi Széchenyi Istvánunk is.Már szólnak utánam, amikor én még a lépcsőkön álmodozom. Lemegyek kettőt-hármat, felmegyek ötöt-hatot. Lenézek a sarokfordulóból. Látni vélem, ahogy Deák Ferenc érkezik azon egyetlen alkalommal, amikor 1857-ben meglátogatta a grófot. Ebben a percben láthatatlanná válok, mert odaföntről Széchenyi közelít, hogy tárt karokkal fogadja a régi barátot. De jó volna most magamra maradni és elmerülni abban, ami innen kisugárzik. A létezés célján merengeni, a magas politikára köpni, s az Önismeret létráival vesződni.– Szerkesztő úr – hangzik odaföntről, és szállít le a földre két vezényszó. Az első emeleti folyosó nyugati ablakából az 1990-ben emelt Széchenyi-mellszobor Hans Anton Gasser-féle másolata látható. Döblingben mintázta a legnagyobb magyarról a szobrot a művész, és a nagycenki Széchenyi Kör ötlete nyomán állították fel a mai bejárattal szemben. Virág vagy koszorú – mondják – mindig övezi a talapzatot. Most is.A folyosó keskeny és hosszú. Az ajtófélfák magassága három szint között váltakozik, attól függően, hogy milyen célt szolgált, ami mögötte volt. A legkisebb ajtók vélhetően a „betegek” szobáiba vezettek. Minden ismétlődik a második emeleten. A falak csupaszak, az ajtók mellett a félkörű világítótestek gyenge fényt sugároznak, az ajtókon csak a legfontosabb feliratok.Emberek jönnek-mennek, nem túlságosan sokan. Arcukon a hivatal bélyege. A kerületi bíróságon vagyunk. Miért is keresnénk a tekintetükben mást? Nekik ez az épület olyan, mint a többi hasonló: akták tömegével díszített labirintus. A hivatalnokok arca kifejezéstelen. Semmitmondó. Akinek itt van dolga, csak azt látja, hogy kinyílik egy ajtó és becsukódik. Hogy nekünk magyaroknak az emlékek és indulatok kaptára? Ugyan! Az élet nem erről árulkodik.Az épület keleti végéhez egy csúnya, modern, de minden igényt kielégítő öregek otthonát (neve is van: Millennium) építettek. Úgy tapad az új a régihez, mint csiga a házához.– A havi bére negyvenezer schilling – jegyzi meg Apfel professzor –, de inkább kifizetik a nagy összeget a gyerekek, csak ne legyenek otthon az öregek.– Kik voltak Széchenyin és Lenaun kívül az elmegyógyintézet ismertebb lakói?– Írók, politikusok, a különböző művészeti ágak képviselői, előkelő családok leszármazottai. Például báró Joseph von Eichendorffnak (1788–1857), a romantikus költészet utolsó német képviselőjének a nővére, Louise Freiin von Eichendorff. Aztán Anton Dominik Fernkor (1813–1878) német szobrász. Híresek voltak a hatalmas lovas szobrai. Vagy Mihail Eminescu (1850–1889) román költő, hazája irodalmának legnagyobb lírikusa, aki több évig élt és tanult Bécsben. 1872-ben hazatért, de kilenc évvel később a döblingi elmegyógyintézet lakója lett. 1884-ben visszament Romániába, egészsége azonban már nem jött helyre, és 39 éves korában meghalt. Wilhelm Albrecht Montenuovo generális 1895-ben hunyt el itt. Róla tudni kell, hogy Adam von Neippergnek és Mária Lujzának, korábban Napóleon második feleségének volt a fia. Hosszan folytathatnám. Nem is sejtik az emberek, hogy a döblingi elmegyógyintézet milyen sok tragédia színhelye volt.A hátsó ajtón megyünk ki a kertbe, amit Széchenyi nagyon ritkán látogatott. Talán egyszer-kétszer látták a szabadban, aztán soha többet tizenkét év alatt. Kecskeméthy könyvében erre is találunk magyarázatot: „Gyakran – írja –, ha szó volt, miért nem megy ki a gróf a kertbe vagy szabadba: »A teremtés sokkal szebb, hogysem én hozzá illeném« – válaszolá félig komolyan, félig keserű gúnnyal.” Ismeretesek viszont napi tizennégy órás le-föl járkálásai és infernói rágódásai.A hátsó kapuzat olyan, mint az 1910-es fotón. (Vajon milyen lehetett a múlt század közepén?) Csak az autósok bosszantására a fal közelébe tett hatalmas kövek hiányoznak a közel száz évvel ezelőtti felvételen, amelyen még zsalugáterek vannak az ablakokon. Jobbra, hátul az úgynevezett „kisház” (Kleine Haus) látható, hét betegszobával és három bejárattal.Az épület kiválasztásakor komoly szerepet játszott – írta 1912-ben ifj. Heinrich Obersteiner, akkor már a bécsi egyetem professzora –, hogy a területhez hatalmas park tartozik, nem kevesebb mint három kilométernyi sétára csábító úttal. Nagy rétek váltakoznak virágágyásokkal és facsoportokkal. Északnyugatra a terep meredeken bukik a Krottenbachra (Békás-patakra), amit néhány év múlva befedni szándékoznak. Az öreg fák egész kis erdőt képeznek. Az elkülönítőtől nem messze található egy külön kert, ahol a „megbízhatatlan” betegek tartózkodhatnak, ugyanakkor a „nyugodt” betegek az egész parkot használhatják.A terep északnyugat felé ma is meredeken ereszkedik alá, de már csak keveset őriz az egykori parkból. Néhány keskeny hegyi úton még elhitethetjük magunkkal, hogy erdőségben járunk, akác-, fenyő-, vadgesztenye- és főleg juharfák között, de hamar belebotlunk a házakba. A Krottenbachot is régen befedték, a lábunk alatt csörgedezik valahol, de ereje fogytán. Kiszáradni készül, mint az emlékezet?Behunyom a szemem, és elképzelem, amint a gróf az ablakából végigkémleli a környezetet. Talán még élnek fák, amelyek feleseltek vele, vagy ellenkezőleg: megértették mély fájdalmát. Nekik elmondhatta azt is, amit nem írt le soha Döblingben, síron túli üzeneteiben. A romember. A kivonulás milyen távcsövet adott a kezébe? Vajon most is figyel minket?Ahogy visszakanyarodunk a kerületi múzeum felé, még egyszer feltűnik a fák csupasz koronája fölött a Szent Pál-templom tornya. Odabent, a főoltár mögött, a hatalmas festményen a szent látható a damaszkuszi úton. Ő mondja: „Kettős törvényt érzek magamban: akarom a jót, és teszem a rosszat.” Vajon Széchenyi döblingi exodusát nem ez a kettősség irányította?A Krottenbach mentén egy hajdani bolhaporgyár falai az enyészetről árulkodnak. Megmaradt, keleties kupolája az onnan beszállított nyersanyagokat szimbolizálja. Az út végén, a múzeumban Kurt Apfel professzor – alias Széchenyi – még megmutatja, hogy az osztrák televízó tízperces kisfilmjében melyik ablaknál lett öngyilkos.Ez elég ébresztőnek. Ebédeljünk meg a Grinzingben.