A döblingi menhelypokol

Furcsa nyugtalanság szállja meg az embert, ahogy közelítünk Döbling felé. A múlt emlékei erősek, csontig hatnak a télben az eszmék körfolyosói. Az agy lepergeti magáról a hétköznapi sarat, a tegnapba hajózik, és megkapaszkodik egy épület sárga falaiban. Az egykori döblingi tébolyda – „bolondkastélyocska” – sárgán fogadja az arra botorkáló idegent. Mi is voltez a tébolyda a legnagyobb magyarnak? Németh László szavai szerint „Széchenyi természetére szabott szerzetesi cella”vagy „menhelypokol” és „nemzeti szentély” egyszerre. Ide visz az utunk „a kiszakadt csoda után”, ma is „megrökönyödött szívvel”.Valamikor Törökárok (Türkenschanze) néven emlegették azt a dombot, amelynek tetején az intézet meghúzódott, a korábbi Oberdöbling község területén – mondja kísérőnk, a kerületi múzeum igazgatója, Kurt Apfel professzor. – A település az 1890-es egyesítés óta Bécs XIX. kerületéhez tartozik, félúton a városközpont és a Kahlenberg hegy között, majdnem ötven méterrel magasabban a Duna bécsi víztükrénél. Egy 1912-ben megjelent könyv adatai szerint „valamivel több mint héthektáros park tartja távol Bécset, a szédítően növekvő forgalmat az itt lakó emberektől”.Ma ez a távoltartás csak a könyvekben létezik. A kedvenc kirándulóhelynek oda. Minden összenőtt mindennel. A következmény az lett, hogy amíg Széchenyi idejében egy órába tellett az út Bécsből fiákerrel Oberdöblingbe, ma autóval a duplájával kell számolni. Az íróasztalomon egy 1850–60-as évekből való metszet: „Parasztudvar az elmegyógyintézettel szemben” – olvasom le a papírlapról. Ezen az úton haladhatott a gróf is felfelé 1848-ban, és lefelé 1860-ban. De a képzelet töviskoszorúját annak is viselnie kell, aki a modern házak között ma látogat el a nevezetes helyre. Feltéve, ha magyar.– Először csak szőlőskertek voltak itt – folytatja Apfel professzor –, utána kezdődött el a telepítés; házakat építettek, parkokat létesítettek a környéken. Mária Terézia vadászkastélya (ma ideggyógyászati klinika a település legrégebbi utcájában, a Hofzeilén) elég volt ahhoz, hogy Oberdöblingbe jöjjenek azok, akiknek pénzük volt.Útközben egy plébániatemplom. Szent Pál temploma. Ez az a hely, ahol először felravatalozták a legnagyobb magyart. Kecskeméthy Aurél, a szemtanú írja Széchenyiről szóló könyvében: „Április 10-én reggel tíz órakor a grófi családnak s a magas főarisztokráciának Bécsben levő tagjaival, a válogatott úri fogatok hosszú sora hajtott végig a währingi és nussdorfi utcán az egyszerű kis döblingi templomhoz, melyben egyszerű, fekete ravatalon, kereszttel jelölt, egyszerű koporsóban feküdt a magyar arisztokrácia előkelő és leghíresebb tagja – gróf Széchenyi István. A pap elmondá áldását, s a hatvan-hetvenre menő jelenlevők imába mélyedtek. Vagy negyedóra múlva az egyszerű koporsó kocsira emeltetett, és megindult, hogy Cenkre vigye örök nyugalomra a földön soha nyugtot nem lelt nagy lélek sártetemét.”Odabent orgonaszó. De a főhajóba bemenni csak a nap bizonyos óráiban szabad. A déli tizenkettő nem az az óra. Az ima már-már kiszorul az utcára, mert a kufárlelkű tolvajok nem nyugszanak. Apfel professzor közbenjárására azonban kinyílik a lengőajtó, és a hatalmas imazsámoly is elkerül az útból. Megkövülten állunk az Isten házában, amely Széchenyit is befogadta.Egy régi legenda szól arról, hogy azon a helyen, ahol Szent Pál feje a földre hullt, három forrás is fakadt. Jelképe ez annak az életfolyamnak, amely általa a világba áradt. Vajon Széchenyi halálának színhelyén milyen Püthia-szózat hangzik? És halljuk-e egyáltalán? S ha halljuk, mit akarunk belőle meghallani és mit nem?A templom belseje egyszerű barokk szentély. A legelső írásos emlék 1413-ban említi. 1529-ben török kézre került. 1783-ban átépítették. 1826-ban bezárták, mert az épület állaga a hívek látogatását nem tette lehetővé. 1830-ban, a belső renoválás után nyitották meg ismét. Ennyit a történetéről. A cenki templomban nem volt mód arra, hogy imát mondjanak Széchenyiért, mert 1859. december utolsó napjaiban a mennyezet vakolatának egy része leszakadt, ezért Tolnay Antal plébános lezáratta, és levélben tudatta a gróffal. Széchenyi egyik utolsó nagy tette volt, amikor közölte a cenkiekkel: „... imodánk már-már ingadozó állapotban, azért mielőtt késő volna, emeljünk egy tisztes templomot Nagy Czenken, éspedig első királyunk, Szent István tiszteletére...” 1860. február 3-án fogadta Döblingben Ybl Miklóst, akit megbízott a cenki szentély megtervezésével. De a terveket csak a gróf halála után, július 1-jén fogadták el, és a templomot négy évvel később avatták fel.Kecskeméthy Aurél az egyetlen, aki erről az április 10-i napról pár sorban tudósít. A másnapi cenki temetésről már több az ismeretünk. De a döblingi felravatalozásról és imáról kevés. Semmi nem őrzi a Szent Pál-templomban ennek a szomorú délelőttnek az eseményeit. Kik lehettek ott a családtagokon, a barátokon kívül? És a rendőrség? Vagy akkor már nem féltek a szellemétől?Baktatunk tovább. És hamarosan leolvashatjuk az utcanévtábláról, hogy az Obersteinergasséban járunk. Az elmegyógyintézet egykori igazgatójáról kapta az utca a nevét. Már feltűnik jobboldalt a sárga épület is, de előbb még a rendőrség négy oszlopos tagja állítja meg az autókat, s csak akkor emelkedik fel a sorompó, ha nem észlelnek semmi gyanúsat. A gyalogosoktól nem tartanak, így hát mi is nyugodtan folytathatjuk a keskeny járdán a sétánkat. A rendőri jelenlét oka: a sárga épülettel szemben emelt hatalmas épülettömbben amerikai diplomaták laknak.Száznegyven évvel ezelőtt, 1860. március 3-án a döblingi intézetet egy sereg bizalmas ember és rendőrkatona vette körül. Állítólag negyven fiáker és kétszer annyi hivatalnok volt ezen a napon szolgálatban, hogy a házmotozásnak érvényt szerezzenek. Ma négy rendőr is elég a védelemhez, meg egy sorompó. De a Magyarországról érkezőnek a hajdani tébolyda körül egy rendőr is gyanús! Az elmegyógyintézet főépületével szemben, a kerítésen kívül márványtábla állítja meg az utast. Rajta a felirat: „Gróf Széchenyi István halálának 125. évfordulóján kegyelettel a Bécsi Magyar Kultúr- és Sportegyesület. 1985.” Alatta: „Itt élt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar 1848. szeptember 7-től 1860. április 8-ig.” Legalul pedig: „Eszméid élnek – 1960.”Korábban is állhatott itt emlékkő, de a kerületi múzeumban a nyomát nem találjuk. 1941. szeptember 21. tiszteletére, a legnagyobb magyar születésének százötvenedik évfordulójára gyönyörű albumot jelentetett meg az Athenaeum Kiadó, amelyben visszhangot kapott az országos Széchenyi-év. Mindazok a városok tisztelegtek a legnagyobb magyar emléke előtt, amelyek a reformkori Magyarországon kapcsolatban álltak vele. A szomszédos Döblingben senki sem koszorúzott. Nem is lett volna rá lehetőség, hiszen az elmegyógyintézet falai között beteg osztrák gyermekekkel kísérletezett egy Adolf Hitler nevű őrült.Aztán ott állt előttünk a sárga épület, amelyről Németh László írta 1940-ben, az évfordulótól függetlenül: „Templom ez, ahol az erinniszektől üldözött nyughelyet lel az emberek borzalmában.” Hogy mit kell tudnunk az épületről? Apfel professzor sorolja:– 1819-ben Bruno Görgen elmeorvos megkapta az uralkodó támogatását ahhoz, hogy magán-elmegyógyintézetet alapíthasson. Abban az időben valószínűleg ez volt az első ilyen jellegű intézet – a párizsi mellett – a kontinensen. Eleinte Bécs elővárosában, egy gumpendorfi kastélyban rendezkedett be, majd 1831-ben megvásárolta a Henikstein család oberdöblingi tulajdonát képező villát a már említett Törökárok tetején – hívták Hirschenbergnek, Szarvashegynek is –, és saját céljaira átalakította. A főépületben közösségi helyiséget létesített, koncerttermet, az ablakokból szép kilátás nyílt a Kahlenbergre. A melléképületekben fürdők voltak, ehhez kapcsolódva pedig egy impozáns park. Görgen gazdag könyvtárat is berendezett, ahová napilapokat járatott, folyóiratokat. Egyszóval: új alapokra helyezte az elmegyógyászatot. Nagy figyelmet fordított a különböző játékokra, olvasmányokra, hogy ily módon terelje a betegek kedélyét jó irányba. Hamarosan fizetőképes közönség verbuválódott Döblingben nemcsak a környékről, hanem Galíciából, Oroszországból, a Balkánról és Magyarországról is. Bruno Görgen modern kezelési gyógymódjával szép sikereket ért el, és ismertté tette a nevét egész Európában.Régi, gót betűs könyvekből kihámozható egy bizonyos Emma Riendorf visszaemlékezése, aki szerint: „Üvegajtók, világoskék falak, magas tér, egyszerűség és mégis pompa, tisztaság és fény jellemezte ez idő tájt az intézetet, a kilátás pedig isteni volt.” Nincsenek feljegyzések arról, hogy 1848 szeptemberében Széchenyi miért éppen a Görgen-intézetet választotta „menhelypokolnak”, de minden bizonnyal hallott az Európa-hírű gyógyhelyről, amely nem volt túlságosan messze Cenktől, jóllehet sohasem látta többé viszont. Bruno Görgen 1842-ben elhunyt, utána fia, Gustav Görgen vette át az elmegyógyintézetet, akiről Kecskeméthy többek között azt írja, hogy „korlátolt elméjű s triviális lelkű férfi volt”.– 1850-ben, tehát már a gróf ottléte alatt halt meg az ifjabb Görgen kedves betege, a magyar származású osztrák költő, Nikolaus Lenau – mondja a professzor. – A főépület nyugati, oldalsó bejáratánál emléktábla hirdeti, hogy ő is ennek a háznak a lakója volt. Tudjuk, hogy a keleti szárny első emeletén, a Kahlenbergre néző oldalon helyezték el, két szobában. Mint ismeretes, Görgent megviselték a Széchenyi öngyilkossága körüli izgalmak, a házkutatások, a rendőri kihallgatások, s ez okozta 1860. október 5-én, aránylag fiatalon, negyvenöt éves korában a halálát. Ezt követően Max Leidesdorf (1818–1889) és Heinrich Obersteiner (1820–1892) – utóbbi korábban a moszkvai, 1848-ban pedig a szentpétervári elmegyógyintézetben dolgozott – bérelték, majd vásárolták meg az intézetet. Az idősebb Obersteiner visszavonulása után az ifjabb Heinrich Obersteiner lett a társigazgató, később pedig az igazgató, és élete végéig, 1922-ig állt az intézet élén. A specialitása az agykutatás volt. Mindkét háború alatt szünetelt az intézetben a magánpraxis, az épületet hadikórháznak használták. 1915-ben fejlövéses sérültek számára rendeztek be kórtermeket. Itt jegyzem meg, hogy 1917-ben felparcellázták az egész területet, és tulajdonképpen ekkor kezdődött meg a hajdani parkban a villák építése. 1942-től 1946-ig Otto Buchner állt a magánintézet élén, halála után pedig az özvegye. 1982-ben bezárták az intézetet, mert az épület elöregedett. Újabb átalakítások és renoválások után 1991-ben a kerületi bíróság költözött be és lakja a mai napig.A nyugati, oldalsó kapun van a ki- és bejárat. Belépni bárkinek szabad, azzal a megkötéssel, hogy a portán átvilágítanak mindenkit, nehogy veszélyes tárgyat rejtsen a hóna alatt. A Panoráma Kiadó szerkesztésében 1993-ban megjelent nagy osztrák útikönyvben azt olvashatjuk, hogy a hajdani elmegyógyintézetben „a Széchenyi-emlékszobát 1991-ben nyitották meg”.– Ön járt az emlékszobában? – kérdezzük Apfel professzort.– Én soha – feleli –, de ez nem jelent semmit, mert elvi okokból nem járok szanatóriumokba, kórházba. A feleségemet sem látogattam meg, amikor kórházban volt.A jobbra eső irodában érdeklődünk az emlékszoba felől. A portás felemeli a telefont, ő is érdeklődik. Ez rossz jel – véljük, és sejtésünk beigazolódik.– Semmilyen emlékszoba nincs az épületben – mondja sajnálkozva a portás –, de nyugodtan felmehetnek, nézzenek körül. (Folytatása a december 30-i Magazinban)