A felfedezés kalandja és az erkölcsi hagyomány

Az ezredvégen már-már divat a tudományt és az új technológiákat átkozni, mondván, lassanelpusztítják a Földet, tönkreteszik az embert. Csurgay Árpád Széchenyi-díjas akadémikus nem osztja ezen vélekedéseket, és nem csak hivatalból optimista. A hatvannégy éves tudós, egyetemi tanár az év egyik felét az Egyesült Államokban töltiaz indianai University of Notre-Damevendégprofesszoraként, a másikat a BudapestiMűszaki Egyetemen. Budapesti dolgozószobájábanelőször a száz évvel ezelőtti reményekről kérdeztük.– 1896-ban Max Planckot, legtehetségesebb tanítványát professzora eltanácsolta a fizikától, mondván, ezen a területen nincs már mit kutatni. Planck, aki 1900-ban felfedezte a hatáskvantumot, új utat nyitva a természettudományok fejlődésének, nem hagyta magát eltéríteni – mondja Csurgay Árpád. – A XX. században a kvantumfizika, a kémia és a biológia területén nagyszerű eredmények születtek.– Atombomba, nukleáris fegyverkezés, hihetetlen mértékű környezetszennyezés. Megérte?– A XX. század valóban nem a testvériség százada volt. De a tragédiákért nem a természettudomány, hanem a vele visszaélők a felelősek. A XX. század az egész embercsalád átlagéletkorát mintegy húsz évvel meghosszabbította. Autóval, repülőgéppel, rádióval, televízióval, védőoltásokkal ajándékozott meg bennünket. Közelebb hozta az embereket egymáshoz. Az elmúlt század mérlege sem volt rosszabb a korábbiakénál. Azzal azonban egyetértek, hogy a jelenlegi technológiai szinten nem tudjuk megoldani a ránk leselkedő olyan problémákat, mint az energiaforrások elapadása és a környezetszennyezés. Új természettudományos eredményekre van szükség. Legalább olyan jelentősekre, mint az előző században.– Szemléleti váltásnak kell jönnie?– Az emberiség ez idáig úgy építkezett, mint mondjuk Michelangelo. Fogott egy nagy kőtömböt, lefaragta, lehántotta róla a felesleges részeket, és előállította, megteremtette, amire szüksége volt. Nos, ez a fajta rombolva építkezés hihetetlen anyag- és energiapazarlással jár. Ha így folytatjuk, valóban elpusztíthatjuk a Földet. De ha figyelünk a természetre, s azt próbáljuk utánozni, ahogy az élővilág építkezik, elkerülhetjük a katasztrófát. Ha nem lebontunk, hanem atomokból, molekulákból magunk építjük fel azt, amire szükségünk van. Meggyőződésem, hogy e felfedezések már születőben vannak. Egy új, emberközpontú technológia van kibontakozóban.– Két évvel ezelőtt akadémiai székfoglalóját Nanoelektronika az információtechnikában címmel tartotta. Hol tartanak ma a kutatások?– A világ számos pontján, így az indianai Notre-Dame katolikus egyetemen, ahol az év közel felét töltöm, nagy lendülettel folyik a munka. A néhány éve hat fővel indult kutatócsoportban ma már közel százan dolgozunk. Mi az információtechnikában remélünk áttörést az új típusú nanoszámítógépek létrehozásával. Másutt dolgozó kollégáim a gyógyszerkutatásban készülnek áttörésre. Abban bíznak, hogy sikerül olyan érzékelőkkel és beavatkozó elemekkel ellátni a gyógyszereket, amelyek megtalálják az érzékeny pontokat, és csak ott hatnak, megkímélve a szervezet egészét. A tablettákba épített miniatűr számítógépek megtalálják például a beteg szöveteket, s kizárólag azokat ostromolják.– Tudományos-fantasztikus regényekben olvashatunk ilyesmiről.– Nem sci-fi ez, hiszen folynak a reményteli kutatások, s úgy gondolom, tíz év múlva már megjelennek ezeknek a gyógyszereknek az első típusai. Ahogy az is elképzelhető, hogy a közeljövőben sikerül olyan intelligens protéziseket előállítani, amelyek a mozgáskorlátozottak életminőségét alapvetően javítják. Nagyon sok olyan projekt fut, amely a molekuláris nanotechnológiát a protézisépítésben hasznosítja.– Mennyire veszélyes az új tudomány? Megtanultuk a történelemből, hogy a leghumánusabb felfedezések is az ember ellen fordíthatók.– De azt is megtanultuk a történelemből, hogy a tudományos felfedezés etikasemleges. Lehet jóra, és lehet rosszra fordítani. Miközben nagyon fontosnak tartom, hogy az etikai kérdéseket állandóan napirenden tartsuk, s az arra illetékes szakemberek felhívják a figyelmet az esetleges veszélyekre, nem hiszem, hogy a tudományos kutatásokat fel kellene, fel szabadna függeszteni. Az emberiség életfeltételeit is csak az új eredmények biztosíthatják, és az életminőséget is csak ez úton javíthatjuk minden területen.– Milyen esélyei vannak egy magyar fiatalnak, egyáltalán Magyarországnak, hogy bekapcsolódjon az élenjáró tudományos kutatásba?– Néhány éve a Budapesti Műszaki Egyetemen is, Veszely Gyulával közösen, hirdetünk nanoelektronikai kurzust. Emellett Roska Tamás akadémikussal indul egy közös doktori programunk, és a legtehetségesebb diákjaink kijutnak külföldre is. Azt hiszem, az elméleti képzés ma is kitűnő az egyetemen, s ezt a világon mindenütt kamatoztatni lehet. Magyarországnak kicsi az esélye arra, hogy kísérleti kutatásokban egymaga az élre álljon, de elméleti kutatásokban számíthat ránk a világ.– Soha nem érezte hátránynak, hogy magyarnak született?– Soha nem gondolkoztam ezen a kérdésen. És még csak azon sem, hogy végleg elhagyjam az országot. Ebben mesterünk, Simonyi Károly professzor is megerősített. Őt tanítványai hiteles embernek tartották. 1957 februárjában bejött megtartani az első óráját a forradalom leverése után alaposan megfogyatkozott villamosmérnöki kar hallgatóinak. Melegen köszöntött bennünket, itthon maradókat, és kijelentette: ő a feltétel nélküli itthon maradás híve. Szüleink, nagyszüleink szintén azt akarták, hogy a Kárpát-medence magyarsága fennmaradjon. Nem kárhoztatok senkit, aki elment, ötvenhatban sokan kényszerűségből menekültek, s némelyek hatalmas karriert futottak be. Én maradtam és Simonyi Károly, akivel később közös könyvet is írtunk, s akivel ma is kapcsolatban állok, számomra meghatározó példa. Nagy hatással volt rám gimnáziumi fizikatanárom, Vermes Miklós is, akit a híres fasori gimnáziumból utasítással küldtek át Csepelre – ahol diák voltam – tanítani az államosítás után. Sorolhatnám tanáraimat, kollégáimat és persze hallgatóimat is. Mindannyiuknak sokat köszönhetek. És kollégámnak, feleségemnek is.– Mindig mérnöknek készült?– Gimnazistaként sok minden érdekelt, de győzött a józan ész. 1954-et írtunk, politikasemleges pályát inkább a műegyetemi diploma ígért. És nem is csalódtam. Az egyetem elvégzése után huszonkét évig a Távközlési Kutatóintézetben dolgoztam, s azzal foglalkozhattam, ami a legjobban izgatott: az ember és ember közötti kapcsolat, a hírközlés kérdéseivel.– Pályája egyenesen ívelt felfelé. Mikor ismerték meg a nevét külföldön?– 1966-ban egy publikációm alapján meghívtak New Yorkba, a brooklyni műszaki egyetemre. Egy év alatt nemcsak a tudományos kutatás új lehetőségeivel ismerkedtem meg, hanem olyan emberekkel találkozhattam, akik barátsága máig meghatározó az életemben. Így lettem egy rangos nemzetközi tudományos folyóirat szerkesztője, különböző tudományos társaságok tagja.– Mennyi időt vett el a tudományos kutatástól a közélet?– Amikor a Magyar Tudományos Akadémia tagja lettem, rögtön szervezési feladatokat is kaptam. 1985-től ’93-ig bizony jóval kevesebbet foglalkoztam saját kutatásaimmal, mint szerettem volna.– Négy éve kétlaki életet él. Nem fárasztja ez a létforma?– Mindhárom gyermekünk felnőtt már, nyolc unokánk is elenged engem és a feleségemet. Minden évben örömmel megyek, és még nagyobb örömmel jövök haza. Feleségem hűségesen elkísér. Budapest az otthonom, a hazám, a notre-dame-i kutatóközpont pedig kutatómunkám „oázisa”. A notre-dame-i központban most nagy lendületet vett a nanoelektronikai kutatás, de nekem itthon is vannak feladataim. Tehetséges tanítványaim, akikkel nagyszerű együtt dolgozni, hazavárnak. Örülök, hogy ösztöndíjat tudok nekik szerezni, pályára állíthatom őket. Én a tanításról mindig úgy gondolkodtam, hogy az több, mint az ismeretek magas szintű átadása. Az egész embert formáljuk, segítjük, készítjük fel a pályára, a versenyre, a helytállásra. És ehhez fontosak a nemzetközi kapcsolatok. Ma is tanulnak végzett diákjaim a notre-dame-i kutatóközpontban.– Nagyon keveset tudunk a Notre-Dame egyetemről. Miért találja vonzónak ezt az intézményt?– A University of Notre-Dame nagyon dinamikusan fejlődő katolikus egyetem. Ma már az Egyesült Államok 270 kutató-egyeteme közül a legjobb húsz között van, ami az ottani versenyben óriási szó. Alapítói 150 évvel ezelőtt a katolikus családok gyermekeinek kívántak magas színvonalú képzést biztosítani. Ma az ökumené szellemében tanítanak, nagyon nyitottan, a XXI. század kihívásaira készítik fel hallgatóikat. Dolgozott a Notre-Dame-ban Kurt Gödel és Erdős Pál matematikus, ötven éve ott él a magyar származású Gábriel Asztrik történész. Gyakori vendégelőadó a canterbury érsek, nemrég tartott előadást Cassidy bíboros, William Bradley elnökjelölt és Elie Wiesel. Az első négy évben a hallgatók a campuson laknak, ahol minden az ő testi-lelki épülésüket szolgálja. A campus, amelynek képe itt látható budapesti dolgozószobám falán, két tó partján fekszik, gyönyörű környezetben. A kollégák igaz jó barátok. A nyolcvankét éves Hesburgh atya, az egyetem előző elnöke munkássága elismeréséül az idén az Egyesült Államok legmagasabb elismerésében részesült, megkapta a Kongresszus Aranyérmét, amit két évszázada évenként csak egy-egy személyiségnek ítél oda a kongresszus két háza.– A felekezeti jelleg nem jelent valamiféle gettósodást?– Éppen ellenkezőleg. A katolikus egyetemek hagyományai, az egyetemes emberi értékek ápolása, a kiválóságra és szolgálatra nevelés szakmai követelményei mellett jelentős többletet is nyújtanak. Az oktatói kar közel hatvan százaléka hívő katolikus, de az egyetem nyitott a más vallású oktatók és hallgatók előtt is.– Amikor részt vállalt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jövő szeptemberben induló informatikai szakának előkészítésében, az indianai példa is vezette?– Meggyőződésem, hogy a felsőoktatás szerepe az előttünk álló évtizedekben tovább nő, és a katolikus egyetemeknek is megvan a maguk sajátos küldetése. Tapasztalataimról beszámolok az egyetem vezetőinek.– Két év óta kuratóriumi elnöke az Első Közép- és Kelet-európai Együttműködés Alapítványnak, közismertebb nevén az Alfa Tv kuratóriumának. Nagy csend van mostanában a huszonöt ország együttműködésére épülő televízió körül. Lesz előrelépés?– Kezdettől fogva részt vállaltam az Együttműködés Csatornája magyarországi kuratóriumában, mert hittem, hogy ez a többnyelvű médium hozzájárulhat térségünk stabilizációjához, egymás jobb megismeréséhez és megértéséhez. A kezdeményezést világszerte nagy rokonszenv övezi. Reményeink szerint 2001 karácsonyán már adást sugározhatunk.– Az értelmiség hivatása című kötetben a nyugati kultúra esélyeiről beszél. Honnan meríti optimizmusát?– A nyugati kultúra két nagy örökség letéteményese. Az egyik a felfedezés kalandja, a tudományos kutatás szelleme. A másik a zsidó–keresztény tanításra épülő etika. E két pillér tartja az emberi életet, a szolidaritás-részvét-szeretet és a hiteles tudás. A tudás részvét nélkül embertelenné válik, a részvét elmélyült tudás nélkül hatástalan. Ha az embercsalád e két pillérre támaszkodik, akkor van esélyünk arra, hogy a következő évezred kihívásaival is megbirkózzunk. Abban bizonyos vagyok, hogy a jövőt nem a szükséges tudás hiánya veszélyezteti majd. Bízom a kutatókban. Ha az embercsalád élni tud, és nem visszaél a tudomány eredményeivel, boldogabb évezred köszöntheti unokáinkat.