A fesztivál

Mindig érdekes jelenségnek tartottam, miként változik át egy kultúra egy másik kultúrává, kik a változás létrehozói, hogyan zajlik le a folyamat, milyen korok veszik észre először a megváltozott stílust és fogalmakat, kik teszik elsőnek a magukévá őket. Például hogyan lett a hellén kultúrából keresztény kultúra, az esztétikai világnézetből etikai világnézet, a mediterrán sokszínűségből római egység. Egy dolog azonban a múltban kutatni, és egészen más korunk változásait folyamatként regisztrálni, amikor magunk is szereplők vagyunk.Tulajdonképpen mindnyájan „konzervatívok” vagyunk, és életvitelünkkel görcsösen ragaszkodunk a jelenhez, sőt a közelmúlthoz is: az újdonság megriaszt bennünket, a régi bort szeretnénk új kupába önteni. Ez nem rossz vagy jó, hanem természetes, akár örülünk az újnak, akár szomorkodunk miatta.Vegyük például az ünnepi színjátékokat, az ógörög tragédiák előadásait. Háromnapos ünnepségek voltak ezek, amelyeken versengtek a szerzők, részt vett az állam, és Athén, Epidaurosz, Taormina grádusait polgárok töltötték meg. A legdicsőbb írók neve fennmaradt (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész), és mivel a fény mellett megjelenik az árnyék is, a gúnyos, szatirikus műfaj képviselőinek, Arisztophanésznak vagy Menandernek a neve szintén átszállt az utókorra.Rómában is előadtak komoly, ünnepi darabokat, főleg görög utánzatokat, de a helyi műfaj inkább – a római temperamentumnak megfelelően – a cirkuszi játék volt, vad és brutális, minden „érték” nélküli, hogy mai kifejezéssel éljek. A drámai sorsú Oidipusz király után így megjelent a gladiátor mint a színpad központi alakja, a hölgyek bálványa, a mai vad sportokat űzők őse. Akár görög, akár római volt a színház, ünnepi hangulat lengte körül, az előadás csak ünnepi körülmények között volt elképzelhető, az adott rá okot vagy ürügyet. Nem volt „szórakoztatóipar”, mint manapság, érdekes azonban, hogy a nézők akkor is, mint ma, hajlandók voltak napokat a színházban tölteni, ki-be jártak, ettek-ittak (mint ma a japán kabukinál). Manapság pedig hosszú órákat töltünk a képernyő előtt, szintén ki-be járva, és majszolva, ezt-azt csipegetve.Mindenesetre az ünnepélyesség megszűnt, még az olimpia is levetette magáról az ünnepi köntöst. Vagyis megszületett az új műfaj, a fesztivál. Elhomályosult benne az ünnepi jelleg, bár a szó még hordja a nyomát (fete; feastday), megmaradt a tömeg, a teatralitás és a festői vagy kultúrháttér. Volt már fesztivál a háború előtt is (például a Wagner-operák számára, vagy ilyen jellegűek voltak az Oberammergauban rendezett játékok is, de csak 1945 után terjedt el valójában; akkor demokratizálódott, összekapcsolódott a szintén „demokratikus” jelenséggel, a tömegturizmussal). Mondanom sem kell, hogy a vallásnak itt már semmi nyoma vagy hagyománya; ezzel szemben a fesztiválnak is megvannak a saját „hősei”: Avignon Jean Vilar rendezéseivel szerzett hírnevet (a XIV. századi pápai palotával a háttérben), és Gérard Philippe volt a sztár. A velencei biennálé is akkor kezdett virágozni, bár emlékszem, kora esti vándorlásom a modern szobrok és más ábrák között valósággal megijesztett.Egymás után kapott szárnyra a cannes-i filmfesztivál, majd a „son et lumiere” kivilágosítások, például az Akropolisz körül, a párizsi Invalides belső udvarában, a piramisok tövében. Az ünneppel annyi kapcsolata volt mindennek, hogy a látványt összekötötték zenével és főként szöveggel, ez utóbbit a nagy irodalmi művekből választották (Szophoklész, Musset, a Biblia). A fesztivál közvetlenül megelőzte a televíziós látványosságokat, de el is tért tőlük: egyesítette a térkihasználás új lehetőségeit, a történelmi várak, kastélyok nyújtotta látványt és a tömeglelkesedést. Felejthetetlen volt a „son et lumiere” Bretagne mélyén, ötszáz helyi szereplővel, akik „eljátszották” a tartomány múltját, beleértve a francia forradalmi vérengzéseket, majd a társadalmi kibékülést. A kastélyháttér és annak színlelt felégetése a késő éjszakában megfelelt a kor követelményeinek: nyílt tér, tömeg, könnyen érthető drámaiság, egy bizonyos történelmi közelség, amely összeköti a nézőt a szereplőkkel. Akár a régi Hellászban.Egyébként a fesztiválműfaj hat a modern színházi felfogásra is. Néhány évtizeddel ezelőtt a demokratizált színpad kilépett az utcára. Megszületett az utcaszínház és a happening, tért nyert az úgynevezett spontaneitás (őse a commedia dell’arte, a rögtönzés művészete) szavakban és gesztusokban egyaránt; a történés megtelt ideológiai tartalommal (kegyetlen rendőr, ártatlan üldözött), a világfájdalmat Krisztusként cipelő antihősökkel, mint Beckett darabjainak szerencsétlen flótásai. Beckett, Adamov és Ionesco már nem helyezi a színészt nemesi kúriába (Csehov) vagy polgári lakásba (Ibsen), jól ismert tárgyak, bútorok közé. Inkább a semmiben, a meztelen térben várja a semmire redukált Godot-t.A fesztivál összeboronál több műfajt, bár egyiket sem engedi kifejlődni, magára találni. Richard Wagner pontosan tudta, mit akar a színpadon: szenvedélyes zenét, gigászi látványt, nemzeti öntudatot, ősmondát. Akkoriban (az 1860-as években) ezt csak Baudelaire értette meg, aki éppen úgy megvetette a nyárspolgárt, mint Wagner. A mai fesztivál nem ilyen merész. Pénzt akar, ezért szórakozást kínál és hollywoodszerű „rendezvényeket”, új és kritikátlan közönséget. A kellék az üvöltő gitár, a vulgáris „son et lumiere” és az alig leplezett pornográfia. Ezzel eléri egy világbajnoki meccs látogatottságát – és bevételét.Mondjuk csak ki: ez az új ünnep. Alkotórészei: a tér, a tömeg, az üvöltés, a lárma, a formátlanság, a bálványozás. Jobban hasonlít a bacchanáliákra, mint a dráma keresztény ősére, a passiójátékra. De ne csodálkozzunk, ha ez a gigantizmus valami egészen mássá, a jövő század műfajává fejlődik. Ne higgyük viszont, hogy valami mással helyettesíthetjük, például a kozmikus térrel, az űrutazás hőseivel, a tudomány technikusaival. A fesztivál végül is művészi műfaj kíván lenni, és így belső életünk felé kell fordulnia. Nem tudunk választ adni a kérdésre, milyen lesz a kibontakozás, de tudjuk, hogy a műfajok metamorfózisa létező jelenség.Két kérdés vetődik fel. A befeléfordulás eléri-e az igazi mélységeket, vagy megelégszik a „római úttal”, amely olyan siralmasan fordított hátat a görögségnek, és a gigantizmusban találta meg lényegét. A másik a mai művészet ipari jellegűvé válása. Nem közömbös, ki a mecenás: a Medici család vagy egy globalizált bizottság?