A magyar „dolce stil nuovo”

Nem túl nagy jelentőséget tulajdonított Vörösmarty világirodalmi tájékozottságának Schöpflin Aladár, aki 1908-ban így írt: „Szellemi érdeklődésében megfér Horatius és Hugo Viktor (sic!); az egyikhez temperamentuma húzza, a másikhoz fantáziája. (...) Shakespeare-be mélyen beleélte magát, de hogy rajta, a latin költőkön, a korabeli francia és német romantikán kívül más is hatott volna rá közvetlenül a világ irodalmából, annak alig van nyoma. Az akkori magyar műveltség színvonalán állott, csak tehetségben volt fölötte. Ha egy-két helyen a nyomára akadunk is nála például Byron világfájdalmának, ez is aligha közvetlen hatás dolga; akkor ez a levegőben volt.”Mindenesetre Schöpfliné az érdem, hogy felvetette a „két Vörösmarty” irodalomtörténeti ötletét. Az ő kettéosztása meglehetősen egyenetlen: az első félbe osztja szinte a teljes életművet, amelyből szerinte jóformán csak a Szózat él túl az irodalomtörténet-írás körein; a másik Vörösmartyé viszont csupán az Előszó, A vén cigány és egy-két töredék. Ezt a másodikat azonban a lehető legélőbbnek tartja: „S ha a legifjabb magyar lírában itt is, ott is látjuk a törekvést, amely tradíciót keresve magának Vörösmartyhoz próbál csatlakozni, a csatlakozópont A vén cigány, amellyel a költő tovább is ható tényezője marad a magyar költészetnek. A mai emberhez az öreg, beteg Vörösmarty áll közelebb, mert az ő lelkében ismerünk rá jobban a mi ellentétektől szaggatott, diszharmóniák közt vergődő, bénulásában időnként görcsösen föllobbanó lelkünkre.”Mint közismert, a „két Vörösmarty” gondolatnak igen nagy sikere volt, hiszen Babits, majd Szerb Antal ezt a felosztást folytatta, más-más terjedelemben, más hangsúlyokkal és következtetésekkel. Schöpflint azonban nem csupán periodizálása miatt idéztem. Hanem azért, mert az általa konstruált első periódusra, vagyis szinte az egész életműre nézve jelentéktelennek minősíti a világirodalmi tájékozódást. Nem sokkal azonban az ő írásának megjelenése után, 1911-ben Kiss Ernő alapos tanulmányban rendszerezi a Vörösmartyt ért Shakespeare-hatást; eljut odáig, hogy azt állítsa: a magyar költő képzelete sok tekintetben rokon Shakespeare-ével. 1915-ben pedig megjelent az a tanulmány, amely a mai napig távlatokat nyitó megközelítésben tárgyalta Vörösmarty indulásának világirodalmi kapcsolatait, azaz Király György cikke: Vörösmarty Volt tanítványaimhoz című költeménye. Ebben bebizonyítja, hogy Vörösmarty ismerte és felhasználta Prudentius Psychomachia című allegorikus kiseposzát; megállapítja a különbségeket is, amelyeket egyrészt esztétikailag minősít, másrészt a Vörösmartynál igen erős – elsősorban Cicero és Seneca által közvetített – sztoikus hatással magyaráz, végül pedig leszögezi: „Még ugyan” inkább a könyvekből, mint lelkéből merít, de hatalmas képzelete és ennek kifejezője, a képekben dúskáló, melodikusan hullámzó nyelve nem szorul eltanult frázisokra, kifejezésekre, fordulatokra, maguktól ömlenek ezek kiapadhatatlan erővel. Ez már az új költői nyelv, a magyar dolce stil nuovo, melynek ő a megteremtője, legnagyobb mestere, s amely e költeményben szólal meg először.”Ezen a ponton szeretném megjegyezni, hogy egy nemrég írott tanulmányomban, amely Nihilizmus vagy skolasztika? címmel megjelenés előtt áll a Magyar Naplóban, hosszan foglalkoztam Vörösmarty és Dante föltételezhető kapcsolatával. Ott kiemelt jelentőséget tulajdonítottam Király György gondolatának, és benne az első csíráját láttam annak a tárgyalásmódnak, amely egységben szemléli Vörösmarty egész életművét, meghaladva a fentebb ismertetett bifurkációt, és amelynek a mai napig legmegszívlelendőbb terméke Martinkó András 1974-ben írott tanulmánya: A „földi menny” eszménye Vörösmarty életművében. Véleményem szerint Király György már tisztában volt azzal, hogy ha a dolce stil nuovót emlegeti, akkor elsősorban Dantéra kell gondolnunk.Említett tanulmányában Kiss Ernő nyomatékosan rámutatott arra a forrásra, ahonnan 1820-tól kezdve Vörösmarty hozzájuthatott többek között Shakespeare-hez is, vagyis a fiatal pap és akkor még író Teslér László könyvtárára. Király György is valószínűsítette, hogy Prudentiushoz is ilyen módon, vagyis barátai – Egyed Antal vagy Teslér László – könyvtárában férhetett hozzá Vörösmarty.Térjünk vissza azonban a Király György által bizonyos szempontból már elemzett Prudentius-hatáshoz. Van több olyan mozzanat a IV. századi költő művében, amelyet Vörösmarty tudatosan mellőz. A legfontosabbra Király már rámutatott, tudniillik arra, hogy a volt tanítványaihoz intézett episztolában teljességgel hiányoznak a megszemélyesített bűnök és erények párbajszerű összecsapásai. Van azonban egy szerintem fontosabb különbség. Ez pedig nem egyéb, mint a latin költemény Praefatiójában kifejtett módszer: Prudentiusnak egy ószövetségi epikus, sőt hősepikai mozzanat szolgált kiindulópontul allegorikus csatájának megrajzolásához, amely szerint Ábrám (a későbbi Ábrahám) legyőzte azokat a királyokat, akik foglyul ejtették Lótot, és győztes hadjáratából visszatérve találkozott Melkizedekkel, aki megvendégelte, és áldozatot mutatott be Istennek. Csak ezek után termékenyül meg Sára, születik meg Izsák mint Isten ígéretének beváltója, és ezek után kapja Istentől új és végleges, meghosszabbított nevét a hős, aki immár nem Ábrám, hanem Ábrahám. Isten ígéretének, vagyis végső soron az emberi nem megváltására vonatkozó ígéretnek az előzménye tehát egy győztes csata!Prudentius szerint tehát egy történeti esemény, ráadásul egy, az ősatyák korában történt és a homéroszi–vergiliusi hősepikai módszerrel feldolgozható történeti esemény szolgálhat alapul a hívő keresztény lelkében lejátszódó, öldöklő küzdelem allegorikus megjelenítéséhez, amelynek tétje nem kisebb, mint az üdvösség. Ez magyarázza a Bűnök és Erények párbajsorozatának vérfagyasztó kegyetlenségét: van itt lefejezés, dárdaszúrás ugyanúgy, mint az ellenfél fejének kővel való szétloccsantása. Ezt a hőseposzi zordságot a szakirodalom meglehetősen idegenkedve szemléli, és kevéssé tartja összeillőnek a keresztény jámborsággal. Utal erre M. Lavarenne is, aki kitűnő kritikai kiadásban tette közzé a szöveget, francia fordítással és alapos bevezető tanulmánnyal, valamint jegyzetekkel.Érthetővé válik azonban a költői szándék, ha arra gondolunk, hogy Prudentius legalább annyira fontosnak tartotta a hősepikai műnem harcias csatajeleneteinek imitációját, mint az allegóriákba rejtett erkölcsi tanítást. Nyilván ez magyarázza óriási sikerét is, hiszen a középkorban végig ezt a művét olvasták, de túlélte a humanizmust is. Király György nem találta a szövegét vagy részleteit a Vörösmarty-korabeli tankönyvekben; hozzátenném azonban, hogy Lánghy Istvánnak a firenzei Giuseppe Gatti nyomán 1825-ben összeállított és bővített latin költészeti szöveggyűjteményében ismét használja a Prudentiustól vett idézeteket.Vörösmarty hasznosította a Prudentius előszava és a tulajdonképpeni cselekmény közötti ellentmondás tanulságát. Egyrészt megtanulta, hogy igazán hitelesen a nemzeti történelem epizódjaira, illetve sorsfordulóira lehet alapozni az emberiség sorsáról, az üdvösségért folytatott küzdelemről írott költeményeket. Nem véletlenül használom a nemzeti történelem kifejezést: Prudentius és más keresztény római költők ugyanis a maguk nemzetének a keresztény hívők közösségét tekintették, nem pedig Romulus ivadékait. Prudentius egyenesen nyugatra teszi az ördög lakhelyét, amely egyes magyarázók szerint Rómára, a Nyugatrómai Császárság fővárosára vonatkozik. Nem tagadom, hogy Vörösmartyra a nemzeti történelem kiaknázásának gondolata Shakespeare művei révén is hatott, de fontosnak tartom, hogy epikus mintát is látott maga előtt, amely felbátorította az ős- és üdvtörténeti mozzanatok tudatos egymásba játszatására.Hadd utaljak a Délszigetre, amely sok olvasat szerint a legelrugaszkodottabban fantasztikus műve a költőnek, s amely mögött mégiscsak kitapintható a hun–magyar őstörténeti kontextus. Sőt tovább is mennék annál, hogy csupán az úgynevezett fantasztikus eposzokban, tehát a Délszigetben vagy a Tündérvölgyben mutassam ki az őstörténeten alapuló történetfilozófia és az allegóriából kifejlő szimbolika egymás mellett élését. Úgy vélem ugyanis, hogy a Zalán futásában is megfogható ez a kettősség. Itt az előhang kiemelten fontos, hiszen az ősi dicsőséget, vagyis az egész rákövetkező epikus cselekményt, a honfoglalás történetét ezen előhanghoz képest példázatként olvashatjuk; voltaképpen tehát Vörösmarty megfordítja Prudentius szerkezeti megoldását, az őstörténet nála hátra kerül, Erény és Bűn csatájának jelenlegi állapota pedig előre. Ily módon az eposz jó vagy elvetemült hőseinek küzdelmében és halálában felhasználhatja azokat a véres csatajeleneteket, amelyeket a volt tanítványaihoz címzett allegóriában még mellőzött.Rövid közbevetett megjegyzés: egy percig sem akarom kisebbíteni Vergilius és Zrínyi modellképző hatását az epikus Vörösmartyra. Csakhogy semmi adatunk sincs arra, hogy Vergiliust antik vagy humanista allegorizáló kommentárral olvasta volna, Zrínyiről pedig ilyet nem is olvashatott, hiszen Kazinczy hosszas ígérgetése ellenére sem írta meg kiadásához a tanulmányt. Igazolható epikus olvasmányai közül tehát egyedül a Psychomachia igazíthatta el, hogyan lehet egy őstörténeti témát hőseposzi eszközök alkalmazásával jelképes emberiségkölteménnyé formálni.A Dante által közvetített, skolasztikus filozófia történeti háttérrel magyarázható költői antropológia hatását fentebb említett tanulmányomban elsősorban három költeményre vonatkozóan elemeztem. Ezek: A Guttenberg-albumba, a Gondolatok a könyvtárban és Az emberek. Megemlítettem ugyanakkor, hogy a Délszaki Tündér meteorológiai varázsereje meglepően hasonlít azokra a képességekre, amelyeket Aquinói Szent Tamás és Nagy Szent Albert nyomán Dante tulajdonít a démonoknak, akik képesek felhőket tornyosítani vagy vihart kelteni. Mindezt annak a feltételezésével tettem, hogy a Zalán futása írásának idején Vörösmarty már megismerkedett Dantéval; fogható bizonyítékot erre is a Teslér-féle könyvjegyzék után remélhetünk. Hozzátenném azonban azt is, hogy menny és pokol látomásszerű megjelenítése a Tündérvölgy alapsajátsága is; emögött is olvasmányélménynek kell működnie, hiszen az a pár sor, amelyet Vörösmarty bizonyosan olvasott az Erdélyi Múzeumban Döbrentei Gábortól Dantéról, édeskevés volt a költői építkezéshez. Újra utalhatunk a Délsziget pokollátomására is; ha mindezeket a mozzanatokat, összekötjük az említett nagy gondolati versekkel, akkor szerintem van bizonyos jogunk világirodalmi orientációra következtetni: úgy látszik, hogy Shakespeare-en kívül az európai romantika korában romantikus mesterként és szinte kortársként fölfedezett Dante segítette hozzá fantáziaalkatának kibontakozásához.A Prudentius figyelembevételével alkotott Volt tanítványaimhoz legmegragadóbb és legfeszültebb jelenete az, amikor a Bűnök teljes serege felfejlődik, csatasorba rendeződik, hogy rátámadjon a rendíthetetlen nyugalommal álló és nyugodtan váró Erényekre. És ekkor a várva várt ütközet helyett közbeszól az isteni végzet egy természeti katasztrófa, hirtelen leszakadó vihar képében. Végül is ez, és nem egy csata dönti el az összecsapást, e katasztrófa sodorja a pokolra a Bűnöket. Nem lehet nem gondolnunk az Előszóra, amelyben hasonlóan ünnepélyes, szakrális, élőképbe merevedő várakozást fest a költő a vész kitörte előtt. Csakhogy a vész abban a versben a jókat és igazakat sújtja, az erényt és erényeseket pusztítja el.Úgy tűnik, hogy Vörösmarty egyképpen cselekedett mind Prudentius, mind Dante világának általa asszimilált elemeivel: az Előszóban megfordítja a Psychomachia kimenetelét, és a gonoszt, a Bűnt juttatja győzelemhez, Az emberek című költemény látomásában pedig az ésszel felruházott sátán győz, nem úgy, mint a mintát szolgáltató dantei Purgatórium Buonconte-epizódjában, ahol az ésszel szövetkezett rosszakaratot végül is legyőzi az isteni kegyelmet jelképező angyal. Ilyen értelemben igaza van Rajnai Lászlónak, akinek Vörösmarty-könyve csak a megírása után negyven évvel, tavaly jelenhetett meg: „Menny, Föld és Pokol – szabadság, küzdés, szolgaság: ez az a három roppant emelet, mely kezdettől fogva ott feszül a világban és az emberi lélekben. A romantika forradalma és nagyszerűsége éppen azzal mérhető, hogy legjobb képviselői újra fölfedezték, bejárták és birtokba vették tartományait, és teljesítményeiket is csak ilyen arányok közt képzelhetjük el. Vörösmarty azért legnagyobb költőnk, mert életében mindhárom országnak lakója volt, sőt élete – méghozzá szervesen, időrendben – nem más, mint vándorlás egyikből a másikba. A boldog szigetekről a földi küzdelmek, a »férfimunka« harcaiba kényszerítette sorsa, majd e harc bukása után elevenen poklokra szállott, meggyalázott népével együtt.”