A népnek nemzetbe emelését!

A Szózat kétszáz esztendeje született költőjét, Vörösmarty Mihályt kora ifjúságától kezdve a haza és a nemzet sorsa foglalkoztatta. Hamarosan azonban nem érte be azzal, hogy egyike legyen a múlt „dicsőségét” ünneplő és korának elmaradottságát, kiszolgáltatottságát panaszló tollforgatóknak. Az Árpád és „fiai”, majd a Hunyadiak és a Zrínyiek példaadását nem csupán tisztelettel, hanem tettekre sürgetve idézte.A „hőskölteményét”, a Zalán futását 1825-ben megjelentető ifjú költő, várva a hatalom által oly régóta mellőzött országgyűlést, „amely honnunknak sebeit valahára bekötné”, kétségeskedik, hiszen „félnünk kell, hogy vérezni hagyja tovább is”. (Országgyűlés, 1825.) Lelkesíti a reformmozgalom kibontakozása, hiszen számára egyértelmű, amit a hazáról szólva így fogalmaz: „Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet.” (Magyarország címere, 1832.) Az „újítás megrögzött ellenzőit” ismételten megróva (Az újítás ellenségeihez, 1830): „Gyors az idő, haladót koszorúz, maradóra homályt vet.” (Jelenkor, 1837. június 3.), Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth eszméit teszi magáévá, sőt az utóbbi hírlapi érvelését külön tanulmányban igenli.A magyar költészetben Vörösmarty kivételes erővel és céltudatossággal adott hangot a „népérdeknek”, megjelenítve a következetes reformerek törekvését a megújhodásra a népnek nemzetbe emelése által. Nemcsak arra figyelmeztet, hogy a mélyben „fárad a nép óriás kezével” (Liszt Ferenchez, 1840), hanem arra is: minden jobbulás feltétele, hogy a „nyomorú pórnép” jusson ki „baromi” állapotából. (A Guttenberg-albumba, 1839). A Nemzeti Színház nyitó darabjának, az Árpád ébredésének (1837) címadó hősét feltámadásakor a jelképes alakok sorában egy „napszámos” is köszönti, mégpedig fizikai munkával önként járulva hozzá nemzeti kultúránk felvirágoztatásához.Túlmutatva a műveltség terjesztőinek egykorú szemhatárán, a költőt még a vasolvasztás látványa is társadalompolitikai meggondolásokra készteti, a „zsarnok” fenyegető fegyvereit szembesíti a paraszt „csak használni tudó” ekéjével. (Vashámor, 1839.) Művelődéstörténeti felismerésnél többet jelez az a hivatkozása, miszerint „emlékek” őrzik a nép életét” is. (Emléksorok, 1840.) Még egyértelműbb a nemzetfogalom polgárosító kitágításának követelményeként figyelmeztetése: „... nem csak dicsőké a haza, / a munkás pór, szegény, / Bár észrevétlen, dolgozik / a hon derűletén.” (Honszeretet, 1843.)Polgárosító szándéka mondatja vele – a reformtábor legjobbjaihoz hasonlóan – a rendi előjogok és előítéletek ellenében – a személyes teljesítményre ösztönző szavakat: „... légy tetteid által / Őse családodnak, s a haza áldani fog.” (Ősök, 1842.) Hasonlóképpen figyelmezteti a felnövekvő nemzedéket: „Legyen minden magyar utód / Különb ember, mint apja volt.” (Jóslat, 1847.)Összhangot, sőt kölcsönhatásokat ismert fel a hazai és a nagyvilágban jelentkező szabadságtörekvések között. Már 1830-ban, nem utolsósorban a francia, a belga, a lengyel fejlemények hatására, így formálódott figyelmeztetése: „... halld s vedd szívre, magyar nép: / Legszentebb vallás a haza s emberiség.” (Pázmán, 1830.) „Példát” arra, hogyan kellene sikeresen „küzdeni s élni”, „honn s künn jól tenni az emberiséggel”, a polgárosult Angliából remél a „születendő nép” költője. (Miss Pardoe emlékkönyvébe, 1840.) Együttérzést ébresztő, de riasztó fejleményeket a levert szabadságharcok nemzetének, a lengyelnek a sorsából olvas ki. Alighanem ez juttatja el a hazaszeretet „rendületlenségét” valló költőt a rettenetes vízióhoz „a nagyszerű halál”-ról s a sírról, melyben „népek” részvéte közepette „nemzet süllyed el”. (Szózat, 1836.) Egy évtized múltán a Habsburg Birodalom lengyel tartományaiban hatalmi segédlettel felszított „testvérgyűlölési átok” következményei intelmet is hordozó keserűséggel mondatják vele, hogy „Az emberfaj sárkányfog-vetemény, / Nincsen remény!” (Az emberek, 1846.)De Vörösmarty esetében a rémlátomások sem ölték ki a költői és közéleti küldetéstudatot, a tettekre szólító belső parancsot. Már az 1830-as évek derekától gyakori szereplője volt szavaival és tetteivel a bécsi rendőr-minisztériumba jutó besúgó jelentéseknek. Hiszen mind szorosabbá vált kapcsolata a reformellenzék legkövetkezetesebb tagjaival, Wesselényivel, Deákkal és egyre inkább Kossuthtal. Tudták róla, hogy akadémikustársai befolyásolására törekedett, vezető szerepet vállalt a Nemzeti Körben, majd az Ellenzéki Körben. Verseit szavalta összejöveteleiken, sőt közreadta azokat az utóbb külföldön megjelentetett, cenzúrázatlan kiadványában. Híre volt annak, hogy Petőfiben nemcsak a nagy tehetséget ismerte fel, hanem a reformellenzék támogatásával biztosította versei gyűjteményének megjelentetését is.Vörösmarty tudva tudta, hogy a jövő roppant megrázkódtatásokkal terhes, de veszedelmesnek tartotta a lehetőségeket mulasztó tétlenséget is. Önmaga biztatására írja le, hogy „mégis-mégis fáradozni kell”. És küzdőképessége felajzásával, ellensúlyozva önkínzó kételyeit fogalmazza meg hitvallását: „Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani, / Hogy végre egymást szívben átkarolják, / S uralkodjék igazság, szeretet. / Hogy a legalsó pór is kunyhajában / Mondhassa bizton: nem vagyok magam! / Testvérim vannak, számos milliók; / Én védem őket, ők megvédenek engem. / Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.” (Gondolatok a könyvtárban, 1844.)A hatalom gyakorlóitól pedig megkívánja, hogy „... bármi sorsnak ellene, / Vezessen egy nemes s nagy gondolat, / Hogy nemzetünknek mindenik nyomára / Ragyogjon emberméltóság sugára.” (Hymnus, 1844.) Az „eggyé lett nemzet” képét előlegezi 1846 végén a Nemzeti Körben versét mondó Vörösmarty, de tovább élő aggodalmait csak a tettek sürgetésével tudja csillapítani. (Országháza, 1846.)1848 tavaszán, amikor végre annyi reménység törvényekben is testet ölt, Vörösmarty dicséri azokat, „kik a magyarországi népek (!) szabadságáért üldözést szenvedtek”, és mindazokat is, akik „szorgalmasan hordták össze az anyagot”, hogy „az összes népet befoglalandó épület készülhessen”. (Pesti Hírlap, 1848. május 20.) Állást foglalt a hazai zsidóság jogegyenlősítése mellett is, amit azonban csak az előítéletek oszlatásával és a társadalmi közeledés megteremtésével látott sikerrel megvalósíthatónak. (Pesti Divatlap, 1848. május 13. – Pesti Hírlap, 1848. június 4.)Vörösmarty szót emelt az ellen, hogy a nagy eredmények (jobbágyfelszabadítás, polgári szabadságjogok, a magyar országgyűlésnek felelős kormány stb.) törvénybe foglalását tétlenség kövesse: „Ha eddig hirdettük a szabadságot, most felelősek vagyunk megtartásáért.” (Pesti Hírlap, 1848. június 6.) És ennek megfelelően cselekedett. Elfogadta, hogy Kossuth, akit két helyen is képviselőnek választottak, az egyik mandátumról az ő javára mondjon le. Képviselőként, illetve a Kegyelmi Főtörvényszék bírójaként mindvégig kitartott a nemzet megújhodásának ügye mellett.A katonai vereséget és következményeit testileg-lelkileg megszenvedő költő nehezen, de megőrizte reményét, hogy egyszer még „vihar hevében” megtisztuló „új világ” születésének ünnepét ülheti nemzete. (A vén cigány, 1855.)Temetésén óriási tömeg búcsúztatta a haza szeretetére buzdító Szózat költőjét. Hadd idézzük emlékét annak a polgárosító „új világnak” a szorgalmazójaként, amely a népet a nemzetbe öleli!