A sikerek teljesen elvakítottak bennünket

Ki ne emlékezne arra, hogy 1993 és 2010 között szinte felfoghatatlan kosárlabdaláz uralkodott Pécsett. A tizenegyszeres magyar bajnok pécsi kosarasok kultúrát teremtettek, ideálokat neveltek, miközben mindenki az ő meccseikre akart bejutni. Ennek a klubnak hosszú időn át volt az ügyvezetője Rózsa Gábor. Az az ember, akivel sportvezetőként szinte egyedül vitették el azt a balhét, amely a pécsi női kosárlabdacsapat gazdasági összeomlását jelentette.

Rózsa Gábor, akit szinte elvakítottak a pécsi kosárlabdacsapat sikerei Fotó: Lantos Gábor

– A hatszoros olimpiai bajnok, a női kosárlabdázás legnagyobb alakja, az amerikai Diana Taurasi tényleg azt mondta, hogy a pécsi sportcsarnok olyan, mint a Madison Square Garden New Yorkban? Vagy ez csak kisvárosi legenda?
– Tényleg ezt mondta, s arra gondolt, hogy milyen elképesztő hangulat uralkodott ott, amikor még a Pécs volt Magyarország legjobb kosárlabdacsapata – kezdte az interjút Rózsa Gábor. – Azt is hozzátette: szeretne egyszer ide eljutni. Nem került rá sor. Azért nagy dolog ez, mert ő az, akihez soha senki nem fog felérni. Ki merem mondani: nem lesz egyhamar olyan játékos, aki hat olimpiát nyer női kosárlabdázásban. Egyedi és megismételhetetlen.

Rózsa Gábor sem akarta elhinni, hogy a képen lévő hatszoros olimpiai bajnok, Diana Taurasi a Madison Square Gardenhez hasonlította a pécsi kosárcsarnok hangulatát
Fotó: PAUL ELLIS / AFP

Rózsa Gábor, akit szinte elsodortak az események

– Három betűből áll a szó, a város neve: Pécs. Mi jelentett ez önnek?
– Az összetartozást és a baráti szeretetet jelentette. Kevesen tudják, hogy a pécsi szerepvállalásom előtt Miskolcon dolgoztam a DKSK, vagyis a Diósgyőr csapatánál Pesti srácként, mert amúgy a fővárosban születtem. A Pécs azonban teljesen más volt. Nem véletlen voltunk sikeresek. Mindig azt gondoltam, hogy ez egy megbonthatatlan egység, amely sosem változik, változhat meg.

– Azt hitte, hogy az a kegyelmi állapot, amelyben hosszú éveken át éltek, örökké fog tartani?
– Igen. Ma már tudom, hiba volt ez, mert elvakítottak bennünket a sikerek. A racionalitás kiköltözött az ember agyából. Mindezt el is hitettük egymással. A női kosárlabda Pécsett akkor kultikus dolog lett. Sokan ezt egyedül Rátgéber Lászlónak tulajdonítják. Részben van igazuk, mert az első pécsi bajnoki aranyat Vertetics István vezetésével nyerte meg a csapat, s ne feledkezzünk meg Fűzy Ákos személyéről sem. Plusz ennek a csodának a kiteljesedéséhez azért a játékosok is kellettek. Balázs Hajnalka, Horváth Judit, Jolanta Vilutitye, Sztojkovics Éva s a többiek. 

Mai szemmel nézve abnormális hangulatban teltek a napjaink, hónapjaink.

Rátgéber érkezésével sok minden megváltozott, mert a hazai eredmények mellett a nemzetközi sikerek sem kerülték el a Pécset.

– Aztán egyszer csak mindennek vége szakadt. Előbb Rátgéber László, majd Fűzy Ákos távozott Pécsről, s ön maradt meg e nagy hármasból egyedül. Ráadásul ekkor kezdődött el az az időszak, amelyre rémálmaiban sem gondolhatott.
– Ez pontosan így történt. Az én életem nem szólt másról, csak a támogatások gyűjtéséről. Ráadásul, ahogy jöttek a hazai és nemzetközi sikerek, úgy nőtt nagyobbra az étvágy, amivel anyagilag már nem lehetett lépést tartani. 

A két sikeredző: Rátgéber László (elöl) és Fűzy Ákos Pécsett
Fotó: Czika László

Senki se feledje, hogy ebben az időben még nem létezett a taotámogatás. Fűzy Ákos 2010-ben úgy ment el, hogy azt a bajnokságot még megnyerte.

De mai ésszel felfoghatatlan, hogy egy ennyire sikeres csapat milyen könnyen jutott az ebek harmincadjára.

A város is hol támogatott bennünket, hol nem. A világ és az ország is a gazdasági válságban szenvedett, mi sem tudtunk támogatókat találni. A cégek és a döntéshozók úgy voltak vele, hogy úgyis ott a sok néző, a rengeteg bérletes, mit sírunk mi azért, hogy adjanak nekünk pénzt.

– Utólag visszanézve az eseményeket, nem gondolja azt, hogy tovább nyújtózkodtak, mint ameddig a takaró ért?
– Dehogynem. Hajszoltuk az eredményeket, a realitáson felül költekeztünk egy ideig. 2007-ben ezt felismerve jelentős nadrágszíjhúzás következett. Oda jutottunk, hogy már Rátgéber László anyagi elképzeléseit, a csapatra vonatkozó sztárigazolásokat sem tudtuk teljesíteni, ezért Laci 2008-ban elhagyta Pécset. 

Alulról kezdtünk építkezni, sokkal kisebb költségvetésesel.

Ezt megsínylette a csapat. A következő szezonban a Szeged megvert bennünket az elődöntőben, ez akkor felfoghatatlan kudarcnak számított. A város vezetői ekkor megijedtek, s azt kérték, hozzuk vissza Rátgébert. De már ezt sem tudtuk vállalni.

– Mennyire volt fájdalmas, hogy gyakorlatilag egyedül az ön nyakába varrták a pécsi női kosárlabdázás anyagi csődjét?
– Nem egyedül az enyémbe, de nekem így is nagyon fájt. Ez az időszak örök nyomott hagyott bennem, borzalmas volt. 

De felálltam, újra sikerekért harcoló csapatért dolgozom Szekszárdon. Ez a város egy ékszerdoboz, családias egymást segítő emberekkel. 

Jó itt átadni harmincöt év tapasztalatát. Öröm, hogy hazai és nemzetközi játékosok, sportvezetők százait ismerem, elismernek.

– Hogyan volt képes mindezt elviselni?
– Úgy, hogy a nehéz időkben az egész család végletekig kitartott mellettem, a volt apósom, Katzirz Béla (a magyar labdarúgó-válogatott egykori kapusa) volt az ügyvédem. Azóta elváltam. Abban az időben, amikor ez az egész zajlott volt, hogy be kellett mennem a pécsi belvárosba, a fal mellett osonva haladtam, állandóan azt figyeltem, engem néz-e valaki? Abban a városban, ahol pár éve ezt megelőzően a szinte a vállukon vittek az emberek. Hogy jutottam el ide? Másokkal is túlságosan vak voltam, hittem abban, hogy a fekete-fehér szív mindenen átsegít. Megjegyzem, én egy fillért nem loptam el soha sehonnan. Innen kellett felállnom, de a sportágban megélt 35 év tapasztalata nagyon sokat segít és segített.

– Végül is mi volt a vád ön ellen?
– Többek között a számviteli fegyelem súlyos megsértése.

– Megsértette?
– Az ítélet szerint igen. Ezzel együtt tegye fel a kezét az a magyar sportvezető, aki soha az életében nem sértette meg. 

Harmincöt éve vagyok sportvezető, nem magamat akarom felmenteni, mert amiért hibáztam, azért nagyon komolyan megfizettem.

S miközben zajlott ez az ügy, folyamatosan azt éreztem, hogy ezt a tizenegyszeres magyar bajnok és kupagyőztes csapatot nem akarják megmenteni. Úgy érzem, hogy soha nem is akarták. Hozzáteszem: sajnos erre én sem voltam képes.

– Rátgéber Lászlóval milyen most a kapcsolata?
– Egy évtizedig csendes volt. Nemrég a fiam kapcsán kértem tőle segítséget, abszolút nyitott volt, leültünk, néhány dolgot meg tudtunk beszélni. Nem hívogatjuk egymást minden nap, normális sportvezetői kapcsolat van köztünk.

– A legmélyebb időszakában a családján kívül kire számíthatott? Szokták volt mondani, hogy ilyenkor derül ki, mit ér az a sok telefonszám, ami az ember mobiljában benne van.
– Amíg az ügy zajlott, csak a családomra. Ekkor már egy Pécs melletti kis faluban laktam, ott alakult ki egy baráti kör, néhány családdal, meg pár ősrégi kosaras barát állt mellém.

Ők ma is mellettem vannak. Amúgy egy-egy személyes találkozás alkalmával, azok, akik régről ismertek, teljesen értetlenül álltak az egész ügy előtt, nem értették, hogy mi történik.

Pont velem. 

Micsoda csapat, micsoda szurkolók! Felejthetetlen pécsi emlékek
Fotó: Facebook

Többen feltették a kérdést: miért csak pont velem történik meg mindez? Amióta visszakerülhettem a sportág körforgásába, ez is kissé megváltozott. Jobb lett minden. Vagy más. Négy éve minden nyáron az U18-as válogatott mellett tevékenykedem, élmény a régiekkel újra együtt dolgozni, külföldi sportvezetőkkel találkozni, barátsággal összeölelkezni. Teszem a dolgom, szeretem csinálni, miközben úgy érzem, engem is szeretnek.

Heves káromkodás a vesztes olimpiai selejtező után

– Mit érzett akkor, amikor 2024. február 11-én a soproni olimpiai selejtezőn Spanyolország egy ponttal legyőzte a magyar női válogatottat és ezzel eldőlt, hogy nem jutunk ki a párizsi olimpiára?
– Dühöt, elkeseredést, fájdalmat. Úgy káromkodtam, mint még soha. Tartok tőle, a következő években nem leszünk ennyire közel az olimpiai szerepléshez. Mert ott brutálisan közel voltunk ehhez. 

– Azóta sok minden megváltozott. Többek között sikerült kétszer kikapni a sehol sem jegyzett bolgár válogatottól és elbuktuk az idei Eb-szereplést. Miért?
– Most mondjam azt, hogy ide vezet, ha a játékosokat túlfizetik, ha elkényelmesednek? Azért nehéz erről beszélnem, mert én is benne vagyok ebben a körforgásban. A játékosok fejében kellene rendet tenni. Hogy nézzenek már rá mondjuk az izraeli kosárlabdázókra, ahol az ottani játékosok szülei talán épp az országért háborúznak. 

Kimondom: azt hiszem, kissé elkényelmesedtünk.

Az is elszomorít, azt is nagyon sajnálom, amikor azt látom, hogy páran nem érzik magukénak a zászlónkat, a himnuszt. 

Magukba roskadtak a magyar női kosárlabda-válogatott játékosai, mert nem jutottak ki az olimpiára
Fotó: Csudai Sándor

Ezt az állapotot kellene nagyon gyorsan megváltoztatni. Hozzáteszem, mindez nem női kosárlabda-specifikum. De azt is látom, hogy a sportág idehaza most nem a legjobb napjait éli. Ám arra nem vagyok hajlandó, hogy mindezért csak azokat tegyem felelőssé, akik játszanak vagy akik sportvezetők.

– Kire gondol még?
– A nyáron volt egy Universiade, ahol a magyar női egyetemi válogatott bronzérmes lett. Kapcsolgattam a nem tudom én, hány magyar sporttévét, hátha valahol elcsípem ezt a meccset. Esélyem sem volt. Az egyik csatornán abban az időben, amikor a bronzéremért játszottak a magyarok, két és fél órán át szinkrontoronyugrást adtak, ahol egy szál magyar nem szerepelt még soha.

– Ön szerint ehelyett az Universiadét, s onnan is magyar női kosárlabdázók bronzmeccsét kellett volna adni?
– Hát nem? Ez elképzelhetetlen lenne Spanyolországban, Franciaországban. Pécsett az is vitt minket előre, hogy ideálokat teremtettünk. Ha van egy magyar női kosárcsapat, amely a sportág jelenlegi helyzetében bármilyen sikert ér el, azt nem kellene eltitkolni. Büszkének kell lenni rá. Úgy nem lehet ideálokat teremteni, hogy nem tudunk a létezésükről. Miközben egy másik sportág, a kézilabda esetében az utánpótlás vb-ről minden magyar mérkőzést élőben ad a tévé. Ilyenkor nagyon mérges vagyok. Nem a kézilabdázókra haragszom, dehogy is. A döntéshozókra.

– Ugyanakkor, akik megnézték az idei bajnoki döntő ötödik, mindent eldöntő mérkőzését, és látták azt a nagyon alacsony színvonalú játékot, amit a két finalista csapat elővezetett, talán joggal mondhatják azt, hogy miért kellene a tévének női kosárlabdát adnia? Nem?
– Rendben, ezt elismerem, miközben az egy meccs volt, hatalmas küzdelemmel, óriási téttel. Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor a kilencvenes években a Pécs, a Sopron vagy a Diósgyőr dominált a magyar bajnokságban, elképzelhetetlen volt egy ehhez hasonló produkció. A női kosárlabdázás mára annyira fizikális lett, ami a játék rovására megy, s ez sem tesz jót. Ettől persze még lehetne jó meccseket játszani.

Hozzáteszem: amikor a Szekszárd az Euroligában vagy az Európa-kupában játszott, az sem került képernyőre. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert a döntéshozók szerint a magyar női kosárlabdázás nézhetetlen.

Ha nem tudunk kijutni az Eb-re sem, mit akarunk mi voltaképpen?

– Nem lehet, hogy ez nem a mi sportágunk? Hogy lejjebb kellene adni az elvárásokat?
– Most, ha erre azt mondom, hogy de – megköveznek. Nem, ez nem igaz. Akkor a mi sportágunk volt, amikor a Pécs bronzérmeket nyert az Euroligában, vagy 3-4 ezren szurkoltak Pécsett? Amikor a Sopron megnyerte a legrangosabb európai sorozatot? Amikor Kiss Lenkével vagy Boksay Zsuzsával, később Balogh Judittal a magyar női válogatott Eb-bronzérmeket nyert? Most nem?

Nagy kihívások Szekszárdon

– Szekszárdon dolgozik, ez a klub is szinte hasztalan üldözi a nagy sikert, hiszen az elmúlt tíz évben egy Magyar Kupa-győzelmen túl a bajnokságban nem tud igazán nagy áttörést felmutatni. Azaz a tolnai klub képtelen volt megnyerni a bajnokságot.
– Két éve dolgozom itt intenzíven. A nagyokkal szemben valóban nehéz dolgunk van, de amit csinálunk, az egyáltalán nem haszontalan! Szekszárdon harmincezren élnek, a KSC a város első számú csapata, amely nyolcadik éve nemzetközi szerepléssel kényezteti el a szurkolóit. Szerintem ez óriási eredmény. Mielőtt idekerültem, a csapat 2021-ben bronzérmet nyert az Európa-kupában, utána kétszer szerepelt az Euroliga főtábláján, 

Bombaerős csapatokat láttunk és látunk vendégül ebben a kisvárosban. Magyarországon kevesen mondhatják ezt el. Magyar Kupa-aranyérem, ezüstök, bronzérmek. Mindez óriási szó. 

Higgye el, ezt már látom belülről. Nem mellékesen ez a klub nevelte ki Studer Ágnest vagy Miklós Melindát a sportágnak. Ha csak ezt a két játékost, az ő pályára állításukat tekintem, már ez is óriási dolog. Ugyanakkor azt látom, hogy a tao megjelenésével a klubvezetők képtelenek olyan pénzeket találni, amelyek még a klasszikus szponzori támogatás alapelveinek felelnek meg. Nem a sportvezetők lustultak el, ezt vágják ugyanis a fejünkhöz. A támogatók nem adnak, mert azt mondják, minek adjanak, ott a tao, úgyis van. Vagy ha adnak, akkor taót adnak. Amit – sajnos ezt is nagyon kevesen tudják – nem lehet a felnőtt csapat üzemeltetésnél minden célra felhasználni.

– A pécsi női kosarasok 2025-ben bronzérmet nyertek az NB I-ben, de a Lauber Dezső sportcsarnokot egyszer sem sikerült megtölteni. Hol vannak azok az emberek, azok a drukkerek, akik nem is olyan régen még egymást ölték a jegyekért?
– Más lett a fókusz számukra vagy Budapestre költöztek. Az akkori törzsszurkolók édesapák és édesanyák lettek. Volt egy korosztály, akinek hosszú éveken át az jelentette az életét, hogy a pécsi kosármeccsekre járhattak. Már csütörtöktől erre készültek. Százak. Ezrek. Ma már nem. Minden megváltozott. 

A mostani pécsi csapat ma nem olyan erős, hogy tömegeket mozdítson meg. Ugyanakkor azt is elismerem, hogy az sem volt normális, ami a mi időnkben zajlott.

Hogy budapesti újságírók rajtam kérték számon, miért olyan kevés a sajtóhely. Hogy mindenki Pécsre akart jönni kosárlabdát nézni. Hogy a játékosok a szurkolók személyi igazolványába adtak aláírásokat. Ez nem mese, ez megtörtént. Ott voltam, láttam, átéltem. 

Rózsa Gábor szerint mára minden megváltozott, Pécsett sincsenek már tömegek a női kosárlabdacsapat meccsein
Fotó: Lantos Gábor

Szinte meghasonlottam, amikor az összeomlás után egyszer csak két pécsi csapat született. A PINKK, amelynek én voltam a névadója és a PEAC-Pécs. Ki gondolta volna, hogy lesz egy bajnok pécsi kosárcsapat, amelynek a hazai meccseit Komlón, Kozármislenyben meg az Isten tudja, hol kellett játszania? Most gondolja meg, mit érezhettek az addig elkényeztetett drukkerek. És ez a csapat, a PINKK 2014-ben úgy lett magyar bajnok, hogy a mindent eldöntő, ötödik mérkőzést Pécsett nyerte meg a PEAC ellen. 

Ez volt Iványi Dalma játékos-pályafutásának utolsó meccse. Iványinak ma szobra kellene legyen a baranyai székhelyen.

Állítom, egy szál virágot, városi kitüntető címet nem kapott pályafutása lezárását követően akkor a pécsi vezetéstől azért, amit a városért tett. 

– Három nevet mondok: Horváth Judit, Fűzy Ákos és Fricsi Dóra. Három ember, három olyan személy, akik ma már nincsenek az élők sorában. Mire gondol, ha eszébe jut ez a három név?
– Arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy élek, hogy a szeretteim ott lehetnek a közelemben. Mind a három halál – mint minden halál – felfoghatatlan. A szekszárdi Fricsi Dóra 12 évesen az edzésen lett rosszul, majd meghalt. Borzalmas tragédia. 

Ez a haláleset sokak életében hagy kitörölhetetlen nyomot, s persze nagyon megrázta közösségünket, a csapattársakat, gyereket, szülőket, szurkolókat, támogatókat. Budapestről is jöttek az együttérző üzenetek.

Drága gyermek… Mint anno Pécsett Horváth Judit. Vele két évet dolgoztam, Fűzy Ákossal tizenötöt. Hányszor, de hányszor jutnak eszembe, hogy miért kellett ott és akkor, abban a pillanatban annak a busznak balesetet szenvednie, amelyen Ákos (és Tapodi Péter) ült. Miért akkor ment arra az a busz? Miért nem öt perccel később? Mi van akkor, ha Horváth Judit két perccel később érkezik meg motorjával ahhoz a sarokhoz, ahol motorbalesetet szenvedett és életét vesztette. De Horváth Juditnak van egy szobra Pécsett. Legalább neki van. Ha a még élőknek is emelnének, sok javaslatom lenne.