A Nyugat és örökösei

A házban, ahol lakom, négy éven át működött a Nyugat szerkesztősége. Aki megnéz például egy 1912-es számot, a fejlécen ezt olvashatja: Szerkesztőség és kiadóhivatal Budapest, Lónyay utca 18. Ezt néhány éve derítette ki a ház egyik tiszteletre méltó lakója, azóta emléktábla örökíti meg, hogy 1912 és 1916 között itt szerkesztették a Nyugatot.Eljátszom a gondolattal, hogy 1916 ősze van. Az ablak alatt Kaffka Margit megy el, ő mindig siet, hozza Osvátnak a Két nyár című novelláját. (Ezután nem egészen három évig élt még.) Somlyó Zoltán az Artista-Hotel című verset hozza, nagyon örül, hogy megírta, hallom, ahogy skandálja: „A sötét uccának mélyén, hol sötéten ég a láng is, / S a kapunak tejüvegje, mint a kripta, oly komor.” Ferenczy Béni egy orosz hadifogolyról készült rajzával érkezik, Móricz egy honvédnaplóból írt elszomorító dokumentumírását hozza.A háború közepén vagyunk.Kinézek, most feltűnik Ady. Igen, ő! Mi mást hozna, legújabb versét – Hozsánna bízó síróknak –, az éjszaka fejezte be. Azt a biztatást írta meg benne, amire ma minden ember vágyik: „Mindig volt titkos, valamis Názárethje az emberi Jónak, honnan elindult könnyesen.” Még csak a fejében kész, de talán a következő számra megírja haragos jegyzetét is, Az én kálvinistaságomat. Ignotust nem látom, ő már kora reggel bejött a szerkesztőségbe, válaszát fogalmazza a szent életű és nagy tiszteletű püspöknek, aki tőle érthetetlen felületességgel és a tények ismerete nélkül bírálja, vagyis inkább szidja „a modern és perverz írókat”, akikben „kismiska a hazafiság”. Adyra is gondol, de elsősorban Babitsra. Arra a Babitsra, aki ekkor kezd hozzá a keresztény-katolikus irodalom legnagyobb műve, a Divina Commedia fordításához.A lap amúgy karcsú és szerény, hatvan oldal, feleannyi, mint a mai irodalmi folyóiratok, s mint a főszerkesztő írásából megtudjuk, olvasók és előfizetők tekintetében még soha ilyen jól nem állott, mint most, vagyis 1916-ban.A Nyugat Babits halálával szűnt meg. Az utódjaként induló Magyar Csillag a német megszálláskor, a Kelet Népe Móricz halálával, a Válasz, az Újhold a fordulatkor, vagyis a kultúra felszámolásakor. Azután új korszak következett.Ma több száz folyóirat létezik Magyarországon. Ezek közül azokat, amelyek kvalitásukat tekintve a legjobbak közé számítanak, bátran tekinthetjük a Nyugat utódainak. Min mérhető a kvalitás? Talán azokat a lapokat, amelyeket a Nemzeti Kulturális Alap folyóirat kuratóriuma évek óta a legnagyobb támogatásban részesít, nevezhetjük a legjobbaknak. S mégis, mi a sorsuk ezeknek a legjobban támogatott lapoknak? Kínos, lassú vegetálás.Ki vitatná, hogy az évi tíz-tizenkét milliós támogatás, amelyet ezek a lapok az államtól, illetve a Nemzeti Kulturális Alaptól kapnak, kevés? Senki. De sajnos, az előállítás felére elég. Ki vitatná, hogy a kísérletező, az új, a kisebb költséggel előállítható lapokra is szükség van? Ki irigyelné tőlük a támogatást? Ki vitatná, hogy az irodalom még soha ilyen kihívásokkal nem nézett szembe, jövője talán soha nem bizonytalanodott el ennyire, mint a század utolsó éveiben? Minden jel arra mutat, hogy igényes kultúrát létrehozni és „eladni”, olvasókat nevelni az elkövetkező időben nehezebb lesz, mint bármikor volt. Hogy a legendás szerkesztők – ha vannak ilyenek, és biztosan vannak – népszerűsége sohasem fog vetekedni a médiasztárokéval?Mégis – vagy éppen ezért –, nem kellene a két-három legjobb folyóiratot, az irodalom eleven és valami csoda folytán még mindig létező műhelyeit a nemzeti örökség részének tekinteni? És ahelyett, hogy hagynánk elveszni, inkább megmenteni? Megtartani?Talán még soha nem fordult elő, hogy a nyelvrontás ilyen méreteket öltött volna, mint ma. Hogy az éterbe sugárzott mondatok ezerszer ismételt közhelyekből és előre gyártott elemekből készültek volna. És a képzavarok, a botrányos nyelvi hibák, a tárgyi tévedések. Korántsem azt akarjuk mondani, hogy az irodalmi lapok feladata volna megállítani a gondolkodásnak és a nyelvnek ezt a köznapi romlását. Az irodalmi műhelyek nem a szellemi élet alsó- vagy középrétegében, mindig a csúcsán jelentettek segítséget, beavatkozást.De még író is leír (nem szép, de leír) ilyen mondatot: „nő ádámcsutkája mozogni kezdett”. A nőknek nincs ilyen. Ha volna, talán „évacsutka” volna, de a nyelv kíméletes a nőkkel. Hányan nem tudják azt sem, hogy a közös lónak nem túrós a háta, hanem túros, azaz sebes, feltört? Milyen jót nevetünk a mondaton: „műlába volt, lehet, hogy így született?” Hogy a vegetáció és a vegetálás nem azonos, sőt nem is egymás szinonimái? Mégis, ha az olvasószerkesztő nem figyel fel rá, esetleg a szövegben marad. A jó szerkesztő társszerző is, javasol, sugall – más formát, más szavakat –, és tudomásul veszi, ha a szerző mégsem fogadja el, a szöveg az övé.Hány műről tudjuk, hogy egy-egy szerkesztő kérése, ötlete, ismételt sürgetése nélkül soha nem jött volna létre? Szerkesztők és írók legendás levelezése őrzi ezeknek a tanúságait. A számítógép, az e-mail csak a technikán változtat, a személyes kapcsolatot nem szünteti meg. Sőt megkönnyíti.Mondják, a régi típusú szerkesztőségek korszerűtlenek, pénzigényesek, pazarlók. Drágán állítják elő a lapot. Kölcsönös kompromisszummal ezen azért lehetne segíteni. (S ne is említsem, a kérdező elpirul, amikor megtudja, hogy harminc év után mennyi a szerkesztők fizetése.)A változások sokféle fajtája számításba jöhet, mégis: rossz volna elképzelni az életet irodalom nélkül. Aki igényes irodalmat olvas, az már nem ugyanaz az ember, mint aki volt, a társadalomnak, a közösségnek nem ugyanaz a tagja. Több, gazdagabb.A hazai irodalmi kultúra hagyományosan folyóirat-kultúra volt. De a Nyugat mögött ott állt a Gyáriparosok Országos Szövetsége és más vagyonos támogatók, ma viszont igazi civil mecenatúra nincs, ha van, filléreket jelent, s a nagyvállalatok másféle tevékenységeket szponzorálnak. A Nyugat örökösei lassan a szemünk láttára tűnnek el, s csak azok a lapok maradnak meg, amelyeknek elsődleges célja nem az irodalom, hanem a politikai közvélemény formálása.Nem lehetne a nemzeti kulturális örökség részének tekinteni a legjobb irodalmi folyóiratokat? Esetleg a legjobb hármat? A kortárs irodalmat gondozó intézetek nem vállalhatnák fel ezeknek a nélkülözhetetlen szerkesztőségeknek az életben tartását?Ha eljön az idő, amikor mégsem lesz szükség rájuk, tűnjenek el. Túllépett rajtuk a kor. De ma, a nagy változások és a velük járó értékzavar idején, amikor a könyvkiadás sem szűrni, sem szelektálni nem tud, és nem tudja az olvasót tájékoztatni arról, mi az érték (sőt!), akkor – ha lehet –, ne hagyjuk elveszni a megbízható műhelyeket! Ne ítéljük mi magunk halálra őket!Egyetlen nagy mű, egyetlen kitűnő próza- vagy verseskötet igazolná, hogy volt értelme, szükség volt rá.Utóirat: ez az írás abból az alkalomból született meg, hogy a több mint negyven éve alapított, és azóta jól működő Kortárs októberi száma már nem jelenhetett meg. Az anyagi fedezet hiánya miatt.