A szembesülés ünnepe

„De arcomat nem láthatod,mert nem láthat engem ember úgy,hogy életben maradjon.” (Gen 33, 20)Mi az, amivel mindenekelőtt szembetaláljuk magunkat? Egyes pszichológusok szerint az anyai arc. Amikor az újszülött látása még elmosódott, amikor még csak a fény és az árny különbségére érzékeny, bizonyos alakiságot máris hajlamos felfogni: a fölébe hajló arc jellegzetes körvonalait. E hajlamosság keresés; az újszülött keresi az arcot. A kialakuló látás hamarosan éles különbséget tesz a fizikai világ alakjai és színei között; hamarosan képes arra, hogy az optikai képesség valamennyi belső és külső – lelki, motorikus – lehetőségét kihasználja, beépítse az érzékelés életébe. Az érzékelés az észlelésbe illeszkedik, az észlelés a gondolkodásba, a gondolkodás pedig ténylegesen és lehetőség szerint az emberi élet egészére vonatkozik – úgy, hogy ezt az egészet egyszerre látja önmagában és mással összekapcsoltan. A gondolkodás bizonyos értelemben keresés, hasonlatos az újszülött célirányos tapogatózásához. A gondolkodás soha nem szakad el e kezdeti orientációtól; s noha az absztrakció legkülönfélébb rétegeiben válik otthonossá, alapjában véve az marad, ami volt: az arc keresője.Nem mindig s nem egyenlőképpen vagyunk tudatában annak, hogy felnőttként, éber állapotban a világba belenézvén egy arcot keresünk. Ezt tesszük, amikor a városban szembetűnő arcok sokaságát fürkésszük; amikor a környezetünkben ismerős arcok vonásait látjuk magunk előtt; amikor elnézünk a háztetők fölött a látóteret jórészt uraló égbolt felhőire, vagy amikor a föld és az ég találkozásának természetes vonalai fölé emelkedve már-már valóságosként ötlik fel bennünk a mitikus kép, melyben a mennybolt egy istenség arca, akinek azért nem nézhetünk a szemébe, mert helyzetünkből adódóan soha nem láthatjuk egyszerre és egymás mellett a Napot és a Holdat. S ha ez mégis megtörténhetne, az arc még mindig élettelen lenne, fizikai vonások halmaza csupán, mely híján van annak, amit az arc keresése kezdettől fogva tudni vél: hogy az arc nemcsak létezik, hanem fölénk hajol; nemcsak ránk néz, hanem megszólít; s nemcsak megszólít, hanem tanít, vezet, információval lát el afelől, hogy mi követendő és kerülendő; helyes és helytelen; igaz és hamis.Az arccal való szembesülés nehézségei szembetűnők. Az eredeti, az anyai arc már kezdetben is megvonja magát tőlünk, elfordul; vagy fizikai korlátaink miatt mi leszünk képtelenek arra, hogy folytonos szemlélésében létezzünk. A másik ember arcára olykor csak félve tekintünk, nem vállaljuk a kitartó szembesülést, ami először is tolakodásnak hat; de kihívássá, önkényeskedéssé, sértő fellépéssé is válhat. A másik arca, Emmanuel Levinas szerint, először is azt mondja nekünk: Ne ölj meg! Ebből a felszólításból etika vezethető le, melyen az arcok találkozása – amit közösségnek, társadalomnak nevezünk – emberi mivoltunk kezdeteitől nyugszik. Mielőtt azonban az arc így szólna hozzánk, már mindig is felénk fordult; s már mindig is megmutatta magát természetes és átvitt értelmű pőreségében. E mezítelenség nem védtelenség, inkább feltárulás. Megmutatása annak, hogy az arc, mielőtt védekezne, még akkor is megvallja magát, ha vonásait szokás, fegyelem, kegyetlenség vagy betegség torzítja el. Nincs olyan arc, mely ne mutatna deformációt jellegzetességeinek szembetűnő vagy az élet során kibontakozó határai közt. S noha egy-egy felbukkanó arc – a szerelemes szemében élő – korlátozottságán keresztül eszmei fényességre tesz szert, ez is átalakul, elhomályosodik, másfele fordul.Mégis kitartunk az arckeresésben. S e kitartás vonzza a maga válaszát. E válasz először is nem az arc megjelenése színről színre, hanem az álarc betolakodása a szembesülés két arca közé. Az álarc eredetileg proszopon, amit az ógörög kultikus színház színészei viseltek; ami a mulandó arc helyettesítése volt a töredékes ideájaként létező örökkévaló arccal az előadás liturgikus igényei szerint. Ahány empirikus arc, annyi utalás az örökkévaló arcra; az örök arcok sokaságára, melyek a valóságnak jóval inkább alkotóelemei, mint a föld, a víz, a lég vagy a tűz elementumai lettek volna. A proszopon egyfajta mandala, melynek beható szemlélése feltárja a valóság rejtett arcát. Erre utal a képmás: a boldogságban elmerülő Buddha arca, a szembenéző, rajtunk mégis túltekintő Krisztus ikonarca, a gyermekét tartó szűz arca, a szeretett személy arcmása, mely a tárcában lapul vagy a faliszekrény vitrinében porosodik. A szeretett személy mindig ez vagy az, pontos életrajzi adatokkal.Ám mélyebbre tekintve ebben is felbukkan az örökkévaló, melyre a proszopon utal. A végsőképpeni arc, mely nem látható, ebben az utalásban világít. Nem maga a láthatatlan arc, hanem képmása csupán, „dicsőségének kisugárzása és lényének hasonmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget”, mint a zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz. Vajon e képmás megmásítja a parancsot, mely szerint „Ne legyen más istened az én arcom előtt”? A más isten, az „idegen isten” nem az arc, hanem az arc megmásítása, meghamisítása, mely nem feltár, hanem elfed; s minél inkább elfedő, annál inkább álságos, álarc. Amivel nap mint nap szembenézünk, maga az arc lenne önnön láthatatlanságában – ha nem állna közénk az álarcok sokasága. Először is önmagunk arca, mely oly könnyen hajlik arra, hogy arcátlanná vagy arctalanná váljék. Arcátlanná válni annyi, mint sajátosságunk túlértékelése; arctalanná válni pedig a jogos sajátosságról való alaptalan lemondás.E kettő következtében veszítjük el annak lehetőségét, hogy önmagunk arcát a végsőképpeni arc fényébe emeljük. Csak itt foszlik szét az álarc, mely oly sokféleképpen jelenhet meg környezetünkben: zsarnokok képmásában, a köztereken felállított, a kongreszszusi termekben felvont gigantikus fotográfiák alakjában. De áttételesebben is: így a gép arcában, elsősorban az automobiléban, melynek már neve is különös helyettesítés: a szó jelentése – önmozgó – eredetileg Isten egyik filozófiai tulajdonsága, ám korunkban már az egyik leginkább kétértelmű közlekedési eszköz, melynek sajátos fintorba dermedt arca nemcsak fennmarad, hanem egyre személyesebb vonásokat ölt a legmodernebbnek szánt formatervekben is. Vagy gondoljunk a televízió arcára, mely a meszszelátás ígéretével kecsegtet, miközben – különösen mai formájában – menthetetlenül rövidlátóvá tesz. Eközben megtévesztésre épül: a bemondó úgy tekint a kamerába, mintha látná közönségét; s a közönség oly elbűvölten mered vissza, mintha valódi arccal szembesülne. De az, amivel szembesül, nem arc, hanem álarc, egy mechanizmus, mely a szembesülésnek csak látszatát kelti. Drámaibban fogalmazva: a szembesülés indíttatásával visszaélve, kihasználva az abban megvalósuló feltárulást, következetesen félrevezet.Némileg hasonló a helyzet a számítógéppel is: noha e gép monitora más formát is ölthetne, a jelenleg mégis kitart a velünk szembemeredő arc alakjánál. Miféle arc ez, amellyel nap mint nap szembetaláljuk magunkat? Inaktív állapotban saját arcunk tükröződése: azé az arcé, mely csak a másik arcon keresztül képes kilépni önmagából. A bekapcsolt monitor arca másféle: képmást ígér, távoli tevékenység kódolt eredményeinek azonnali megjelenítését. Ez a hálózaton keresztül történik, melyet a reklám végtelennek nevez, noha egymással összekapcsolt számítógépek térben és időben határolt sorozata csupán. A végtelen, mely a monitor arcán tükröződik, csalóka: önmagát ismétlő, reflektív végtelen, mely nem vezet ki önmagából. Inkább magába zár, lelki és szellemi függőséget alakít ki és tart fenn, de mindenekelőtt a legalapvetőbb tévedést valósítja meg: a matematikai-reflektív végtelent felcseréli az abszolút végtelennel. Ez utóbbi kivezet magából, mert a felfoghatatlanra mint ilyenre utal; ám az előbbi a világháló ígéretével behálóz, lebilincsel, magába zár. Valójában: deus alienus, idegen isten, mely nem feltárja, hanem eltakarja az arcot. Így már némileg érthetőbb az indulat és fanatizmus, mely e nagyszerű vívmányt korunkban körülveszi.Az arc drámája ezen ponton nem ér véget. A világháló vagy a kortárs effektív filmszínház hatása alatt álló személy hasonlítható a platóni barlanghasonlat ugyancsak lebilincselt szereplőjéhez. De sem ez a hasonlat, sem a csapdaként működő végtelenmechanizmusok határozott elítélése nem tájékoztat az egész értelméről. Az ítéletben megválaszolatlanul marad a kérdés, hogy mindennek mi értelme volt és van; hogy az eszköz, mely önmagában jóra is használható, miképpen válik a rossz hordozójává. S ha már ezzé válik: mi végre, mi célból történik mindez? A hagyományos és ma már alig értett válasz szerint: ad maior gloriam Dei, „Isten nagyobb dicsőségére”. A „dicsőség” önmaga kisugárzása; s ekként a zsidókhoz írt levél szerzője szerint nem más, mint „Isten lényének képmása”. A „képmás” ószövetségi eredetije az a szó, melyet „arcnak” vagy „színnek” fordíthatunk. A hagyományos válasz eszerint átfogalmazható; az értelem, amit keresünk, az arc végsőképpeni világlása; látása „színről színre”. Azé az arcé, mely felragyog vagy elkomorul; mely megszólít vagy elhallgat; melyet megszületésünkkor s talán halálunk pillanatában is szomjúhozva keresünk. Azé az arcé, mely a képmások sokaságán átvilágít; s mely álarcként – legyen bár a legtorzabb szándékok maszkja – ugyancsak önmagáról tanúskodik. Az eltorzult, szétesett, szenvtelenné merevült vagy önkényuralmi gőgbe dermedt emberi arc a maga tagadó módján megannyi állításnál élesebben tárja fel e végsőképpeni arcot.De milyen értelemben létezik ez az arc? Ez az arc nem létezhet csupán matematikai fogalomként, avagy oly ideálként, mely tevékenységünket egyes állítások szerint „valóságosan” koordinálja. Ha csak ekként létezne, nem fejthetne ki valóban valóságos hatást; nem lenne képes többre, mint a gép alkotója, amikor a használati utasítás szerint szerkezetét működteti. A valóság valódi működtetője ennél valóságosabban hat; s így arca is valóságosabb. Valóságos az élő természetben, egy ködös hajnalon, amikor az erdei út tócsái halovány emlékként tükrözik az éjjeli erdő látomását. Valóságos az elmosódott, állati arcban, amint uralhatatlan indulatában a tekintete szinte segítségért kiált. Valóságos a fizikai formák sokaságában, melyekben megdöbbentően ismétlődik az emberi arc néhány alapvonása. S még valóságosabb a létező emberi arcok sokaságában, egyediségükben és torzultságukban, amint a letisztult vonásokért küzdenek egy életen át. De mindenekfelett valóságos az arc után tapogatózó újszülött arcában. S míg a megszülető arc e szavakban csupán elvont-általános, a valóságban konkrét: éppúgy az emberiség, mint egy-egy ember történetében.