A szenteste akkor szerdára esett

„Cukor van és cukor nincs,Cukornak, hej, nagy az ára,Ha van tagsági igazolvány,A szövetkezet ad reája,Cukor tehát mégis van,E versben viszont nincs derű,Mert nálunk sajnos úgy igaz,Hogy a cukor is keserű.”Sorsfordító, nagy jelentőségű eseményekben bővelkedett a magyar XX. század. Utólag visszanézve mind úgy érezzük, részesei voltunk az eseményeknek, alakítói is, ha pozitív változásról van szó, elszenvedői, ha kedvezőtlen fordulatról.Ott voltunk-e valójában, amikor a nagy események történtek, vagy egzisztenciális gondjaink, érzelmi viharaink, a földi javak iránti vonzódásunk kissé vakká tett minket? Egy csók, egy sör, egy kártyaparti kedvéért nem maradtunk-e le az országzászló félárbocra eresztéséről 1920. június 4-én, e századi kálváriánk jelképes kezdetekor? Egy szatyor krumpli, egy rég áhított ablaküveg, egy fűtött szoba melege miatt nem maradtunk-e távol az 1945. november 4-i sorsdöntő parlamenti választásoktól? S egy másik november 4-én, 1956-ban – hajnalban a meleg takaró alatt megbújva – nem mulasztottunk-e el egy önbecsülést adó Molotov-koktélt az orosz tankra dobni? És 1989 sorsdöntő őszén, az első népszavazás napján nem egy Gorenje fagyasztóládával a tetőcsomagtartón, nagymamákkal a hátsó ülésen (valutakeret) repesztettünk a Mariahilferstrasséról egyenesen a Rottenbiller utcába?Az 1944–1949 közötti sorsfordító politikai küzdelemről sokat beszélünk mostanában. Részletesen elemezzük a Független Kisgazdapárt, a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Szabadságpárt küzdelmeit. Rákosi Mátyás, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Sulyok Dezső nézetei, tettei többé-kevésbé ismertek, még ha a viták kereszttüzében állnak a mai napig is. Ismerjük Vorosilovot, a teljhatalmú orosz marsallt; Gerő Ernőt, a szikár hídverőt; Rajk Lászlót, a vaskezű belügyminisztert; Balogh pátert, a joviális túlélőt; Pfeiffer Zoltánt, a szellemes ellenállót; Sulyok Dezsőt, a fölényes molnárivadékot; Mindszenty Józsefet, a kérlelhetetlen pásztort; Szakasits Árpádot, a középszerű költőt s politikusként irodalmi nívóját jóval alulmúló „Szakit”; ismerjük Vas Zoltánt, a nagy hatalmú árnyékot; Veres Pétert, a csizmás bankettparasztot; Péter Gábort, a tolakodó szabósegédet; de még a fürge hóhért is, a korszak gyermekeit ostoba szülők nevelési szokásaiból kifolyólag félelemben tartó „zsákos embert”.