Adventkor a Hargitán

Emberemlékezet óta nem volt ilyen, hogy hótalan, fekete advent legyen a Hargitán – mondja a gazda Sikaszóban, az 1801 méter magas csúcshoz legközelebb levő tanyán.A székelyek szent hegye a kommunista elnyomás ideje alatt a szabadság helye volt, most a megbolydult világ elől menekülők számára nyújt menedéket.A Székelyudvarhely–Csíkszereda–Gyergyószentmiklós háromszögben húzódó Hargita-hegység Tamási Áron Ábeljének köszönhetően vonult be a magyar irodalmi köztudatba. A hegy és lakói nem sokat változtak azóta, most is pisztráng villan a pataknyi Nagy-Küküllőben, a málnásokban barnamedvével találkozhatunk (igencsak elszaporodtak, mert régen csak a diktátor golyói, most pedig a német turisták valutája jelent rájuk valós veszélyt), a tanyasi házak zöme sem mostanában épült, csak néhányra parabolaantenna került az új időkben.Itt decemberben akkora hó szokott lehullni, hogy májusra meg is nyüvesedik az alja – mesélik az ivói korcsmában, s az idegen nem tudja, hogy most a szokásos székely humor áldozata-e, vagy komolyan gondolják. Tény, hogy errefele nem ritka a kétméteres áldás, ezért az elszigetelt tanyák önfenntartásra rendezkedtek be, hogy akkor se történjen tragédia, ha egy-két hétre bezárja őket az idő. Novemberben szokott leesni az első hó, a tisztásokról pedig legkorábban április végén „folyik le a havas tetők vére”.A Székelyudvarhelytől húsz kilométerre levő tanyavilág érintetlen szeglete a természetnek, igaz, az itt lakóknak keményen meg kell küzdeniük a mindennapi betevőért. A mostoha időjárás miatt csak a pityóka (burgonya) terem meg errefele, már ha sikerül megvédeni a vaddisznóktól, a legelőn is inkább zuzmókat találnak a marhák, mint kövér füvet (és nincs olyan év, hogy a medve ne tegyen kárt a jószágban), ezért aztán a fenyőfa az egyetlen stabil jövedelemforrás. A szegénység ellenére az emberek nagyon szívélyesek, ahogy idegen kopogtat be, a pálinka mellé vöröshagyma és szalonna is kerül az asztalra, disznóvágások idején pedig friss tepertő, kolbász és véres-májas hurka. Az anyaországiak óvatosan kóstolják meg a zakuszkát (különféle zöldségekből főzött, lecsószerű krém), aztán meg akarják vásárolni az egészet. Másnaposság ellen is kiváló az áfonyadzsem, feledhetetlen élmény az ordás palacsinta és a tárkonyos pityókaleves.A fiatalok mennek, az öregek pedig hazaköltöznek – sommázzák a mozgást vendéglátóink egy pohár jófajta, „szőrégetős” szilvapálinka mellett. A kisbolt és a kocsma kevés a fiatalnak, az a tévé közvetítette pörgős világba vágyik, ezért lemegy a hegyről. Aki odalent elfáradt, az nyugdíjas éveit itt képzeli el. Egyre több korosodó, sikeres ember vásárol területet, és épít fel kényelmes házat, hogy ide vonuljon vissza pihenni.Ivó az utolsó tanya a nagy nekirugaszkodás előtt, onnan még húsz kilométer az 1675 méter magasan épült madarasi menedékház. A székelyek Mekkájának nevezett helyre a változások után a katonaság vetett szemet, példátlan ijedséget és összefogást váltva ki a környéken lakókból. A hadsereg visszakozott, az épület egy helyi vállalkozó kezébe került, ő azonban csődbe ment. A bank sokáig árverezte az ingatlant, az emberek aggódva figyelték a procedúrát, nehogy „hegyen túli” pénzes ember tulajdona legyen. Novemberben aztán megkönnyebbülhettek a síparadicsomért aggódók, mert magyar vállalkozó vásárolta meg, sok millió forintért. Azóta évtizedes álom valósult meg azzal, hogy immár nemcsak traktor és terepjáró, hanem személygépkocsi is fel tud kapaszkodni a rendbe rakott, sok kilométeres szerpentinen.– Mi fogja a templom tetején a keresztet? – kérdezi György Imre, aki feleségével együtt nemrég elvállalta a menedékház vezetését. – A rozsda! – válaszolja, látva elbizonytalanodásunkat. A férfi gazdasági tantárgyakat tanít a korondi líceumban, közben távoktatásos főiskolára jár, ahol nemzetközi üzletvitelt tanul, egy tanárkollégájával közösen pedig Furfangos feladatok és székely tréfák címmel kis brosúrát adtak ki, hogy „időnként megpörgessük az eszünk kerekét”. „Derű és tréfa is kellett a kemény munka mellett a székely embernek ahhoz, hogy megmaradhasson itt, ezen a zord vidéken” – áll a könyvecske előszavában.A menedékházban most alig van vendég, majd ha hó lesz, megtelnek a szobák. Az áramot itt állítják elő, a kétágyas szobáknak külön fürdőszobájuk van a zuhanyozáshoz, a diákok pedig az olcsóbb, tízágyas szobákat kedvelik. A konyhában helyi specialitásokat készítenek, a csevapcsicsára emlékeztető miccset vagy a „lajbielőnyi” flekkent nem a vegetáriánusoknak találták ki. Ha megjön a várva várt hó, két sífelvonó is mozgásba lendül.– Tudja, régen azért jártunk ide, mert itt el lehetett énekelni a Himnuszt, lehettünk pár órát, napot magyarok – meséli egy székelyudvarhelyi tanár, aki minden évben elhozza ide az osztályát. A teremben épp egy zenekar hangol (minden szombaton bált szerveznek, és a terem megtelik fiatalokkal). Most már nem világot megváltani járunk ide, hanem megpihenni, feltöltődni. Odalent majdnem minden megváltozott, de a Hargita megmaradt olyannak, amilyennek megismertük.Elindulunk a csúcsra vezető, jó háromnegyed órás, meredek kaptatón. A menedékház előtt irányjelző táblák, amelyekről kiderül, a Csíkrákosig hátralevő tizenkilenc kilométert hét-nyolc óra alatt tehetjük meg a kék pontot követve, a kék kereszt a gerincen át Szentkeresztbányára visz öt óra, illetve tizenhat kilométer után, ha pedig a söröskorsót követjük, tizenötezer-nyolcszázhetvenkilenc kilométer megtétele után megérkezhetünk Los Angelesbe. Ehhez egész pontosan kétezer-nyolcszázkilencvenkilenc és fél órára van szükségünk! Pár méterrel odább fura, afrikai totemoszlopra emlékeztető fejfára bukkanunk, az oszlop a menedékház tavaly elhunyt, legendás gondnokának állít emléket. Csoma István kilencvenegy éves korában búcsúzott el a Hargitától (előtte évtizedeken át naponta megjárta a legközelebbi falu és a ház közötti majd harminc kilométert), s utolsó kívánságának eleget téve hamvait a hegyen szórták szét.A hegylakók szerint a Hargitát még nem fedezték fel maguknak az anyaországiak. Sokukat az ország rossz híre tart távol Erdélytől, annak ellenére, hogy most már a főutak nem kátyúsak, tengelytörés veszélye nélkül lehet autózni. Nincs benzinkrízis, minden kapható, errefele a turista nagyobb biztonságban van, mint Budapesten. A székelyek között otthon érezheti magát a magyarországi turista, s a görög, spanyol, osztrák kirándulóhelyek árainak töredékéért vehet egy mély, tüdőt és lelket felszabadító lélegzetet, valamint leckét történelemből, emberségből, érintetlen értékekből. Mindenki nyer azon, ha a forintot itt költik el: a székelyeknek megélhetést jelent, a vándornak szellemi megtisztulást.A csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központja nemrég tanulmányban mérte fel az elmúlt tíz esztendő társadalmi változásait a Székelyföldön. A szakemberek úgy vélik, napjaink legkeményebb csatája zajlik az elszürkülés és a megmutatkozás között. Reális a veszélye annak, hogy a régió peremre sodródik, és egyfajta etnikai skanzenként bezárul, ugyanakkor arra is van lehetőség, hogy valamiféle hátországi modell megteremtésével munkaerő- és népesség-utánpótlást jelentsen az anyaországnak, gazdasági értelemben pedig ugródeszka legyen a román piacokhoz. Ehhez azonban gazdasági fellendülésre, saját intézményrendszer kialakítására van szükség, ami többnyire nem az itt élőkön múlik. Bukaresttől a privatizáció engedélyezését, a decentralizációt várják, Budapesttől pedig befektetőket, akiket nemcsak az olcsó nyersanyag érdekel, hanem látnának üzletet az infrastruktúra fejlesztésében is. Így talán sikerül megfékezni a kedvezőtlen társadalmi folyamatokat, az elöregedést, javítani a rossz egészségi mutatókat, leszorítani a magas öngyilkossági arányt. Talán mindezek hatására megáll a lefele való pörgés, s a tespedés helyett visszatér az élet.Aranyvasárnap már havazott a Hargitán.