Az ő XX. századuk

Magyar művészek – mennyi tollharc folyt e két szó körül a legutóbbi öt-tíz esztendőben! Most pedig, hogy a téli tárlat megnyílt a Műcsarnok gyönyörűen díszített termeiben, megint ezt a problémát feszegetik széltében. Van rá ok. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez a kiállítás magyarabb zamatú, mint amilyen bármelyik más volt. Talán azért, mert nem emlékeztet minket semmi a nagy német vagy francia műtörténeti iskolára. Talán azért, mert a legtöbb kép itthon termett. S talán még száz más tényező hatott közre, amelyeket nem lehet célunk itt taglalni. Vegyük a faktumot, hogy ezek a képek itt közvetlenebbül hatnak magyar érzésünkre, mint a legtöbb eddigi kép. Megvannak-e bennük a szorosan körülírható nemzeti jellemvonások, a pontokba foglalható nemzeti géniusz? Hogy törekedtek ilyen cél felé, az biztos. A kormány úgy vélte a művészeket intenzívebb nemzeti érzések felé terelni, hogy nagy történelmi vásznakat rendelt meg náluk. Soha még célt jobban nem tévesztettek, mint ebben az esetben. A történeti nagy vászon külsőség, a történeti nagy kompozíció üres frázis. Nem a tárgy dönt a művészetben – a tárgy teljesen mellékes. Tizian valamely arcképe tősgyökeresen olasz, Geiger magyar történeti képei pedig tősgyökeresen németek. Azzal, hogy ezt vagy azt a témát tűzzük egy-egy művész elé, még nem tettünk egyebet, mint hogy foglalkoztattuk egy föladattal, amely, nota bene, még meg is köti a kezét. Az előadás, a fölfogás, a megnyilatkozó temperamentum a döntő. Valaki a mostani tárlat első termében megállván egy kép előtt így szólt a szomszédjához:– Nini, egy spanyol festő, aki magyar parasztlányokat fest.Csakugyan, a kérdéses képet, úgy érezzük, mintha spanyol ember ecsetje teremtette volna meg. Lám, itt a tárgy is magyar, a szerző is magyar, s a kép mégis spanyol. Mi spanyol rajta? A színek megérzése, az előadása, az a processzus, amely szerint ezek a formák, ezek a színek itt egymás mellé sorakoztak. Nem magyar kép ez, pedig erőteljes és szép munka.Nyilvánvaló dolog tehát, hogy állami feladványokkal nem magyarosodik meg művészetünk. Az állam csak egy módon segítheti elő a már szépen nekiindult átalakulást. Azzal, hogy ideköti hazájukhoz a művészeket, s szabadon alkalmat ad nekik arra, hogy a mi levegőnket szívják, a mi miliőnkben erősbödjenek meg, a mi hangulatunkat érezzék meg. Az egész nemzeti művészeti politika tehát ma, a mostani viszonyok közt ebben a két föladatban összpontosul: az állam nyissa meg a bugyellárisát, s folytassa a vidéki telepek szubvencionálását, vegyen képeket a java művészektől, hogy azok gond nélkül dolgozhassanak. Aztán hárítson el minden akadályt, amely az ő egyéniségük szabad fejlődését gátolja.(Lyka Károly: Magyar művészeka Műcsarnokban. Új Idők, 1900. december)