Csobbanások

„Utazásaim során felismertem, hogy akiknek a mienktől egészen eltérő nézeteik vannak, azért még nem barbárok, sem nem vademberek, és gyakran éppúgy vagy még jobban élnek eszükkel, ahogy mi; ... hogy ugyanaz az ember ugyanazzal az elmével, ha ifjúságától fogva franciák vagy németek közt nevelkedik, milyen más emberré lesz, mint lenne akkor, ha kínaiak vagy emberevők között élne.”(René Descartes)A mai korszellem figyelemre méltó eleme a multikulturalitás eszméje. Eredendően szép gondolat: szakítani a merev etnocentrizmussal, elismerni más kultúrák érvényességét, belátni, hogy minden kultúra ugyanarról beszél, más-más szemszögből, más-más géniusztól átszellemített nyelven.E mentalitásban azonban születésétől fogva csapda rejlett. Az alábbiakban ezt a csapdát próbálom felderíteni. Az objektivitás látszatát kerülendő előrebocsátom, hogy a multikultúrát agyrémnek tartom.E. B. Taylor szerint kultúrának nevezzük azt, ami egy adott nép egész életmódját felöleli. A kultúra az a komplexum, amely magába foglalja a tudást, a szokásokat, valamint olyan más képességeket, amelyekre az ember a társadalom tagjaként tesz szert. A kultúra eszerint egy nép életoka és -jele. Valamely kultúra attól az, ami, hogy a többitől különbözik, hogy csak önmagával azonos. (Ez lehetne a logikában ismert azonosság tételének, az A = A-nak a kultúrantropológiai értelme.) Edward Sapir ezt így fogalmazza meg: „A világok, amelyekben a társadalmak élnek, különböző világok, nem pedig ugyanaz a világ, amelyhez különböző címkék vannak csatolva.” Ezt a kulturális esszencializmust (vagy skolasztikus fénnyel: kulturális realizmust) manapság komoly támadások érik a multikultúra elvének hangoztatói részéről.A multikultúra leginkább arra hasonlít, amit kulturális relativizmusként emlegetnek. A korábbi etnocentrikus szemléletet leváltó relativizmus azt a – már Descartes Értekezésében fellelhető – tant hirdette, amely szerint a gondolkodásnak, a cselekvésnek a miénktől eltérő formáit ugyanolyan érvényeseknek kell tekintenünk, mint a saját kultúránkhoz tartozókat. A multikultúra mintha e relativizmus kiüresített változata lenne. A relativista értelem- és mintakeresés mintha már nem lenne olyan fontos. A hangsúly a multikultúrában inkább a hasonlóságon, a viszonyon, a kiürült „homoiusion”, a parttalan hasonlóság akolmelegének táplálásán van. A cél: a kapcsolatok ködében lebegtetni a minőséget, a reláció szájába adni az eszenciát, kultúrával etetni a multit.„Csao Hsziang-ce vagy tízezer emberrel perzselővadászatra ment a Középső-hegyre. A száraz gallyakkal teli erdőt felgyújtották, jó száz mérföld hosszan lobogtak a lángok. Egyszerre csak a sziklafalból egy ember jött elő, s a füsttel és szikrákkal fel-alá röpködött – mindenki azt hitte, kísértetet lát. Ahogy lohadt a tűz, méltóságteljesen kilépett belőle, s elindult, mintha mi sem történt volna. Hsziang-ce igen elcsodálkozott, megállíttatta, és aprólékosan fürkészni kezdte az idegent: alakja, vonásai, szeme, füle, mint az emberé, úgy lélegzett, hangja is olyan volt, mint bármely emberfiáé. Megkérdezte tőle, miféle titok tudója, hogy a sziklákban tanyázhat, miféle tudással bír, hogy képes a tűzbe lépni. »Mit nevezel sziklának? – kérdezte az ember. – Mi az, amit tűznek mondasz?« »Ahonnan előjöttél, az a szikla, és ahová beléptél, az a tűz« – mondta Hsziang-ce. »Nem ismerem ezeket« – válaszolta az idegen. Amikor Vej hercege, Ven meghallotta mindezt, így kérdezte Ce Hsziát: »Vajon miféle ember lehetett ez?« Ce Hszia ezt válaszolta neki: »Úgy hallottam mesteremtől, hogy akiben megvan a lélek békéje, az ugyanolyan lesz, mint a külső dolgok, semmi nem árthat neki, ércbe, kőbe léphet, vízbe, tűzbe térhet, bármit megtehet.« Azt kérdezte erre Ven herceg: »Akkor te, mester, miért nem cselekszel ugyanígy?« »Hogy szívemet megtisztítsam, és lemondjak minden tudásomról, erre én még nem vagyok képes. De hogy múlassam az időt, szívesen beszélgetek ilyesmiről« – válaszolt Ce Hszia. Ven herceg tovább kérdezte. »És a mestered, ő miért nem tesz ilyesmit?« Ce Hszia így felelt: »A mester képes rá, hogy megtegye, de ő már arra is képes, hogy mégse tegye meg.« Nagyon megörült ennek a válasznak Ven herceg.”Lie-ce elbeszélésének értelmezési tartományát témánkra szűkítve figyeljünk most az utolsó mondatra: „Nagyon megörült ennek a válasznak Ven herceg.” A herceg megörül, mert azt hiszi, hogy a nullponton állni – ahol ő áll – ugyanolyan eredőjű, mint megtenni a tudás körét, és jelenségszinten ugyanabba a nem cselekvésbe érkezni vissza. A herceg abban a tévedésben van, hogy a magasabb létszintről származó gondolat alacsonyabb létszinten is alkalmazható. Ez a tévhite nemhogy nem tisztítja a tekintetét, hanem növeli a ködöt. A jelenség szokásos következménye az, hogy az ember oda lép, ahová nem lát, „hamis ugrásra” szánja el magát, és (szellemileg) kitöri a nyakát.Ortega A tömegek lázadásában arról ír, hogy a tömegember nem állítja magát egyre nagyobb feladatok elé, csak kotlik a fészkén. (Az ilyen ember nincs tisztában azzal, hogy szellemi-morális feladata feltérképezni a saját határait, beélni a számára kijelölt létterületet.) Nem szellemi lény. Nem teszi meg azokat a köröket, amelyekből az élet mint fölfelé vivő spirál bomlik ki, s amelyek magasabb szinten juttatnák vissza az örök kiindulópontba. Alacsony szellemi helyzetében pedig konzerválja a korszellem, amely elhiteti vele, mint Ven herceggel, hogy ha nem mozdul, akkor is haladhat. A mai élet hasonló léthazugságának eszköze például a mobiltelefon, az internet, a reklám.A reklámok sugallta „hamis ugrás”: az élet bármely területén előbbre jutunk, ha különféle termékeket vásárolunk: a mosogatószer a legjobb barát, az autónak lelke van, a sampon az önmegvalósítás legfőbb záloga. Az internetben utazók könnyen beleélhetik magukat abba a szörnyű tévedésbe, hogy az információtömeg egyenértékű a szellemmel, az adathalmaz a bölcsességgel. A mobiltelefont használók pedig modern Hermészként esetleg azt képzelhetik, hogy mindenütt ott lehetnek egyszerre, holott a végeredmény épp ennek ellenkezője: az a rengeteg csáp, amelyet kinyújtanak a világba, minduntalan kirángatja őket mindenkori ittlétükből. Így tulajdonképpen nincsenek ott sehol, létük diszperz.A multikultúra másik ismérve a Baraka című etnofilmben érhető tetten. Ebben a világ népeiről láthatunk rengeteg gyönyörű képet – szöveg nélkül. Rítusok, táncok, színorgia. A film analógiára épül: az egyes népek „bemutatását” más népek képi rímei kísérik. Az alkotók célja annak az érzésnek a felkeltése, hogy mindannyian egyek vagyunk, a kultúrák közötti különbség érdekes, de tulajdonképpen lényegtelen. A vázolt kultúrformák érdekes képi rímeitől párássá válik a szem; összefolyik, ami valójában külön van. A „multikulturált” néző azzal az erős hittel távozik a moziból, hogy a kulturális különbségek érdektelenek, a lényeg az, hogy mindenütt minden ugyanolyan.És ebben majdnem igaza van. A kultúrák mélyén sok azonosság lakozik. Ehhez az azonossághoz képest minden kultúra csak felszíni képződmény. Csakhogy ennek felismeréséig csupán az jut el, aki az eltérő kultúrákat már megismerte. Ettől lesz valódi az ugrás. (Nietzsche mondhatja, hogy a műveltség káros, Baudrillard mondhatja, hogy minden jó, ami a kultúra ellen hat. Onnan – túlról – ez így igaz. De mennyire komikus, ha valaki ugyanezt alulról, a kultúra, a műveltség alatti szintről mondja.)A multikulturalitás ontológiája abból a téveszméből indul ki, hogy a legfontosabb a reláció. A minőség helyett a viszony, a kultúra helyett a multi. Nem érti, hogy a viszony csak akcidenciája valamely szubsztanciának. (Csak egy pillantást kellene vetni Arisztotelész kategóriatáblázatára. Mivel a kategóriák nemcsak kijelentés-, de létmódok is, a kategóriák ontológiai alapformáit maga a lét tölti ki.) A viszonyt, a kapcsolatot tenni a lét alapkérdésévé nem más, mint a lét fellazítása, aláásása.A „hamis ugrás” és a kiüresítő viszonyháló kapcsolata nyilvánvaló. Hiszen a háló szálai „hamis ugrásokból” szövődnek. A „hamis ugrás” pszeudoviszonyt teremt, szubsztancia nélküli akcidenciát. A pszeudoviszonyok pedig „hamis ugrást”. Ül a multikulturált ember információs hálója közepén: olyan, mint egy pók, figyeli az inforezzenéseket. Nem látja, hogy nem lát; úgy érzi, övé a modern út, igazság és élet. Majd ráesteledik virtuális világa. Csak a semmi tud ennyire megtévesztő lenni.A viszonyhálójába ragadt, fagyott ember már nem személy. Úgy érzi, használja a hálót, miközben az használja őt. Kicserélhető elem. Baudrillard azt mondja: az individuum operacionális monádként betagozódott egy végtelenül zárt univerzumba. Íme a multikultúra világa! A Nagy Testvér láthatatlan pályára állt, már csak sugallatként vagy a játék titkos vezetőjének szellemeként van jelen. A multiember most a többi kis testvért szereti. A többieket, akik pont olyanok, mint ő, akik pont olyan üres körgyűrűben tűnnek el, mint ő.Vízbe ejtett kavics.